Akihiro Jaken

Go down

Akihiro Jaken

Témanyitás  Akihiro Jaken on Szomb. Ápr. 16 2016, 23:06

//Amióta regisztráltam az oldalra ez az első bővítményem, úgyhogy ha nem gond nem csak az előző hónap eseményeit írnám bele, hanem minden eddigit. És ha valami nem jó benne csak szóljatok és kijavítom//



Az első nap Konohában, avagy a geninné válás

Mikor végre felbukkant a hatalmas Konoha a távolban futásnak eredtem. Szerencsétlen nagybátyám alig bírta tartani velem az iramot olyan izgatott voltam. Egy szép nagy lefutott távolság után beértem a kapu alá, megálltam a város bejáratánál hőn szeretett Inazumámmal, édesapám hagyatékával, a chakra érzékeny katanámmal a hátamon és megpillantottam a nyüzsgő konohai utcákat. Mindenfelé játszadozó gyerekeket, az utánuk loholó édesanyjukat, üzleteket és ami a legfontosabb, ninjákat láttam. De nem akármilyeneket. Mindegyikük fején ott díszelgett a konohai fejpánt, és a jellegzetes chuunin mellényt viselték. Szemben pedig megláttam az elképzelhetetlenül hatalmas Hokage fejszobrokat. El sem tudtam hinni, hogy végre itt lehetek. A kapuőr megszólított, miközben bekocogott mögöttem a faluba Kenji bácsi is. Látszott, hogy jól ismerik egymást a kapuőrrel, mert amint kifújta magát szóba elegyedtek. Megtudtam, hogy le kell tennem egy vizsgát ahhoz, hogy én is ide tartozhassak sőt, még a Hokage beleegyezése is kellett. Ezután az őr bement a bódéjába és kihozott egy papírtekercset, amit átadott Kenji bácsinak majd felém fordult. Tájékoztatott, hogy jelenjek meg a Hokage emlékműnél.

Ekkor sarkon fordultam, majd az egész nyüzsgő falun átbaktatva elsétáltam az észrevehetetlen fejszobrokig. Felmásztam a végeláthatatlan lépcsökön, majd fent vártam a fejleményeket. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mi várhat rám. Pár percnyi várakozás után egy nagyon mély és dörmögő hang szólalt meg mögöttem. Egy kicsit összerezzentem ettől a hirtelenjében felhangzott hangtól, de megfordultam és egy ninja állt mögöttem. Egy nálam alacsonyabb, de mégis testes embert láthattam magam előtt. Elmondta, hogy le kell tennem egy vizsgát, hogy ha én is a falu része szeretnék lenni, és ha átmegyek ő lesz a senseiem. A feladatom pedig nem volt más, mint hogy próbáljam bármilyen módszerrel megütni.

Tudtam, hogy nem szabad alábecsülnöm, ugyanis nem véletlenül viseli a konohai ninják jellegzetes öltözékét. Több terv is körvonalazódni látszott a fejemben, azt viszont már gondoltam előre, hogy meglepni majd semmivel sem tudom. Így hát neki is veselkedtem, és mivel én sem tudtam semmit sem a Senseiről, valamint feltételezéseim szerint ő sem tudott rólam semmit egy frontális támadással indítottam, hogy közelharcban kiismerhessem a szokásait. Az első ütésem után játszi könnyedséggel dobott át a válla fölött. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd egy gyors Shunshinnal mögé kerültem, vettem egy nagy levegőt, megformáltam a kézjeleket és az irányába indítottam egy Katon: Endant. Miután eloszlott előlem a tűzfelhő, a Sensei a földből mászott elő. De nem adtam fel… Sosem voltam olyan típus, aki ilyen könnyen feladja… Csak azért sem. Befutottam a fák közé, és végbe akartam vinni a C tervet. Létrehoztam a klónt, hogy azzal eltereljem a mester figyelmét, aki még mindig ott állt a tisztás közepén, míg én lesből lecsapok rá, de ekkor ismét megszólalt mögöttem az a dörmögő hang. A következő pillanatban már csak egy farönk hevert a tisztás közepén. Megfordultam és egyből támadni kezdtem a Senseit. A hátamról előhúztam Inazumát, és bele vezettem a chakrám. A fém egyből reagált, így megnövekedett a hatékonysága. Az alap kardforgatói tudásomat használva igyekeztem megbirkózni a Senseiel, aki könnyedén tért ki a csapásaim elől. Ekkor előhúztam egy gyújtó cédulát a zsebemből, ráraktam a faágra, amin a Senseiel álltunk és aktiváltam. Bumm! Csak ennyit lehetett hallani és már a földön is voltam. Természetesen először nem erre akartam használni a robbanó jegyzetet, vagyis hát nem így, de a sors így hozta. Kockázat nélkül nincs nyereség, mondják. Körbenéztem, és a Sensei ott csücsült mellettem a körmeit piszkálgatva.
 - Szép volt Genin, de legközelebb hanyagoljuk a robbantásokat, elvégre háborús időket élünk, és nem túl szerencsés egy lakott övezeten belül hangzavart kelteni. Még a végén egy sötét szobában találod magad néhány nem várt alak társaságában – mondta és mintha egy sötét árny ugrott volna el felettem.
 - Ettől függetlenül, sikerült meglepned, noha magad is majdnem odavesztél. Vegyük úgy hogy átmentél. Menj fürödj le és két óra múlva találkozunk az Edzőterepeken. Keress meg.
Ezzel felállt és elindult a falu irányába, majd hirtelen megállt és még visszatekintett rám.
 
- Egyébként Azo vagyok. Üdv a klubban Genin!

Sajgó vállal, de a genin szó miatt a legboldogabb emberként sétáltam a szállásom felé a vizsgám után. Csak egy kis bökkenő akadt… nem tudtam, hogy merre van a szállás. Visszamentem a kapuhoz, és megtudakoltam az őrtől, hogy merre van Kenji bácsi. Egy pár percig beszélgettem az őrrel, elmeséltem neki a történteket, ő pedig gratulált. Elmentem megkerestem Kenji bácsit, majd neki is tartottam egy beszámolót, majd ő elmondta, hogy pontosan merre találom a lakásunkat. Gyorsan besiettem, lemostam magamról a kormot, majd már futattam le a lakásból. A kapuban megkérdeztem egy kedves, idős nénitől, hogy merre találom a kiképzőtereket, ő pedig örömmel útba igazított. Mikor odaértem, még volt egy kis időm, így leültem pihenni. Mikor Azo Sensei megérkezett egyből kiosztotta a feladatot. Választanom kellett négy fegyver közül, és egy jól látható sérülést kellet ejtenem az egyik fa gyakorló bábún. A wakizashit választottam, mivel az állt stílusban a legközelebb a katanához.

A végtelennek tűnő próbálkozások után már azt hittem, hogy acélból van a bábú, csak álcázva van vagy nem tudom. Azonban az egyik csapás után ott virított rajta egy aprócska vágás. Mivel már tudtam, hogy milyen a megfelelő szög csak az erején és a sebességét kellett növelnem. Hátraléptem pár lépést, felmértem a megfelelő távolságot és a chakrám a lábamba vezettem. A következő pillanatban egy Shunshinnal a bábú mellett termettem és a lendület adta sebességet kihasználva belevágtam a fába. A siker édes ízével a számban tekintettem munkám gyümölcsére, a hatalmas vágásra, ami ott virított a fabábún.

Ekkor először, mintha valami dicséret féle hangzott volna el a Sensei szájából. Aztán persze igyekezett egyből letörni az önbizalmamat azzal, hogy ágytáltartónak jó lennék a fronton. Hozzá is láttunk a következő feladatnak. Megtudtam a Senseiről, hogy ő is tűz beállítottságú, így remekül tud majd tanítani. Meg is mutatotta a Higakure no Jutsut. A kézjelek megformálása után felcsaptak körülötte a lángok, és azok a magasba törtek. Nem tököltem, egyből neki láttam én is a gyakorlásnak. Azt tudtam, hogy a chakrámat ki kell áramoltatnom a testemből, így az Bunshin no Jutsut vettem alapul ahhoz, hogy rá tudjak érezni a jutsura. Ekkor következtek a végeláthatatlan próbálkozások. Mikor először öntötte el melegség a lábamat, nagyon büszke voltam magamra, de csak egy nagyon rövidke ideig tudtam megtartani a tűzgyűrűt. Tudtam, hogy a jutsu megtartása lesz a legnehezebb, mert ezt a Sensei már korábban említette. Koncentráció… a koncentráción múlik minden! Még több, és több próbálkozás következett. Azt már tudtam, hogy miképp kell magát a jutsu létrehozni, de még gyakorolnom kellett, hogy az minél erősebb legyen, és minél tovább fenntarthassam. Mikor már elégedett voltam a teljesítményemmel, még elismételtem a jutsut ötször, majd felébresztettem a szunyókáló Senseit. Megmutattam neki a gyakorlás eredményét. Kaptam egy gyors leszidást, mert kiderült, hogy rossz kézjeleket használtam. Annyi biztos, hogy egy akkora tockos után tanultam a dologból. A dorgálás után mindketten hazafelé vettük az utunkat.

Otthon egyből az ágyam felé vettem az irányt majd beledőltem, és egy pillanat alatt el is aludtam, hiszen egy hihetetlenül hosszú és eseménydús nap állt mögöttem.



Bújócska

Néhány nap múlva a nappal keltem, akárcsak az előző napon. Megmosakodtam, majd lementem a földszintre és megreggeliztem. Már éppen indultam el otthonról a kiképzőterek irányába, amikor Kenji megszólított. Elmondta, hogy Azo Sensei látni szeretne, és hogy ma a Ninja emlékműhöz menjek. Így hát arra felé vettem az irányt. Mikor odaértem, egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. A zaj forrásának irányába néztem, és megláttam a békésen alvó (és nagyon hangosan horkoló) Azo Senseit. Odamentem, felébresztettem, és neki is láttunk a teendőknek.
Mivel a legutóbb a kézjelekkel volt némi problémám, először azoknak az átvételével foglalkoztunk. Ez után következett a java. Nem mást kellett csinálnom, mint elbújni a Sensei elől, tehát lényegében bújócskázni kezdtünk. És ezt a szót a Sensei használta. Én inkább nevezném a taktikai rejtőzködés gyakorlásának, csak hogy komolyabbnak hangzódjon. Még csak reagálni sem volt időm, mert a Sensei már el is kezdett visszaszámolni. Ugrottam egy hatalmasat hátra, hogy minél messzebb kerüljek, és nehezebben hallja a mozgásomat, majd egy Shunshinnal még távolabb kerültem. Egyből azon kezdtem gondolkodni, hogy hova rejtőzhetnék. A falu mellett döntöttem, mert ha itt az erdőben rejtőznék el, az számomra lenne nagyon unalmas. Így hát megindultam sietve, de mégis óvatosan a falu felé. Igyekeztem semmilyen nyomot sem hagyni magam mögött, vigyáztam, hogy egy aprócska ágat se törjek le, miközben fáról-fára ugrálok. Mivel a falu irányába mentem, ahhoz közeledve egyre több ember járt-kelt az ösvényeken, így még ez is megtéveszthette Azot, mert ők nem ügyeltek arra, hogy ne legyen utánuk nyom. Végül is nekik nem is volt szükségük az óvatosságra.


Amikor elértem a falu szélét, létrehoztam pár klónt, és őket különböző irányokba küldtem. Volt, akit az erdőbe, volt akit az emlékműhöz, és volt akit, a kereskedők bódéihoz. Ezután felvettem egy igen testes pasas alakját, majd elindultam a gyógyfürdőbe. Bevallom először megfordult a fejemben, hogy a női részlegbe menjek be, de végül elhessegettem a gondolatot. Először mentem be a gyógyfürdő vizébe, mióta megjöttem Konohába és hát mit mondjak, tökéletes volt. Rajtam kívül senki sem volt a férfi részlegen, azonban a női részlegről csevegő lányok hangja ütötte meg a fülemet. Az egyikük látott egy helyes fiút ma az utcán, de mindegy is, nem érdekelt, hogy miről beszéltek. Hosszú órák után távolodni kezdett a lányok hangja, és már én sem akartam várni tovább. Nem tudtam, hogy a Sensei ilyen béna e, vagy csak már rég nem keres. No meg a hasam is korgott már. Így hát kijöttem a fürdőből egy finom ebéd reményében, és megláttam a Senseit az előtérben. A szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, ahogy megláttam az ott üldögélő Senseit. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudta, hogy ide fogok jönni, de ráhibázott. Ekkor elő jöttek a lányok is az ő részlegükről, és az egyik lány, akit Ninának hívtak odasétált Azohoz, és köszöntek egymásnak. Mikor elhangzott az „apu” szó, még inkább ledöbbentem. Még szerencse volt, hogy nem a női részlegbe mentem, mert akkor már nem lennék az élők sorában. Szóval, épp ki akartam használni a helyzetet és elsunnyogni a fürdőből, amikor a Sensei odaugrott hozzám és jól fejbe vágott. Az alakváltás egyből véget ért, és Nina arcára pír ült ki.
 - Naaa Nina… csak nem ez az fiú akiről beszéltél? – szólaltak meg Nina barátnői.
Nina ekkor elkezdett hebegni-habogni, a Sensei pedig dühödten fordult felém. Elkezdtem mentegetőzni, mert én még sosem láttam Ninát ez előtt a pillanat előtt, de Azo a világért sem hallgatott rám. Bárhogy bizonygattam, hogy biztosan csak az egyik klónomat látta az utcán, egy a lányát mindennél jobban féltő apa állt előttem. No meg persze az sem segített, hogy elkezdtem viccelődni a jóképűségemmel. Hát igen, ez végleg kihúzta a Senseinél a gyufát, ezután pedig rohamozva indult meg felém. Sajnos a kijárat felől közelített, így én kijárattal szemközti fal felé vettem az irányt. Mikor odaértem a falhoz, Azo már pont lecsapni készült rám. Ekkor felléptem a falra és egy hátra szaltóval átugrottam a Sensei fölött. Hiszen a mottóm az, hogy csak stílusosan. Kifutottam a gyógyfürdőből, majd jól láthatóan jobbra vettem az irányt. A következő utcasarkon ismét jobbra fordultam, majd felugrottam a háztetőkre, és elkezdtem futni a másik irányba, így akartam megtéveszteni a Sensei, viszont már az is megfordult a fejemben, hogy Azo egy érzékelő ninja. Elfutottam a gyógyfürdő fölött, de ekkor megláttam a zokogó Ninát a fürdő előtt egy padon. Ekkor megtorpantam. Olyan rossz volt így látni szegény lányt egyedül a padon, és szívem szerint oda mentem volna megvigasztalni, lovagias akartam lenni. Azonban meg kellett tagadnom saját önmagamat. A hátam közepére sem kívántam egy verést, főleg nem a saját Senseiemtől. Az is megfordult a fejemben, hogy Azo ül a padon egy alakváltással, de gondoltam csak nem ilyen elvetemült.


Így hát fájó szívvel, de épségben indultam hazafelé, hogy ennek a napnak is kipihenjem a fáradalmait(azaz az órákon át való fürdőzést).
Akihiro Jaken
Akihiro Jaken
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 194

Specializálódás : Djuka 'Afroséró' Uchiha Dzsékön

Tartózkodási hely : Ahol lennie kell


Adatlap
Szint: S
Rang: Chuunin
Chakraszint: 918

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Namikaze Minato on Szer. Május 11 2016, 14:49

Nos lényegében ez nem a mi fogalmunk szerint ismert Bővítmény elvégre, te itt összefoglaltad az eddig történteket. Ezzel nem is lenne baj, de mi azt szeretnénk látni, hogy mivel egészítenéd ki. Gondolatok, érzések, le nem írt dolgok. Tehát bővítményként a már lejátszott kalandot egészíted ki.
Ettől függetlenül elfogadom és +4 chakrával jutalmazlak. ^^
Namikaze Minato
Namikaze Minato
Moderátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Akihiro Jaken on Hétf. Márc. 20 2017, 19:34

Irány a front!

//A bővítmény a frontra való behívástól egészen az Unraikyo Völgyébe való eljutásig tartó időintervallumot öleli fel//

Sok minden történt velem azóta, hogy Konohába érkeztem, a vezetőség engedélyezte a Genin vizsgámat, és azt sikerrel teljesítettem. Rengeteg veríték jelezte számos megerőltető edzéssel, végtelennek tűnő tanulással, és küldetésekkel megtűzdelt utamat. Minden nappal egyre erősebbé és erősebbé váltam, egyáltalán nem kímélve magamat. De miért is voltam ilyen elszánt? Miért fektettem minden energiámat abba, hogy jobbá, erősebbé válhassak? Kicsit későn léptem rá a shinobi-lét ösvényére, ezért bőven volt mit behoznom a korosztályomhoz képest. Talán ez lehetett az oka… talán ez, hogy nem akartam másokkal szemben alul maradni. Minden nappal egyre több időt fektettem a fejlődésembe, de mégsem sikerült kivívnom mások tiszteletét. Alig kaptam lehetőségeket, hogy komolyabb küldetéseken bizonyíthassak, így az elismerést sem szerezhettem meg. lehetséges, hogy túlságosan hiú voltam? Hogy olyan elismerésre, rangemelkedésre vágytam, amelyet meg sem érdemeltem? Minden esetre, a bizonyítási vágy fűtött tovább…

A nap a szokásos módon tört az ég csúcsára Konoha fölött. Nagyokat nyújtózkodva keltem ki az ágyamból, majd nekikezdtem a reggeli rutinomnak. Mosakodás reggeli, a felszerelés leellenőrzése és karbantartása, Inazuma pengéjének az olajozása. Ezután lerobogtam az emeletről, majd kézhez vettem az aznapi postát. Minden a szokásos, nekem semmi, nagybátyámnak pedig néhány érkezett üzenet. Legalábbis erre számítottam. Amikor átfésültem a leveleket, megakadt a szemem egy nekem címzett üzeneten. Azonnal kinyitottam, majd szemeimet a sorokon végigfuttattam. Mikor a végére értem döbbenten meredtem az üzenetre. A behívó levél. Tehát megyek a frontra. Vegyes érzelmek vad áradata szakadt elmémre. Láttam magam előtt a borzalmakat, de ezeken hamar felülkerekedtek a pozitív gondolatok. Hiába, mindig is optimista voltam, mindennek a jó oldalát kerestem. Eljött az ideje, hogy bizonyíthassak a hazámnak. Végre eljött az ideje, hogy kiérdemelhessem az elismerést. Hihetetlenül fellelkesültem. Megkerestem nagybátyámat, majd vele is közöltem a hírt. Próbált nyugodtan viselkedni, de látszott rajta hogy ideges. Féltett engem, és ez meg kell mondjam őszintén, nagyon jól esett.


Azonnal nekikezdtem a készülődésnek. Minden olyasmit, amire szükségem lehetett az ütközetekben, magamhoz vettem. Lényegében a teljes felszerelésemet felsorakoztattam, majd elrendezve ezeket a különböző fegyvertartókban és a hátizsákomban, felkészültem az indulásra.
A behívó levél instrukcióit követve megindultam a Tűz Szövetségének Főhadiszállására. Három másik társammal együtt indultunk be a monumentális épületbe, egy hatalmas, vasalt kétszárnyú ajtón. Amikor beléptünk az óriási terembe, amely mellett még az ajtó is eltörpült elakadt a lélegzetem. Sosem voltam még ekkora épületben, de nem ez hozott lázba. Sokkal inkább az előttünk, a nagy íróasztalnál elhelyezkedő személyek. Csupa olyan shinobi, akik kiérdemelték hírnevüket. Shimura Danzou, a Rokudaime Hokage, Nara Shikaku, klánuk feje és hírhedt stratéga, valamint a Kazekage testvére Sunagakuréból, Temari. Rajtuk kívül még két másik fő helyezkedett el az asztalnál, akikről még nem hallottam Kenji nagybátyám történeteiből, de mivel itt voltak, fontos személyek lehettek ők is.
Nem kellett sokat tétlenül várnom, azonnal megkaptam az utasításokat, hogy induljak el egy Konohai csapat után, ugyanis velük fogok a frontra indulni. Megkaptam a térképet, majd mindenkit hátrahagyva a teremben kiindultam. Az elindult csapatnak fél napnyi előnye volt. Egyáltalán nem leküzdhetetlen akadály! Erőltetett tempóban haladtam a kijelölt útvonalon, fél nap alatt el is értem a megbeszélt helyet, a Tengu Szentélyt. Lélek azonban sehol sem volt. Pár percnyi keresgélés után egy kő alá helyezett cetlit találtam, amelyben a csapat vezetője elnézését kérte, amiért hátrahagytak. Jellemző… Lenne lehetőségem végre megismerkedni emberekkel – ami nem nagyon volt jellemző Konohában való tartózkodásom alatt – erre azok lelépnek… Kissé búsan, s egyben dühösen magamra és a csapatra egyaránt, amiért nem értem ide, ők meg nem voltak képesek várni rám egy keveset, leültem a szentély tövében. Rám fért egy kevés pihenő. Mivel lekéstem a találkozót, a másodlagos útvonalat kellett követnem a térképemen. Ott üldögélve megterveztem az utamat, s lelkiekben felkészültem az újabb utazásra. Olyan nagyon unalmas egyedül… Rám férne egy kis szocializálódás! De mindent a maga idejében… Elvégre a háború nem egy teadélután!


Nagyjából egy fél órás pihenő után megindultam, folytattam utamat. Újabb fél napnyi utazás vette kezdetét, néhány pihenővel. Ezt a második utazást már nem erőltettem annyira. Viszonylag gyorsan, de nem túl fárasztó tempóval haladtam a célállomás felé. Út közben többször is megálltam, élelmet szereztem magamnak, valamint a különféle technikáimat gyakoroltam. Az kéne még csak, hogy a harctéren süljek fel!
Végül megérkeztem a második találkozási pontra. Egy kisebb hajót találtam ott, rajta a legénységgel. Hát igen. Elég pici volt. Kerül rá egy lyuk, és máris mind a víz fenekén vagyunk. Nem éppen ilyen hajókkal indulnak háborúba, vagy igen? Csak nekem tűnik ez egy rozzant bárkának? Végül is… Csapatszállításra jó lehet. Meg sosem hajóztam még, honnan tudhatnám pont én, hogy mi számít jó hajónak? Persze a képzeletemben mindig nagyobbnak képzeltem a hajókat.
Nem sokkal később megérkezett az a háromfős csapat is, akiket a Főhadiszálláson hagytam ott. Még jó, hogy külön váltam tőlük. Így legalább előbb érhettem ide! Hát nem csodás? Tök jó volt egyedül futni az országon át egy egész napon át! Ilyen az igazán jó edzés!
Láthatóan ők is ki akarták köpni a tüdejüket. Látszott, hogy ők is szedték a lábukat. De nekik legalább volt társaságuk!
Megindult a vízi utazás. Tíz napot töltöttünk a hajón, ami maga volt a kénköves pokol. Csak éppen tűz helyett vízzel. Hamar ellenséges területekre értünk, ahol támadásra számíthattunk, de ez volt a kisebbik problémám. Ha kell, akkor bárkin átverekedem magam, az elszántság megvan hozzá. Azonban arra, ami a hajóúton várt, semmiféle edzés és gyakorlás nem készített fel. Az első pár perc kellemesen telt a ringatózó hajón, majd kiderült, hogy tengeribeteg vagyok. Sosem volt bajom a vízzel sőt, kifejezetten szerettem. De a hajózás, az nem. Tíz napnyi vízi pokol, amelyen csak az olvasás tudta valamelyest enyhíteni a rókázási kényszert. Mindvégig azon voltam, hogy kidobjam a taccsot. A végére már azon járt az eszem, hogy kiugrom a hajóból, és futok utána a vízen a chakrám segítségével, és vissza nem szállok rá többet. De végül elérkeztünk célunkhoz. A hajó kapitánya, Tenma beszámolt róla, hogy ők eddig tudtak hozni minket. Már így is nagy kockázatot vállaltak, de innentől már túlontúl rizikós. Hálás is lettem volna a hajóútért… nos… ha nem hajóút lett volna. A kapitány mondandója végeztével az első tiszt a folyót szegélyező meredek sziklák felé mutatott, remegő ujjakkal. Odafönt egy alakot pillantottunk meg. Mögötte az éjszakai égbolt fénylett, s táncolt a tábortűz fénye. Mivel hátulról volt megvilágítva, és mert éjszaka volt, nem lehetett kivenni, hogy hogyan néz ki, vagy hogy milyen ruhát hord. Barát vagy ellenség? Talán jobb, ha nem derítjük ki!


A hajót elhagyva, csendben kimentünk a partra. Ott végre, tíz nap után fellélegezhettem. Úgy éreztem magamat, mint a kalitkájából szabadon engedett madár. Szívem szerint lefeküdtem volna, majd az anyaföldet átölelve csókolgattam volna. De azért ilyen mélyre mégsem süllyedhettem le a csapat előtt. Valószínűleg már így is elég mélyre süllyedtem a csapat szemében a tíz napnyi folytonos szenvedésemmel.
Felvettük a meglehetősen nagyképű vezetőnk, Musato formációját, majd azt betartva indultunk meg a Villám Országának szívébe. Egy nap alatt el is értük Takumi no Satot. Több helyen is jól látszott az őrségnek világosságot nyújtó fények a magasabb pontokon. A csapatunk úgy döntött, hogy a semleges falut elkerülve megyünk tovább, mert semmiképp sem akarunk kockáztatni. Bááármennyire is akartam már aludni egy jót. AMI NEM HAJÓN VAN!!
Mentünk tovább és tovább. Mérhetetlen fáradtságot éreztem, de nem akartam alulmaradni a csapat többi tagjához képest. Ha ők tudnak menni még. Akkor én is! A vágyam az elismerésre, valamint a rám mindig jellemző lelkesedés hajtott előre, belülről fűtött.
Utunkat szemmel követte a fák sűrűjében egy szamuráj csoport. Először meglehetősen aggódtam. Később azonban kiderült, hogy nem akartak bajt, és az összetűzés nekünk is csak egy púp lett volna a hátunkon, így nyugodtan tűrtük az ellenőrző szemeket. Még álomra is hajtottam volna talán a fejemet. Még egy saját szamuráj osztag is őrizné édesded álmomat, hát nem király ez? Lehet, hogy ellenségesek, és csak a megfelelő pillanatot várják, de hát na… bízok az emberekben. Ha nincs okuk rá, mégis miért támadnának? Vagy csak én vagyok ilyen naiv?


Elértünk egy átkelő hidat. Lépteinket hangos koppanások kísérték a fapadlózaton, majd egyszerre csak egy kunai fúródott be a deszkába a lábunk előtt. Ösztönösen nyúltam fegyverért, szemeimmel a híd túlsó végén lévő fákat pásztáztam. A szituáció kezdett érdekessé válni. A kezembe vettem az események gyeplőjét, miután vezetőnk, Musato levetette magát a hídról, egyenesen az alattunk elterülő folyóba. Megpróbáltam a szavak erejével hatni, az előttünk elhelyezkedő fák sűrűjében megbúvó megfigyelőnkre. Bizakodó voltam, elvégre ha ellenség lett volna, akkor egyenesen megtámadott volna minket. Mint kiderült, egy Kumogakurei megfigyelőcsapat helyezkedett el a hídnál, akikkel sikerült lerendeznünk a helyzetet. Sőt, közben megérkezett egy újabb Konohai csapat. Mint később kiderült, ők voltak a 14-es csapat tagjai, akik otthagytak a Tengu Szentélynél. Háhh!!! Én voltam a gyorsabb!


Kifejezetten sok időnk nem volt az ismerkedésre, ugyanis egyszerre csak egy Kitsune maszkos kunoichi jelent meg mögöttünk a hídon. Mindenki döbbenten meredt rá, majd az egyik Kumogakurei felszólította a megadásra. Már korábban megkapták az információt, hogy egy pontosan ilyen személyleírású egyén tört át erőszakosan a határon.
Az események gyorsan pörögtek, ellenfelünk füstbombákat használt, hogy nehezítse a látási viszonyokat. Azonnal kaptuk a parancsokat. Erisa bevetette magát a ködbe, hiszen ő képes volt a Fuutonnal megkönnyíteni a látási viszonyokat. Én is utána indultam, hogy a védelmére kelhessek, elvégre most ő volt stratégiailag kulcsfontosságú egyén. Pár pillanat múlva a füst nagy része fel is szállt, és meg is pillanthattuk volna ellenfelünket, csak volt egy aprócska gond. Természetellenes gyorsasággal keletkezett a köd, amely ismét nehezítette a tájékozódást. Szörnyű ez a tétlenség. Amikor tennél valamit, de nem tudsz, mert akadályoznak benne. Régóta éreztem magamat ilyen tehetetlennek. Nem láttam az orromig sem, nemhogy az ellenfélig! Így mégis hogyan lehetne harcolni?
Ekkor következett a fejmosás Mugotól, a 14-es csapat vezetőjétől. Miért csak berontunk a füstbe, és miért nem csapatként viselkedünk? Hát azért, mert baromira ott lettem hagyva a Tengu Szentélynél, és esélyem sem volt megismerni Erisát és Koizumot, hogy csapatban dolgozhassak velük! Igen, még mindig mérges vagyok! Rohantam fél napot, hogy aztán tojjanak a fejemre… Ezt egy darabig nem fogom elfelejteni, de nem ám! A másik pedig, hogy én igenis csapattársként viselkedtem. A füstbe beloholó csapattársam után mentem, hogy ne egyedül kelljen szembenéznie az ott leselkedő veszélyekkel. Mi ez, ha nem felelősségteljes csapatmunka a részemről?
A Kumogakureiek a ködben előretörtek a híd felé, majd nem sokkal később egy robbanás jött abból az irányból. Kétségbeesés ült ki az arcomra. Lehet, hogy elvesztettünk szövetségeseket? A Halál már akkor elér ilyen közel hozzám, amikor még ki sem értünk a frontra?
Azonnal indultam is volna a segítségükre, de Koizumo megállított. Terve volt, és a sebesültek ellátása valóban a szanitécünk dolga volt. Koizumo terve a köd miatt hamar füstbe ment, így ismét tétlenül álltunk a semmi közepén. Elmém fogaskerekei hangos kattogással dolgoztak, míg végül ki nem ötlöttem egy tervet. Beavattam a többieket is, de a következő pillanatban Koizumo egy egyszerű Shunshinnal odébb állt. Remek… Hogy is mondta Mugo? Csapatjáték? Ez a Koizumo gyerek süket, vagy mi? Na mindegy… Így ismét a tehetetlenség maradt. Kínos szituáció volt, egyre idegesebbé váltam.
Ekkor előttünk a tűz összekeverhetetlen narancssárga fényessége útmutatásként szolgált. Kezeim ökölbe szorultak, végre tudtam, hogy merre tovább. Intettem Erisának, majd olyan gyorsan kezdtem szedni a lábamat a küzdelem színhelyére, ahogyan csak bírtam. Végre eljött az ideje, hogy bizonyíthassak! Megmutathatom a többieknek, hogy milyen fából far… Sssssshhh-huuuuu. Hangos robajjal érkezett az elemi széláramlat, amely csaknem ledöntött a lábamról. Nagy nehezen sikerült megállnom, és mentem is volna tovább, de jött a következő löket. Kezeimet az arcom elé helyeztem, hogy a felém száguldó faforgács ne sértse meg az arcomat, s lábamba chakrát vezetve álltam ellen a széllökésnek. Már készültem is fel a következőre, sejtettem, hogy ha már volt kettő széllökés, akkor lesz harmadik is. Nem tévedtem. Azonban ez már olyan méreteket öltött, hogy bármennyire is felkészült voltam, eltépett a biztonságot nyújtó talajtól, és egy nagyot dobva rajtam repített hátra. Amennyire csak tudtam, tompítottam az esést, de így is szereztem egy-két csúnya horzsolást. Azonban ha összességében nézzük, még olcsón megúsztam, hiszen Koizumo fején egy tátongó sebből dőlt a vér, míg Hiroto még az eszméletét is elveszítette.
Mugo lépett oda hozzánk, majd mondta, hogy menjünk tovább Kumogakure felé, az ellenfelünket sikerült elkapni.


Az elkövetkező két napnyi utazáson végig rossz kedvem volt. Végre meg volt a lehetőségem, hogy bizonyítsak, erre mit csináltam? Tétlenül álldogáltam. Álldogáltam! Semmit sem tudtam csinálni egy kis rohadt köd miatt. Ennyire ne lennék jó shinobi? Fölösleges volt az a rengeteg edzés, az a töménytelen idő, amit korlátaim leküzdésére fordítottam? Oly sokáig lelkes voltam, de most… Nem! Nem hagyom, hogy egy egyszeri kudarc letörje lelkesedésemet! Engem nem olyan fából faragtak, hogy egy kudarc után máris feladjam! Egy kudarc, nem kudarc! Nem fogom annyiban hagyni. Ez mindössze annyit jelent, hogy az az idő, amit eddig az edzésre szántam és soknak gondoltam, nem volt elegendő. Még keményebben, még többet fogok dolgozni. Én leszek a legerősebb shinobi, senki sem állíthat meg! Najó… Nem akarok a legerősebbé válni, de azért jó lenne kiválni a tömegből… nem! Maximalista vagyok, igenis a legerősebbé válok majd! Lássa meg a világ, milyen fából faragták Akihiro Jakent!
Elértük Kumogakurét. Az első napot végig az ágyban töltöttem, elvégre több, mint két hete nem tudtam egészségeset aludni. Először a hajóút – soha, de soha többé nem hajózom! – aztán pedig az állandó kutyagolás. De végül megérkeztünk, alig egy pár karcolással. A legerősebb Katon technikával sem tudtak volna kiugrasztani az ágyból. Olyan mélyen aludtam, mint még életemben soha, majd huszonnégy óra elteltével új emberként keltem fel.


Mivel korábban elhatároztam, hogy még keményebben fogok edzeni, első utam azonnal a legközelebbi edzőterep felé vezetett – nem volt egyszerű azonnal megtalálni, lévén nem voltam túl jártas Kumogakure településföldrajzában – de végül ráakadtam.
Hogyan válhatna erősebbé az ember? Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem. Arra korábban már rájöttem, hogy a gyorsaságomra nagyon szeretnék építeni. Ezért volt a legnagyobb példaképem a Yondaime Hokage. A Yondaiméről azonban eszembe jutott a Shodaime is. Mind az öt elemet képes volt felszabadítani. Ezért volt ő a második példaképem. Fel kell szabadítanom a második elememet. Világosan fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. Nem csupán erősebbé válhatok, de a Suiton ellen tudok majd használni is valamit. Katon… Szeretem az elememet, de a sors fintora, hogy szinte minden ellenfelem rendelkezik a Suitonnal. Úgy pedig baromi nehéz érvényesülni a Katonnal, ha az ellenség vízzel operál, annyi szent!
A táborban megismerkedtem egy rendes fickóval, akit most ott találtam az edzőterepen. Kedvesen vállalta, hogy segédkezik nekem a második elem feloldásában. Hozott nekem chakraérzékeny papírokat, és instrukciókkal látott el. Egy napi, fáradtságos munka után sikerült szert tennem a Doton chakrára.
Csodálatos! Lesz egy ütőkártyám a Suiton ellen! Pontosan ere volt szükségem, mintha csak a chakrám is tudta volna, hogy most a víz ellen a földre lesz szükségem. Vajon valóban így volt?
Az elkövetkező két nap is kihívásokkal teli volt. Mivel Daisuke is birtokolta a Dotont, készséggel vállalta, hogy megtanít egy védekező technikát. A Doton: Doryuu Heki // Föld elem: Fal rendkívül kreatív nevezetű technikának két verziója volt, s mindkét végeredmény egy masszív sziklafallal szolgált, amely az igazán erős támadásoknak is ellen tudott állni. Az egyik verzióban a talajba juttattam a chakrámat, s onnan egy hatalmas sziklafalat kiemelve teremtettem meg a védelmet. A másik verziót a saját chakrámból képeztem, így akkor is használni tudom, amikor éppen nincs föld a közelben. De nem hajón. Óóóhohohóó nem! Én még egyszer fel nem teszem a lábamat hajóra! A második verzió során sarat kellett kihánynom – nem a legkellemesebb érzés, de mindenképpen hasznos – majd abból felépítve, és megszilárdítva létrehozni a védőfalat.
Az első verziót az első, míg a másikat a második napon gyakoroltam, szinte pihenés nélkül. Egyáltalán nem kímélhettem magamat, hiszen erősebbé kellett válnom. Nem engedhettem meg magamnak a pihenés luxusát. Alapvetően úgy tekintettem a pihenésre, mint az edzés szerves részére, de most minden pillanatot ki kellett használnom a háború előtt.


Egy fél nap múlva érkezett az újabb lehetőségem az edzésre. A Tűz Szövetsége egy tömeges képzést rendelt el, amellyel fel akarták készíteni a frontra induló csapatokat. A Nyugati Partvidék felé vettük az irányt, majd oda megérkezve azonnal be is osztottak minket csapatokba. Fiatal akadémiásoktól a Genineken, és Chuuninokon át, egészen a Jouninokig bezáróan voltak shinobik, aki részt vettek. Engem egy olyan csoportba osztottak, ahol Doton elemmel rendelkező ninjákat osztottak. A csoportunkon belül is fel lettünk osztva valamelyest, én a támadó osztályú shinobikhoz kerültem, és egy Doton: Doryuudan // Föld elem: Föld Sárkány Lövedék nevű technikát tanultam. Föld elemű chakrámat a földbe jutattam, majd a szerkezetet fellazítva emeltem ki egy sárkányfejet, amelyből több lövedék indult meg az ellenség védvonalaként felhúzott fal irányába. Jó vicc! Mintha ment volna elsőre! Nem ez nem így működik, tudjuk jól. Sok-sok próbálkozásomba telt, mire meg tudtam alkotni már egy sárkánynak kinéző fejet, és utána még a lövedékeket is útjára kellett indítanom. A rengeteg próbálkozás végeztével már végre képes voltam egy egészen erős, gyors és masszív lövedéket megindítani, és a távolság, amekkorát lőni tudtam is kielégítő volt. Ezután még több próbálkozás következett. Folyamatosan növeltem a technika létrehozásának sebességét, valamint a kilőtt földrakéták számát. Végre sikerült elérnem egy olyan hatásfokot, amellyel elégedett voltam, így jöhetett az éles próba. Felálltam a sziklafallal szemben, s nekiálltam a technika létrehozásának. Az elszántság tüze lobogott a szememben, amikor is megalkottam a kézjeleket, s a földből kiemelkedett a grandiózus sárkányfej, és a lövedékek is megindultak az ”ellenséges erőd” irányába. A segítőim egy általam jól ismert Katon technikával begyújtották a lövedékeket, a két technika pedig elemi erejű kombinációt alkotva tarolta le a sziklafalat. Mondhatni, kő kövön nem maradt.
Már éppen azon voltam, hogy leüljek pihenni, de még nem tehettem meg. Muszáj volt még megcsinálnom valamit. Minden maradék kis erőmet összeszedtem, majd a Doryuu Hekit használva létrehoztam egy falat. Hátrább mentem egy fél pillanatig farkasszemet néztem az általam kreált fallal, s ezután megalkottam a kézpecsét sorozatot. A sárkányfej kiemelkedett, a lövedékek megindultak. Azonban még ekkor sem jött el a pihenés ideje. Amint a lövedékek megindultak, újabb kézjeleket formáltam és a Karyuudant alkalmazva útnak indítottam egy hatalmas lángcsóvát is, amellyel sikerült begyújtanom a földrakétákat. Egymagamnak is sikerült megalkotnom az elemi erejű kombinációt. Mellkasom dagadt a büszkeségtől – de talán a fáradtság miatt keletkezett légszomjam okozta a tüdőm térfogatának nagyméretű megnövekedését, ahogyan levegőért kapkodtam. Nagy nehezen még elvánszorogtam az egyik árnyékosabb helyig, s ott szinte összeroskadtam a fáradtságtól.  Pár perc után feleszméltem a kómás állapotból, majd a mesterünk által felkínált vizet, valamint a dicséreteket is örömmel fogadtam. Nem sokkal később visszaindultunk Kumogakuréba.
A következő pár napot sem töltöttem tétlenséggel, de ekkor már a pihenés dominált az edzés felett. Nem szabadott túlzásokba esnem, nem túlhajszolnom magamat, kellett energiát hagyni a harcokra is. Az lenne aztán érdekes – Akihiro Jaken, a Genin, aki annyit edzett a háborúra készülve, hogy ott aztán olyan fáradt volt, hogy nem tudta elkerülni az első felé repülő kunait, így halálát lelte. Tragikus.


Végül elérkezett a nap. A seregek felkészültek, s kivonultak a Kumogakuréhoz közeli Unraikyo Völgyébe, ahol a háború eddigi legnagyobb ütközetére készült a Tűz, és a Víz Szövetsége egyaránt. Ezek a harcok hatalmas mértékben fogják befolyásolni a háború kimenetelét, így mindenki vállát óriási teher nyomja. Így voltam vele én is. Ismét megkísértettek a kételyek, ahogy ott vártam a parancsra a Harmadik Század tömegében, oldalamon két ismerőssel. Erisával és Hirotoval. Vajon hová lettek a többiek?
A kételyek. Nem éppen a legalkalmasabb időpontban tértek vissza. De ha nem most, akkor mégis mikor jönnének elő? De nem. Nem engedtem nekik. Ez a nap nem egy olyan nap, amikor kudarcot vallok. Ez a nap nem az a nap, amikor Akihiro Jaken elbukik. Ez az a nap, amikor végre megmutathatom, hogy mire vagyok képes.
Ez a nap, a győzelmünk napja lesz!
Akihiro Jaken
Akihiro Jaken
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 194

Specializálódás : Djuka 'Afroséró' Uchiha Dzsékön

Tartózkodási hely : Ahol lennie kell


Adatlap
Szint: S
Rang: Chuunin
Chakraszint: 918

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Hyuuga Hinata on Kedd Márc. 21 2017, 20:57

Szép estét!

Elolvastam a tanulásoda... vagyis bővítményedet. ^^" Kicsit megtévesztő ez a rengeteg edzés, de hát nincs mit tenni, ha erősebbé akarunk válni, nem igaz? Very Happy Ejnye-bejnye Koi és Eri, hogy csak úgy otthagytátok szegény Jakent! :'( Alapjában véve nem túl hosszú bővítmény, de a sok játéktéri várakozásra való tekintettel most picit bőkezűbb leszek, ami az értékelést illeti. Sajnálom, hogy a levegőben lóg a vége. Ez persze nem a te hibád. Ennek következtében kicsit a beteljesületlenség érzése fogott el, de cserébe kíváncsi lettem mi lesz veled a frontharc végén! Kéz és lábtörést!... Very Happy Jutalmad +10 chakra és +2 TJP. :3

Hinata

Hyuuga Hinata
Hyuuga Hinata
Mesélő

Tartózkodási hely : Valahol stalkerkedik


Adatlap
Szint: S
Rang: Krumpli
Chakraszint: T-Takashi-dono

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Akihiro Jaken on Szomb. Dec. 29 2018, 13:39

Shiiiiiiit, avagy megjártam a frontot
- Háborús bővítmény -




Hevesen vert a szívem, ahogy százötvened magammal feszült figyelemmel vártuk a parancsokat az erdős, bokros területen. Tőlünk Északra helyezkedett el a parancsnoki állás, Délre pedig egy kanyargó folyón túl a völgy Déli Hegyvonulata, rajta a Megfigyelő Osztaggal. Előttünk a Déli Hegyvonulat, s a völgybe érkező vizek alkotta tó egy sziklás, sík területet fogott közre. Ideális hely egy összecsapásra.
Kakashi beszéde, lelkesítő szavai még mindig a fülemben csengtek. Egy beszéd a veszélyről, amivel szembenézünk. Egy beszéd az otthonaink megóvásáról. Egy beszéd a bajtársiasságról.
A 150 főt számláló III. századba lettünk beosztva Erisával és Hirotoval, amelynek a vezetője egy Rashii nevezetű Kumogakurei vak Jounin volt a vezetője. Vak… jól hangzik, nem? Tökéletes választás egy század parancsnokának. Időközben megtudtuk, hogy a férfi tökéjre fejlesztette a szenzor képességeit, így még harcolni is képes. Ez kis megnyugvással kecsegtetett, de közel sem mondhatom, hogy teljesen elégedett voltam a helyzettel.
Minden esetre meg kellett békélnem a dologgal, és… hát nagyobb gondom is volt. Elvégre a háború legnagyobb összecsapásának ígérkező csata állt előttem. És fogalmam sem volt, hogy készen állok-e…
A nagyrészt Kumogakurei shinobikból álló század közepén gyűlt össze az ide osztott Konohai ninják csapata, köztük két igen sajátos stílusú egyénnel.
 - Mi vagyunk a Század Közepe! Miénk a legnagyobb feladat, a fiatalság erejével csapunk majd le az ellenségre! – kiáltott fel a hátam mögött egy izgatott, energikus hang. Hátrafordulva megpillanthattam a méltán híres Rock Lee-t – aki Taijutsu tudásán felül leginkább bugyuta fejének, és szokatlan öltözetének köszönhette hírnevét.
 - Izgatottak vagytok már?! Én a részemről beleadok mindent, hogy móresre tanítsam a gaz Kirigakureieket és, hogy megvédjem a szövetségeseink otthonát!! – folytatta, pozitivitást árasztva magából. Akaratlanul is félmosolyra húztam a számat.
 - Jól mondod Lee! De ne feledd, hogy Háborúba megyünk, nem becsülhetjük alá az ellenségeinket! – szólalt meg egy mélyebb hang is, majd előlépett Bilifejűnek lényegében egy idősebb verziója, háta mögött egy lánnyal és egy Byakugan használóval. ~ Na ez aztán nem semmi egy csapat… ~ gondoltam magamban, majd visszafordultam az irányba, ahonnan az ellenséget vártuk. Megnyugtatott a tudat, hogy újabb ismerős arcok jelentek meg Bilifejűék képében. S nem is volt akármilyen a hírük, így nekem is magabiztosságot kölcsönzött ez.
Feszült morajlással teltek a végtelennek tűnő másodpercek a várakozás közepette. Továbbra sem kaptunk parancsot a támadásra, így nem tehettünk mást. Szívem hevesen vert, az idő nem akart múlni, majd… Robbanás rázta még a közvetlenül mellettünk elterülő Déli hegyláncot, az első robbanást pedig követte a második az Északi Hegyvonulatnál. A Megfigyelő Szakasz… Azonnal a Kumogakuréban töltött idő alatt szerzett barátom, Daisuke épsége jutott szembe, aki a Megfigyelő Szakaszba lett beosztva.
A robbanás utáni, szűnni nem akaró morajlástól alig lehetett hallani a kiosztott parancsokat. ~ Elkezdődött hát… ~

A III. Századból leváló, a Megfigyelő Szakasz támadóit megsemmisíteni irányuló 45 fős csapatba lettem beosztva én is Erisával. A parancs kiosztását követően sok sikert kívántam Hiorotonak, majd azonnal rohamtempóban indultam meg a Déli Hegyvonulat oldalán felfelé. Sorra hagytam magam mögött társaimat a súlyaim nélküli sebességemnek köszönhetően. Meg kellett volna várnom őket, de nem vesztegethettem időt. Azonnal tudnom kellett, mi történt Daisukéval…
Rengeteg kavargó gondolattal a fejemben, a legrosszabbra készülve küzdöttem fel magamat a sziklafalon, de nem voltam felkészülve arra, amit ott találtam… Mészárszék… Ösztönösen kaptam kezemet a szám és orrom elé. Sosem éreztem még ilyen intenzíven a vér szagát terjengeni a levegőben… Alig pár perc alatt a haderőnk elvesztette a teljes Megfigyelő Szakaszt… Ledöbbenve álltam, szemlélve a hatalmas sziklák alatt összezúzott holttesteket, a ki-ki meredező, görcsbe rándult végtagokat, s a hegyoldalon lefelé patakzó, temérdek vért.
Elborzadva álltam, végigtekintve a szörnyű látképen. Annyi élet… és miért?! S akkor megláttam azt, amitől a legjobban féltem. Daisuke elterülő, élettelen teste… már ami megmaradt belőle…
Szemeim fellángoltak a dühtől, kezeimet görcsösen ökölbe szorítottam. Odasiettem barátom holttestéhez, letérdeltem mellé, s véres arcán lehunytam a szemeit. Kezeimre tapadt vérét összeszorítottam… ~ Megesküszöm neked, barátom… Megesküszöm, hogy megfizetnek ezért! ~ álltam fel mellőle, majd a felettünk eltűnő támadó után induló, összesen 10 fős csapatom nyomába eredtem. Mielőtt elérték a csúcsot utolértem őket, így a csapat körében állva tekinthettem le a hegygerinc másik oldalán, alul vonuló Kirigakurei csapatra. Öten voltak, és valamiféle hordókat szállítottak, amelyeken a ’’San’’ és ’’Roku’’ Kanjik álltak. Az alattunk elterülő Kirigakureiek azonnal védelmi állást vettek fel amikor megérkeztünk. Készen álltak felvenni velünk a harcot.
Egy kisebb konfliktust követően a csapatvezetőnk kilétéről egy Kumogakurei Chuunin vette a kezébe az irányítást, s elrendelte a támadást. Én Erisával balra indultam, s onnan támadtunk, egy másik kétfős csapat jobbra kerített, míg a maradék ember – egy kivételével, aki hátul maradt támogatni minket, s még egy, aki visszaindult jelenteni – középről indított offenzívát.
Ahogy a chakránkat használva lefelé futottunk a hegyről kunai zápor ért minket. A legtöbb fegyver elől könnyedén kitértünk, a maradékot pedig saját fegyvereinkkel hárítottuk gond nélkül. Így érkeztünk meg végül az ellenséges csapat oldalába, ahol egy szokatlan rangot jelző öltözetű fickóval találtuk szemben magunkat – Tokubetsu Jounin talán? -, mögötte pedig egy fekete, bozontos hajú fickó állt az egyik vízburokkal körbevett hordó tetején.
Gondolkodás nélkül cselekedni kezdetem. Hajtott a bosszúvágy, teljesen elvesztettem hidegvérűségemet, amikor megláttam Daisuke testét. Szinte lekövethetetlen sebességgel robbantam ki álló helyzetemből, katanámmal a kezemben. Az egyik leghatásosabb Kenjutsu technikámmal támadtam ellenfelemre, a Rai Kougekivel. Tíz darab villámgyors vágást intéztem felé, amelyből nyolcat tudott hárítani – s már az, hogy le tudta követni a mozgásomat nagy tapasztalatra vall -, a maradék kettő viszont betalált. Ellenfelem ezt követően egyik kezét a szájához emelte, majd egy vízsugárral mellkason találva hátrébb lökött. A vízsugárnak ellentartva, barázdát vájva a földben csúsztam hátra Erisa mellé, majd bosszús tekintettel néztem vissza az oldalán csurgó vérét elszorító ellenfelemre. ~ Suiton… Mindig a rohadt Suiton! ~ szorítottam össze fogaimat. A Tokubetsu Jounin eközben kézjelekbe kezdett. Mozdulatsorát egy a nyelére tekert robbanójegyzetes kunaival akartam megakasztani, s sikerrel is jártam. A fegyver nyelére feltekert robbanójegyzetet nem sikerült kiszúrnia a fickónak, így csak elhajolt előle. ~ Bumm! ~ húztam félmosolyra a számat, majd aktiváltam a cédulát. A robbanás megrázta a talajt, a lángok és füst egyvelege egy pillanatra elöntötte a férfit, majd a robbanás ereje hátrataszította megégett testét, amely a sziklafalba csapódott, s nyekkenve hullott a földre.

Eközben középen is kibontakozott a harc. Az ottani támadóink offenzíváját könnyűszerrel hatástalanították a Kirigakureiek egy elemi erejű kombinációval. A víz elöntötte a támadókat, majd egy második Kirigakurei megfagyasztotta azt. ~ Jég?! Sosem hallottam még arról, hogy valaki képes volna ilyesmire… Kekkei Genkai? ~ dermedtem le egy pillanatra ~ Egyetlen támadással kiütötték a középső embereinket, ezzel elveszítettünk kapásból négy embert… ~
Egy Goukakyuut akartam indítania  jég felé, hogy kiolvasszam csapdába esett bajtársaimat, de nem volt szükség erre, feltalálták magukat. Ki-ki Raitont vagy Katont használva tört ki a jégcsapdából, majd ugrott neki a velük szemben álló két Kirigakureivel. Ekkor érkezett egy Raiton támadás a hátul maradt kunoichitől, aki apró tűkkel megbénította a Kirigakureieket.
A hordó tetején álló alak pedig csak mosolygott. Ördögi volt ez a mosoly… ~ Miért ilyen hidegvérű ez az alak? Mit tudhat, amit mi nem, ami ilyen magabiztosságot ad neki? A hideg futkos tőle a hátamon… És mégis mit rejthetnek azok a hordók? ~ Lassan elindultam, hogy észrevétlenül mögé kerüljek, amíg az előtte lévőkre figyel, akik éppen támadni készültek.
 - A-a... Ha valamelyikőtök megmoccan, akkor kinyitom a hordókat – emelte fel egy hirtelen mozdulattal kezét, s nyitotta ki mutatóujját, miközben a hordót körülvevő víz lehullott a talajra. Arcába lógó fekete haja alól csak kísérteties, hófehér mosolya látszott ki.
 - És akkor mi van? - mordul fel a kigyúrt Kumoi bajtárunk, aki a pörölyét szorongatta, majd tett egy újabb lépést a hordók felé. Ekkor a rajtuk lévő pecsétek felfutottak a tároló oldalán és összegyűltek a legtetején lévő "Lezár" Kanji-s pecséten.
 - Már csak egy lépés... – mondta az eszelős Kirigakurei elnyújtott, magas hangján.
 - Megállj! - kiáltottam határozottan, tőlem szokatlan parancsoló hangnemben a kigyúrt Kumoi irányába.
 - Ya...Yami... – próbálta karját kinyújtani a fickó, akit elintéztem.
 - Hmm? Te még ééélsz? Ugye azt akarod mondani, hogy ne csináljak semmi őrültséget? Nos igen... Nem tőlem függ – pillantott hátra rám és Erisára Yami.
 ~ Semmi őrültséget? Valóban valami ekkora erejű dolog van azokban a hordókban? Most már valóban ki kell derítenem! ~
Fontos döntés előtt álltam. Nem tudhattam, hogy milyen ellenféllel nézünk szembe, hogy hány ellenség lehet még a közelben, hogy mit rejtenek a hordók… Döntenem kellett, hogyan tovább. S én az időhúzás mellett döntöttem. Az időhúzás mellett, hogy Erisa felkészülhessen Genjutsujának bevetésére, amellyel megbéníthatja Yamit.
Belekezdtem egy hangzatos beszédbe az életről, a háború borzalmairól, veszteségekről és a feleslegesen kiontott életekről. S a hordókban rejlő pusztításról, amely ha valóban olyan hatalmas, akkor magát Yamit is veszélybe sodorhatja.
A fiú őrült szemei, s beszédem során egyre nagyobbra húzódó mosolya túlzott magabiztosságot sugárzott. Ez nem jelenthetett jót, s később meg is tudtam, hogy igazam volt.
 - "Rengeteg ember veszítette életét?" – kuncogott engem idézve - Koránt sem elegen... És mondd csak? - fordult teljes testével felém teljesen figyelmen kívül hagyva a négyfős csapatot maga előtt - Miből gondolod, hogy ebben a dologban olyasmi van, ami meg tud ölni engem?
Kezét arcához emelte, majd haját félresöpörte, hogy tisztán lásson. Arcán pecsétjelek futottak végig, amelyek valószínűleg egész testén folytatódtak. Őrült, ezüstösen csillogó szemeit nem vette le róla. Tekintetünk egy végtelennek tűnő pillanatra összeforrt. S ekkor őrült szemei kitágultak a döbbenettől. Erisa Genjutsuja sikeres volt, meg tudta bénítani Yamit. ~ Most elkaptunk rohadék ~ húztam elégedett mosolyra a számat. Egy elégedett mosolyra, amely hamar lefagyott onnan.
Abban a pillanatban, hogy Erisa megbénította Yamit ketten azonnal ugrottak, hogy csapást mérjenek Yamira. A két fegyver vészesen közelített felé, s amint a bőrét érte volna hihetetlen erővel csapott fel körülötte egy lilás-feketés energia. A két szerencsétlen támadót olyan erővel vágta a sziklafalhoz, hogy az megrepedt mögöttük.
Yami még több chakrát engedett ki a testén, ezzel kitörve a Genjutsu fogságából. Olyan intenzitású volt ez az energia, hogy Erisával majdnem ledöntött minket a lábunkról, éppen hogy csak sikerült megállnunk.
Miután a chakrakibocsájtás alábbhagyott, s minden elcsendesült jól látszott, hogy a hordó körül amin Yami állt még a föld is megrepedt. ~ Mégis mi folyik itt?! Ki ez a fickó, aki ilyen könnyedséggel szabadít fel ennyi pusztító energiát? ~ borzadtam el. De még közel sem volt vége.
Yami egy ismeretlen jelekkel ellátott jegyzetet húzott elő, amit az ég felé tartott.
 - Kekkai Fuuin: Kuroraka no Haji // Akadálypecsét: A Sötétség Börtöne! – kiáltotta.
 ~ Hangzatos egy név… Csak ne legyen nekem olyan szívás, mint amilyen a neve alapján lesz. ~
A pecsétet is átjárta a sötét lilás chakra, majd felrepült a levegőbe, s ott egyszer csak… meghajlott. Meghajlott benne a tér, majd feketeség jelent meg körülötte. Szín tiszta feketeség.

Éreztem, ahogy a testem egyre nehezebbé válik, majd nem tudok többé parancsolni izmaimnak, s a földnek csapódok. S ekkor valami olyasmi történt, amilyet soha azelőtt és azóta sem tapasztaltam. Egy szörnyű érzés… mintha kitaszítottak volna a saját testemből. Ekkor kívülről láttam a földön elterült testemet. Egyre csak távolodtam, ahogy a sötétség vonzott maga felé. Próbáltam kalimpálva megkapaszkodni valamiben, de mintha kezeim sem lettek volna. Csupán a tudatom volt jelen.
~ Mégis mi a jó isten folyik itt?! Vége volt? Ennyi volt?!! Nem végezhetem be így… nem! NEM! Nem lehet, hogy az a sok éves edzés, minden energia amit befektettem hiába való volt, és itt ér véget a történetem! Annyi minden áll még előttem! Nem végezhetem be ennyivel! ~ Ahogy egyre távolodtam a testemtől megláttam, hogy Erisa is a földön fekszik, két másik bajtársunkkal és… Yamival egyetemben.
 ~ Feláldozta volna saját magát is, csak hogy minket leszedjen? Kétlem, nem az a fajta fickó… Itt valami sokkal sötétebb dolog van a háttérben… ~ gondoltam, de nem tudtam már befejezni a gondolatmenetet, mert elértem a pecsétet. S ekkor elnyelt a sötétség. Végtelen sötétség... Csak egy szempillantásig vagy az örökkévalóságig tartott-e? Nem tudom biztosan eldönteni.
Egy hatalmas levegővétel kíséretében pattantak ki szemeim. Egy furcsa, hatalmas, de lapos és sziklás hegytetőre kerültünk. A szikla peremén túl lefelé, valamint felettünk végeláthatatlan lilás-sötétvöröses füst kavargott.
 - Üdvözöllek titeket a Világomban! – mondta eszelős hangján az előttem – valamint Erisa, s a két másik társunk, Osoi és Meirin előtt – megjelenő Yami.
 ~ Hát ez nem komplett, nem igaz? Mégis ki az, aki ilyesfajta erőre akar szert tenni? Undorító… Azonban tagadhatatlanul hatalmas ez a sötét erő. Annál jobb lesz győzelmet aratni felette! És ami még jobb hír, hogy valószínűleg nem haltunk meg. Még... Így legalább megmutathatom ennek a féreg Yaminak, hogy milyen is az igazi, tiszta erő! ~ tüzeltem fel magamat, sikerrel. Szemeimben elhatározottság csillant. Olyan elhatározottság, amely még soha azelőtt. Testemben forrongott a fellángoló érzelmek által adott erő. Készen álltam, hogy megbosszuljam barátom halálát. Készen álltam életem eddigi legnagyobb harcára.
Osoi támadásra adó jelet intett. ~ Közelharcba egyszerűen nem keveredhetek vele. Még úgy is, hogy egy Genjutsuban volt, a két szerencsétlen szövetségesünket, akik közelről támadtak rá úgy a falhoz vágta, hogy még nekem is fájt. Kizárólag elterelést követően sújthatok le rá, méghozzá egy végzetes csapással. Viszont most megnézzük, hogy mennyire erős a védelme, egy elemi erejű kombinációval szemben. Lássuk, hogy mennyit bírsz ki Yami! ~ kezdtem azonnal kézjelekbe, hogy a Doryuudan és Karyuudan elemi erejű kombinációját vessem be. A lángoló földlövedékek elindultak, majd Yaminál csapódtak be, eltűntetve mindent, ami eddig ott volt, s hatalmas porfelhőt kavarva.
 - Igazán érdekes technika, csak egy kicsit lassú - szólal meg hirtelen a kísérteties hang hátam mögött, majd egy rúgást éreztem térhajlatomban, amitől térdre zuhantam. Tekintetemet villámgyorsan hátrakaptam vállam fölött, ahol megpillantottam Yami ördögi tekintetét. Keze körül összegyűlt a sötét, izzó halál, amellyel készen állt lesújtani rám. Megpróbáltam kitérni, de közel sem voltam elég gyors ahhoz, hogy elkerüljem a támadást.
 - Kasseiken! – kiáltott a Jounin ádáz hangján. Éreztem a halál jeges markát a torkomon. Ebből nem volt kiút számomra.
Ekkor érte egy rúgás oldalról Yamit, amely pont elég volt ahhoz, hogy kidöntse egyensúlyából, így nem kaptam telibe az arcomba a technikát. A pusztító jutsu még úgyis elég volt ahhoz, hogy métereket hátradobjon, hogy Yami elvétette. Miközben zuhantam hátra sziklák morajlását hallottam, majd mikor megálltam láthattam, hogy mire volt képes a technika teljesen elképedtem. A terület egyik oldalából egy hatalmas darabot szakított ki a Kasseiken, amely ezek szerint ha eltalál a biztos halállal volt egyenlő… Micsoda ellenfél!
Feltápászkodtam, s felsegítettem az időközben mellém csapódott Osoit.
 - Köszönöm – néztem a fiú szemébe, akinek az életemet köszönhettem.
Bal karom remegni kezdett, már pusztán attól, hogy éreztem Yami jelenlétét… És ezen a helyen nem volt olyan pont, ahol ne lehetett volna érezni… ~ Mégis mibe sikerült belekeverednem egy szaros kis Geninként? Egy vérengző őrülttel kerültem szembe, aki kiragadta a lelkünket a testünkből, áthozott egy másik világba, és mindössze a chakrájával képes elemészteni minket. Jóval a szintem fölött áll. Nem… nem tudom, hogy szembe tudok-e szállni vele… Lehetséges-e egyáltalán legyőzni őt ebben a világban? Hát… ~ tekintetem ismét elszánttá vált, kezeim görcsbe rándultak a feltörő, változó és heves érzelmektől. Próbáltam legyűrni azt a fojtogató félelmet, amely bizonytalanságba, ezáltal pedig ilyen szituációkban a biztos vereségbe taszítja az embereket. ~ Hát persze, hogy lehetséges! Mindenkit le lehet győzni! Mást úgy sem tudok tenni, mint harcolni! Ha nem nyerünk, akkor sosem jutunk ki, és inkább meghalok harc közben, mintsem a félelemtől ledermedve, valahol összekuporodva várva, hogy megöljenek. Az utolsó csepp véremig harcolni fogok! ~  Megragadtam a remegő karomat a másikkal, majd egy mély levegővel kitisztítottam a kavargó fejemet. Tudtam, hogy nem nyerhetek, ha nem vagyok biztos magamban.
Tekintetemet abba az irányba fordítottam, amerről az imént ide taszítódtam, s csak hatalmas por és füstfelhőt láttam. Yami és Meirin sehol sem. Erisa pedig… azóta ledermedve állt, hogy idekerültünk…

Alig pár másodperc kellett, hogy a por eléggé leüljön ahhoz, hogy kiszúrhassam a sötét aurával körülvett Yamit. Azonnal elkezdtem felvázolni a lehetőségeinket, s rengeteg forgatókönyvet játszottam le a fejemben különféle terveket alkotva. Igyekeztem minden szituációra felkészülni, amire csak fellehetett.
Jobb vállam fölé emeltem a jobb kezemet, miközben bal kezemmel erősen megrántom a fegyveremet tartó szíjat a mellkasomnál, így Inazuma markolata egyenesen a kezembe ugrott. A penge sziszegve csusszant ki a hüvelyből, rövid, fényes félkört írt le, és megállt, hegyét a távolban lévő porfelhőben körvonalazódó Yami irányába szegezve. Düh, félelem, de ugyanakkor eltökéltség és az életbe való kapaszkodás elegye szinte energia bombaként hatott rám. Villámgyors léptekkel indultam meg Yami felé Inazumát a kezeim között szorítva, készen állva arra, hogy egy gyors csapással lesújtsak. S bármilyen gyors is voltam akkor, nem annyira, mint kellett volna. Egy életre beleégett az elmémbe az a démoni mosoly, amely akkor húzódott Yami szájára, mikor összeakadt a tekintetünk támadásom közben.
Ahogy egyre közelebb értem a sötét chakra elkezdte perzselni, megégetni bőrömet, de már nem volt megállás. Chakrával átitatott pengém átszelte a levegőt, belevágott az aurába, majd a penge megakadt, és…
 - Kasseiken! – hangzott fel ismét a hátborzongató hang.
Szavait átjárja a harag. Szavait eltölti a gyűlölet. Szavait igazolja... a diadal!
Ez most sokkal gyengébb csapás volt, mint a nem sokkal ezelőtti. ~ A kevés felkészülési idő miatt? Gyengül talán? Vagy… csak játszani akar velem?! ~ jár az eszemben, amikor a kínzó, égető fájdalom közepette hatalmasat repülök hátrafelé. Minden becsapódással újabb és újabb sebek nyílnak egyre fáradó testemen. Nem tudom, hogy pontosan mikor, de fegyverem is kiesett a kezemből. A perem pedig egyre csak közeledik, ahol az örök feledésbe merülnék.
 ~ Mégis mi ez a fájdalom? Mi ez a világ? Lehetséges, hogy csak illúzió? Az elme játéka? Oly valóságos… Ha pedig ez egy másik valóság, akkor mégis milyen szabályok tartozhatnak eme világhoz? Legyőzhetjük azt, aki megalkotta? Legyőzhetjük ennek a világnak az istenét? ~ Újabb becsapódás, még több seb. ~ Most meghalok? Nagyon közel a perem… Meghalhatok egyáltalán? Úgy közelít a végtelen sötétség… Még nem érhetne véget a történetem… De azt hiszem, ebben a világban, nem győzedelmeskedhetek… itt nem az ismert szabályok szerint játszunk! ~ Még egy landolás, de most villámként csapott belém egy érzés. Egy sugallat – az elégedettség, amelyet a sikeres támadás után érezhet az ember. ~ Inazuma… Amikor támadtam a penge megakadt valamiben… Lehetséges lenne? Lehetséges? Meg kell tudnom! ~ kezdtem azonnal cselekedni. Jobb, majd bal kezemmel is előhúztam egy-egy kunait, s azokat a földbe szúrva próbáltam lefékezni magamat. A perem egyre közelebb volt, én viszont lassultam. Lábaim, majd felsőtestem lecsúszott, de végül sikerült megakasztanom a pengéket. Egy megkönnyebbült sóhajtást követően felhúztam magamat a peremen, majd felálltam, s leporoltam magamat.
 ~ Addig nem halok meg, míg meg nem tudom, hogy megsebeztem-e. Ha van rajta vágás, akkor pedig ott a bizonyíték, hogy legyőzhető. Akkor az akaraterő és a kitartás fogja eldönteni a harcot. Azokból pedig nem szenvedek hiányt! Még mindig nem buktam el! Ha pedig nincs rajta vágás... Nos, akkor... meglátjuk...De rohadjon meg ez az állat, nem fogom feladni! ~

Ismét sikerült hát feltüzelnem magamat. Mire azonban ez sikerült, egy velőtrázó sikoly szelte át a levegőt. Odakaptam tekintetemet, s azt láttam, ahogy Yami szó szerint széttépi Meirint. Ami pedig még ennél is borzasztóbb volt, az talán Yami kacaja. Az élvezet, amivel ezt a szörnyűséget tette…
Eszembe jutott a Daisuke holtteste felett tett ígéretem. Hogy meg fognak fizetni a haláláért. Eljött az idő, hogy megtegyem ezt. Eljött az idő, hogy megszabadítsam a világot a sötétség egyik szülöttétől. Most már Meirinért is meg kellett tennem.
Éreztem, ahogy olyan mértékű düh lobban a lelkemben, mint még sohasem azelőtt. Lehajoltam az előttem heverő Inazumáértért, visszacsúsztattam a tokjába, majd tüzes tekintetemet Yamira szegeztem, s azonnal mozgásba lendültem. Osoi is így tett, arcán az érzelem semmilyen szikráját mutatva. A kezében pedig… egy rakás robbanójegyzet!
 ~ Ugye nem?! Annyira nem lehet elvetemült, hogy azt tegye! ~ gondoltam a legrosszabbra, s ha lehetséges még ennél is jobban megszaporáztam a lépteimet ~ Nem fogom hagyni, hogy még egy bajtársam odavesszen! ~ rohantam elszánt tekintettel.
A Kumogakurei Chuunin látszólag elvesztette a józan ítélőképességét, így nekem kellett most észnél lennem. Arra sem volt sok esélye Osoinak, hogy Yami közelébe kerüljön, nemhogy egy ilyen húzással tegyen pontot a harc végére!
Nem voltam elég gyors ahhoz, hogy meg tudjam akadályozni azt, hogy Osoi olyan közel érjen Yamihoz, hogy ő már tudja használni ellene a Kasseikent. A támadás szerencsére nem volt túl erős, így az csak megégette valamennyire, s ledöntötte a lábáról Osoit, aki így elejtette a robbanójegyzeteket. Azokba belekapott a szél, s valamennyivel közelebb sodoródtak Yamihoz. Egy pillanat múlva megérkeztem Osoi és Yami közé, aki kész volt véget vetni Osoi életének egy újabb csapással.
„Remek, két legyet egy csapásra” gondolhatta Yami, amikor megérkeztem, de egy olyan rizikós húzást választottam, amellyel nem számolt a Jounin. Abban a pillanatban, hogy elengedte a hatalmas erejű Kasseikent, felemeltem jobb karomat, s aktiváltam a tenyeremen lévő Fuuka Houin pecsétet. A pecsét aktiválódott és a belevezetett chakrára reagálva megnyílt. A sötét chakrát vákuumszerűen nyelte el és a pokol csupán csak pár másodpercig tartott. Minden pénzt megért Yami értetlen arckifejezése. ~ Már nem is vagyunk olyan nagyra magunkkal, igaz? ~ húztam félmosolyra a számat.
Még közel sem fejeztem be. Miután a pecsét teljesen elnyelte a sötét chakrát, s lezárult felemeltem bal kezemet is, amelynek a tenyerén szintén volt egy Fuuka Houin – benne egy tónak megfelelő mennyiségű vízzel. Ekkor pedig feloldottam mindkét pecsétet, rászabadítva a poklot Yamira. ~ Na ezt védd ki te faszkalap! ~ kezdett kiáramlani a mérhetetlen mennyiségű, sötét chakrával átitatott víz.
A temérdek víz a szakadék pereme felé lökte Yamit. A démon kétségbe esetten kapálódzott az eleinte derékig érő vízben, kinek a saját sötét chakrája perzselte bőrét iszonyatos kínokat okozva neki. A víz egyre csak nőtt és már a melléig ért, de valamiért úgy tűnt a fiú mégis csak képes lesz megmaradni a peremen...
Ekkor Osoi lépett mellém, kezét a vállamra helyezte. ~ Játék vége, te rohadék ~ néztem utoljára diadalmasan Yami szemébe, majd Osoi aktiválta a víz által odasodort robbanó jegyzeteket. A démonnak esélye sem volt már ez ellen tenni akármit is, miszlikbe szakadt testét lesodorta az ár az örök sötétségbe.
 - Jaken köszönöm szépen, hogy megmentetted az életemet. Ezt sosem fogom elfeledni neked! Több ilyen kemény jellemű shinobira lenne szükségünk ebben a háborúban, mint te vagy! – mondta a Kumogakurei Chuunin.
 - Most kvittek vagyunk – ráztunk kezet, majd egy pillantás múlva ott ébredtem a hordó közelében, ahol egy örökkévalóságnak tűnő idővel ezelőtt a pecsét magába szippantotta tudatomat. Legalábbis ahol a hűlt helyű hordónak lennie kellett volna. Kirigakurei erősítés érkezett talán, amely tovább vitte a szállítmányt? Szerencsére nem csak a Kirigakureiek kaptak erősítést. A Megfigyelő Szakasz kárait felmérő – nem mintha lett volna mit felmérni ott – csapatból csatlakoztak most páran hozzánk is.

 - Rendben, akkor most két választásunk van és rajtatok áll, hogy melyik irányba indulunk tovább. Először is Akihiro Jaken előléptetlek a szakasz helyettes parancsnokának! – nézett rám egy másodpercig felelősségteljesen Osoi, aztán vissza a többiekre. ~ Menő, előléptettek! ~
 - Szóval a helyzet a következő. Bár egy futárt visszaküldtünk és a szakasz légyszáma megcsappant, de még mindig van egy feladatunk, amit véleményem szerint még nem teljesítettünk maradéktalanul. Bár kifigyeltük a Kirigakurei csapat mozgását a hegygerincen futó úton, de amíg Yami egymaga tartott fel minket, addig a különítmény eltűnt. A mostani ponttól pedig nem fogok senkit sem utasítani rá, hogy kövessen, mert a küldetés, ami eszembe jutott talán egyenlő egy halálos ítélettel. Így aki mostantól inkább úgy dönt, hogy az információval, amit szereztünk inkább visszatér a főhadiszállásra, annak teljesen megértem a döntését és teljes mértékben támogatom is. Tudom, hogy sokat kérek, így aki a most hallottak fejében inkább távozna az még most tegye meg – pillantott végig Osoi a jelenlévőkön.
 - A végsőkig számíthatsz rám! – mondtam elszánt hangon, amitől kicsit a többiek is felbátorodtak, s csak egyvalaki indult vissza jelenteni a főhadiszállásra.
 - Nos, a tervem a következő. Egy kicsit lejjebb ereszkedünk és teljesítjük a küldetést, talán egy kicsit túl is teljesítjük azt. Lényegében becserkésszük a hordókat szállító Kirigakurei osztagot és lehetőség szerint megtudjuk, hogy mi van azokban a hordókban. A mi feladatunk a megfigyelés, ezért nem gerilla módjára támadjuk meg, sőt kerüljük a harcot a lényeg a megfigyelésen alapszik. Remélhetőleg nem is számítanak ránk így végig észrevétlenek tudunk maradni. A tervem ennyi lenne, van észrevétel, kérdés, esetleg ellenvetés? – pillantott rám, valószínűleg támogatást várva.
 - Kapjuk el a mocskokat! – válaszoltam elszánt mosolyra húzva számat.
Két Iwa Bunshint hoztam létre, amelyeket előreküldtem, hogy óvatosan felderítsék a környéket, én pedig a csapattal megindultam Osoi után. A csapatunkból előlépett egy Take nevezetű fickó, aki szenzorként útmutatást adott nekünk, hogy mégis merre kéne haladnunk. Nagyjából fél órát haladtunk előrefele erőltetett menetben, amikor Take a magasba emelte kezét, megálljt intve. Beszámolt egy viszonylag nagyobb chakratömegről. Azt nem tudhattuk, hogy barát-e vagy ellenség, így ismét döntés előtt álltunk, s Osoi összehívta a csapatot.
 - Rendben... Helyzet van hölgyeim és uraim. Nagyjából ötszáz méterre előttünk kicsit lejjebb az úton van egy személy, akiről nem tudjuk, hogy melyik hadtest katonája lehet. Éppen ezért most Take és én előre megyünk felderíteni a terepet. Amíg távol vagyok Jaken vezeti a csapatot. – tartott egy lélegzetvételnyi szünetet – Jaken – pillantott rám jelentőségteljesen - ha a helyzet melegszik inkább vonuljatok vissza. Nem szeretnék több embert veszíteni... – mondta, s ezzel ketten elindultak.
Feszült várakozással telt a következő pár perc, amelyet egy hatalmas robbanás tört meg Osoiék irányából.
 ~ Visszavonulás… Visszavonulás mi? Na azt nem barátom! Nem azért jöttem el ideáig, hogy aztán cserben hagyjalak! ~
Nem hagyhattam cserben Osoit, de a csapat jelenlegi vezetőjeként nem kockáztathattam ész nélkül mások életét.
 - Senkit sem fogok kényszeríteni, hogy velem tartson - fordultam elszántan a csapat irányába - Most ismét lehetőségetek van visszafordulni... De ahogy Osoi, úgy én sem fogom hagyni, hogy más bajtársam életét veszítse, így én a segítségükre sietek, és hiszem, hogy ti is így éreztek! - néztem eltökélten az emberek szemébe - Ki tart velem?
Kivétel nélkül mindenki velem akart tartani. Ez a beszéd! Ez az igazi bajtársiasság! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatódtam meg.

Óvatosan közelítettük meg a helyet, amit korábban a robbanás megrázott. Két Iwa Bunshinomat előre küldtem ugyan, de hamar megszakadt velük a kapcsolatom, így nem tudtam, mire számítsak pontosan. Ahogy egyre lejjebb értünk a sziklás hegyoldalon megpillantottam Osoit alattunk három másik Kirigakureivel harcolni. Azonnal odasiettem volna, amikor is hirtelen egy hang szólalt meg körülbelül tíz méterrel a fejünk fölött. Take volt az. Pillanatok alatt mellé ért a csapatunk, s gyors beszámolót vártam tőle, hogy a lehető leghatékonyabban szállhassunk be az ütközetbe, amikor is hirtelen fegyvert rántott, s megvágta egyik csapattársunk kezét.
 ~ Szóval ez történt a klónjaimmal, te mocskos áruló ~ öntött el a méreg, de hideg fejjel kellett gondolkodnom, mert Osoinak szüksége volt rám alul. Egy gyors rohammal megindultam Take felé, aki szintén így tett. Elszántan néztem az áruló szemébe, aki ahogy egyre közelebb értem megtörni látszott. Fegyvereink hangos csattanással összeértek, majd vállammal felökleltem, s a földre terítettem.
 - Rendezzétek le a szemét árulót, én segítek Osuminak! Ha sikerül, akkor tartsátok életben, hogy információt szerezzünk tőle! – adtam ki a parancsot a földön heverő, rémült Takéra mutatva, majd leugrottam az ötven méterrel lejjebb lévő Osoihoz.
A Kirigakureiek mind egy oldalon álltak, jól láthatóan Osoi útját próbálták elállni. ~ Tehát jó nyomon járunk ~ villant át az agyamon.
Mivel felülről, meglepetés szerűen érkeztem, így könnyedén csapást tudtam mérni a Kirigakureiekre egy Karyuu Endannal, s ki is csináltam a háromból az egyik ellenfelünket.
 - Jaken! örülök, hogy jöttél, de mondtam, hogy forduljatok vissza ha meleg a helyzet – vetette nekem vállát Osoi - Ez nem egy csapásmérő osztag... Na mind egy, a továbbiakat megbeszéljük ha ezekkel végeztünk. Remélem Take nem talált meg titeket, az a mocskos áruló... Egyenesen belesétáltam a csapdába. Kis szerencsém volt csak, hogy még mindig életben vagyok...
 - Tudod jól, hogy senkit nem hagyunk hátra. Ami pedig Takét illeti… Ne aggódj a rohadék miatt, nem lesz több gondod vele!
Miközben mi diskuráltunk egy olyan jutsu nevét hallottam, ami nagy gyengeségeim közé tartozott. A Kirigakure no Jutsu. A tejfehér köd elárasztotta a területet, ellehetetlenítve a látási viszonyokat.
 - Figyelj Jaken most koncentrálj. Amint megérzel valamit, azonnal csapj oda és ne közelíts felém – mondta, majd hangja félbe szakadt, mintha csak a föld nyelte volna el.
 ~ Már megint ez a fránya köd! Idefele, a Villám Országába is ezt használta ellenünk a Kitsune maszkos Kunoichi. És milyen tehetetlen lettem egyből! Sürgősen meg kellene szabadulnunk ettől a rohadt ködtől, mert tényleg az idegeimre megy a tehetetlenség! ~
Azonnal cselekedni kezdtem. Három vágást indítottam az Issennel a ködbe lényegében vakon, hátha eltalálom ellenfeleimet, majd két Iwa Bunshint hoztam létre, s azokat kissé távolabb küldtem magamtól. Óráknak tűnő másodpercekig nem történt semmi, majd a jobb oldali klónommal megszűnt a kapcsolat. Azonnal abba az irányba kaptam a fejemet, várva egy esetleges támadás hárítására, de… ekkor megszakadt a kapcsolat a baloldali klónnal is. ~ Mi folyik itt? Mindketten engem támadnak? ~ álltam készen a legrosszabbra.
Aktiváltam magam körül a Higakure no Jutsut, hogy ezzel bezárjam, s lekorlátozzam támadóm mozgásterét. A tűz elkezdte felkavarni a ködöt, azonban mielőtt még az teljesen eloszlott volna kivédtem egy kunai csapást. Egy pillanat múlva valaki megragadott hátulról, majd egy nagyot taszítva kilökött a tűzgyűrűn kívülre. Mire feltápászkodtam a köd teljesen eloszlott. A tűzgyűrűn kívül feküdt az egyik Kirigakurei holtan, a tűzgyűrűn belül pedig Osoi… de hol a másik ellenfelünk. Egy pillanat múlva hamar választ kaptam.
Osoi térdre rogyott, miután a Kirigakurei rohadék kihúzta hátából véres fegyverét. ~ Miért?! MIÉRT?! MIÉRT TETTE EZT OSOI?! Mit ér az én bőröm másoké felett?! Miért végzi így bárki, aki közel kerül hozzám?! ~ öntött el a düh ismét, s szegeztem lángoló tekintetemet a Kirigakureire. Megígértem magamnak, hogy nem látom több bajtársam elestét. Nem tudtam volna még egyszer végig nézni. Erősebbé kellett válnom… Olyan erőssé, hogy mindenkit meg tudjak védeni.
Minden dühömet kieresztve támadtam rá a megmaradt féregre, hogy totálisan megsemmisítsem. A Doryuudan-Karyuudan kombinációt indítottam útnak, amelyet egy vízörvénnyel hárított a fickó. Azonban nem teljesen. Az egyik lövedék áttörhette a védelmét, s leszakította a lábát, amely… amely most ismét materializálódni kezdett vízből. ~ Úgy látom nekik is van még egy két trükk a tarsolyukban… ~ A férfi végigmért engem, majd egy Shunshin no Jutsuval köddé vált. ~ Ha most hagyom elszökni a férfit, lehet, hogy nem tudom még egyszer elkapni… ~ indultam volna azonnal utána, ha nem hallom meg a hátam mögött felnyögni Osoit. Azonnal odasiettem a fiúhoz, akin jól látszott, hogy nincs jó bőrben, s könnyen elvérezhet, ha nem kap megfelelő kezelést. Miközben megpróbáltam a tőlem telhető legjobb ellátásban részesíteni megérkezett a csapatunk maradéka is, egyikőjük az agyba-főbe vert, megkötözött Takét ráncigálva.
 - Megtudtuk, hogy a mit szállít Kirigakure azokban a hordókban, de nem fogsz örülni a hírnek – kezdett jelenteni egyikük - Bijuuk vannak azokban a hordókban nem véletlen a számozás rajta. Azt is megtudtuk, hogy a csapatuk két részre vált, s az egyik eljutott Kumogakuréig, de ez a másik csapat, akiket mi üldöztünk nem volt már olyan szerencsés, azonban ők is a város felé tartanak, mert ott akarják bevetni a démonokat... Most mitévők legyünk? Nem hagyhatjuk itt Osumi parancsnokot, de a Bijuut szállító csapatot sem hagyhatjuk, hogy elérje a városhatárt, mi tévők legyünk Jaken-san? – néztek rám kérdően.
 - San és Roku… Minden világos! Tehát a Háromfarkú már elérte Kumogakurét? Meg kell állítanunk a másik hordót minden áron. Ha egyszerre két Bijuu szabadulna el, annak beláthatatlanok lennének a következményei…
Egy pillanatra gondterhelten meredtem magam elé, gondolataimban elmerülvel, majd parancsokat osztottam: - Ti ketten – mutattam rá két emberünkre – gondoskodjatok róla, hogy Osumi biztonságba jusson, ahol megfelelően elláthatják a sérülését! Vigyétek magatokkal Takét is, minket csak hátráltatna. Ha nálatok is baszakodna, akkor ösztönözzétek, hogy szedje a lábát, nem kell félteni a rohadéknak a csinos kis pofiját! Most pedig indulás, meg kell akadályoznunk egy katasztrófát! – mondom elszántan, majd elindulok arra, amerre az ellenfeleinket sejtjük - Kumogakure irányába. Figyeltem rá, hogy úgy állítsam össze a csapatot, hogy legyen benne Raitont birtokló ember, hogy legyen ütőkártyánk a Mizu Kawarimis fickó ellen.

Mindenkit figyelmeztettem, hogy legyen résen, s úgy meneteltünk előre. Készen kellett állnunk a hordót vivő csapat újabb hátvéd vonalára. Viszonylag hamar utolértük a hordót szállító csapatot, de valami nem stimmelt… túl nagy volt a csend. Mindössze hárman vették körbe a hordót, de a Mizu Kawarimis férfi nem volt köztük, így tudtam, hogy vannak még a közelben többen is. A számok nem álltak mellettünk, mert mi tényleg csak hárman maradtunk mostanra. Célunk, s küldetésünk az volt, hogy állítsuk meg, vagy akár csak lassítsuk le a hordó mozgását, s mi ehhez mérten alkottunk taktikát.
A Chidokakuval próbáltam lesüllyeszteni a távolból a hordót, hogy megakadályozzam a mozgását, de mostanra túlságosan ki voltam merülve, így nagyjából csak fél méterrel sikerült lejjebb süllyesztenem. Ekkor teljesen felbolydult a hordó környéke, s egy pillanattal később egyik társam holtan rogyott össze mellettem. Mi a Raiton használóval még pont fedezékbe tudtunk vonulni a ránk zúduló fegyver zápor elől.
 ~ Nem igaz! ~ vágtam ököllel a fedezékemül szolgáló sziklába, amitől kiserkent a vérem, majd könnyes szemekkel pillantottam egy újabb bajtársam holttestére ~ Én is ott lehetnék most… Miféle csapatvezető vagyok? Az lenne a feladatom, hogy megvédjem az embereimet, erre újra és újra arcon vág az élet… Nem vagyok elég erős, közel sem... Ami pedig a Kiri patkányokat illeti… Nincsenek tekintettel emberi életre! Kinek a fejéből pattan ki, hogy egy Bijuut használjon tömegpusztító fegyverként? Azt még valahogy megértem, ha a haderőnkre uszítják rá, de a civilekkel teli Falura, hogy minél nagyobb pusztítás és mészárlás legyen?! Ráadásul kettőt?!! Beteg állatok!! Egyenként fogok végezni minddel!! MINDDEL!!! ~ vált vérgőzössé tekintetem, s azonnal akcióba lendültem.
Magam alá hajítottam a füstbombát, majd egy energia kapszulát húztam elő zsebemből, s nyeltem le. Azonnal négy darab falat emeltem magunk köré – ekkor kunaiok százainak a becsapódása rázta meg ezeket -, majd a falakkal együtt feljebb emeltem magunkat, ezzel kitörve a füstből. Amint a magasban voltunk létrehoztam négy Iwa Bunshint, mindnek egy robbanócédulát tapasztottam a hátára, s egyből útnak indítottam őket – egyet kivéve, amely itt maradt vigyázni ránk -, hogy felvegyék a harcot a három Kirigakureivel a hordónál. Csapda volt. Csapda volt az egész. Mindhárom Kirigakurei klón volt odalent. Amikor a felismerés villámként hasított belém, valami megrázta a magadba emelt kis erődünket. Készen állt a megjelenő ellen, hogy ledöntse az emelvényemet. Jelentőségteljesen pillantottam egyetlen megmaradt társamra, aki bólintott.
Nem szabad hagyni, hogy a Rokubi eljusson Kumogakuréba. Fedezékünk egyre jobban omladozott a folyamatos támadásoktól… Felemeltem hát jobb kezemet, s egy fél Kos kézpecsétet felmutatva készen álltam, hogy befejezzem öngyilkos küldetésünket. ~ Legalább így biztosan meg tudok menteni pár életet, s névtelen hősként bevonulhatok a történelembe… ~ gondoltam lehunyt szemmel, megbékélve a helyzettel. A hordót közrefogó klónjaimon felsercegtek a robbanójegyzetek, majd egy hatalmas, szűnni nem akaró robbanással összezúzták a hordót.
A hordón lévő sérült pecsétből elkezdett szivárogni egy masszív, lávaszerű vörös chakra, amely olyan erőteljes volt, hogy még elképzelni is nehéz. Ha a hegy felé pillantottam föl, ahonnan ellenfeleinket vártam megpillantottam számtalan fegyvert, amelyek vészesen közeledtek felénk. Egyik irányba jobb, mint a másikba. Esélyünk sem volt tenni ellene akármit. Felkészültem hát bajtársammal az elkerülhetetlen végre.

A fegyverek sebesen közelítettek, ekkor azonban váratlan dolog történt. Ma már nem is először tapasztaltam, hogy a tér meggörbül körülöttem, s mintha valóságunk csak egy játékszer lenne, manipulálják azt. Elképedve néztem végig, ahogy a kunai zápor teljesen elmosódott, majd körkörös mozgással elnyelte azt valami, ezzel megmentve minket. Eközben a hordóból kiáramló chakra elkezdte felvenni valami furcsa lény alakját. Ami pedig a legváratlanabb volt… az Hatake Kakashi megjelenése mellettünk. Mindkettőnket megragadott, majd az utolsó pillanatban kimenekített minket a kereszttűzből.
Térdemre támaszkodva sóhajtottam egy nagyot, amikor már messze jártunk.
 - Hát ez aztán nem volt semmi! – pillantottam fel vigyorogva a legendás shinobira.
 - Szép munkát végeztetek – felelte elismerően, majd miközben visszaindultunk a bázisra beszámolt nekünk a történtekről – A Sanbi elszabadult Kumogakure közelében, azonban egy kis csapat pont fel tudta tartani annyi ideig, hogy a Raikage és testőrsége megérkezzen, akik elteleportálták a Bijuut az óceánhoz. Sikerrel megfékezték a fenevadat, azonban a Raikage életét vesztette a küzdelemben. Mindeközben csapataink támadást mértek Kirigakurére, s a Sunagakuréban kiszabadított Kazekage is elüldözte az Iwagakureieket, ezzel felszabadítva a Falut. A háború tehát véget ért… A Falvak kimerültek és békére vágynak – zárta le Kakashi, mire megérkeztünk a bázisra.
 ~ Vége van hát… Ilyen egyszerűen? Ennyi volt? ~ meredtem magam elé ~ Hány alkalommal múlott egy hajszálon az életem?! Közel sem vagyok olyan szinten, mint lennem kéne ~ szorult ökölbe a kezem.
Egy nappal később Kakashi beszédet tartott, amelyben többek között az én helytállásomat is kiemelte összes parancsnoka és a teljes vezérkar előtt, továbbá Chuuninná is kineveztek. ~ Sok erőfeszítésembe került, de végre valahára úgy érezhetem, hogy számba vesz a Falu. ~ Elöntött a büszkeség dicsérő szavainak hallatán, de sajnos az örömbe keserűség is vetült, amikor arra gondoltam, hányan vesztek oda. Nem sokkal később elkezdtük lebontani a sátortábort. Ahogy a rakodó emberek között sétáltam többek tekintete szegeződött rám, s új Chuunin mellényemre. Úgy látszik, hogy sikerült kisebb hírnévre szert tennem a Rokubit hordó Kirigakurei csapat feltartóztatásával. Amit nem tudhattam, hogy a nevem a másik háborúskodó félnél is fel-felrebbent.
Miután lebontottuk a sátortábort még volt egy dolog, amit mindenképpen meg kellett ejtenem a hazaindulás előtt. Gyors léptekkel szeltem át a Raikage halála miatt gyászba borult Kumogakure utcáit a kórház felé. A recepción megérdeklődtem barátom hollétét, majd beléptem kórtermébe.
 - Kellett neked megmenteni… Most megint jövök neked eggyel – húztam oldalra a számat, majd ahogy összenéztünk Osoival felnevettünk. Mondjuk ő egyből fájdalmasan az oldalához kapott.
 - Áucs – húzta össze szemöldökét – Ne nevettess.
 - Bocsesz – léptem ágya mellé – Hogy vagy?
 - Voltam már jobban is... Akár még azt is mondhatnám, hogy szarul – pillantott le a kötéseire – A következő heteket viszont biztosan itt az ágyban kell eltöltenem. Szívás… És mondd csak, ti mikor indultok vissza?
 - Hát úgy most… Búcsúzni jöttem… - néztünk egymásra.
 - Legyen jó utad.
 - Még találkozunk, barátom – ráztunk kezet, miközben jelentőségteljesen egymás szemébe néztünk, majd elhagytam a kórtermet.

Visszatérem a lebontott sátortáborba, összekaptam a dolgaimat, majd készen álltam a hazaindulásra. Lehetőség volt hajóval visszatérni, de… hát igen, azt passzoltam. Megfogadtam, hogy sohasem szállók többé hajóra a legutóbbi, kínok között átélt két hetes hajóút után, így hát gyalog tettem meg az utat hazafelé.
Napokkal később pedig, egy örökkévalóságnak tűnő idő után megpillantottam a távolban Konoha kapuját. Érzelmekkel telve léptem át a kapu alatt, s vágtam át az ismerős utcákon. ~ Hát ezt is megéltem ~ nyitottam be lakásom ajtaján.
 ~ Hazatértem… ~
Akihiro Jaken
Akihiro Jaken
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 194

Specializálódás : Djuka 'Afroséró' Uchiha Dzsékön

Tartózkodási hely : Ahol lennie kell


Adatlap
Szint: S
Rang: Chuunin
Chakraszint: 918

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Hyuuga Hanabi on Szer. Jan. 02 2019, 21:30

Szervbusz!
Na hol is kezdjem? Egy érzelmekkel, fordulatokkal s izgalommal dúsított történetet olvashattam a frontról. A karakter bár életveszélybe került kitartott..s ez becsülendő. Jó hosszú, mégis jól megírt s élvezetes olvasmány volt. 
De nem is szaporítanám már tovább a szót. Jutalmad:
+9ch, +4tjp és  hogy végre pihenhetsz otthon Very Happy 

_________________
Mesélések

~Aokaze Atsushi - Néma évezredek története
~Shiro - Egy kicsi és egy nagy = másfél barát
~Naito Kenji- A shinobi 50 próbája
~Hiroto Osumi - Álom és valóság 
~Senshi Jakoutsu- Az első lépés mindig nehéz 
~Datara - Néma legendák (inaktív) 
~Shiyaga Kayguro - Halhatatlan hősök (inaktív) 
Hyuuga Hanabi
Hyuuga Hanabi
Mesélő

Specializálódás : Kifogások


Adatlap
Szint: D
Rang: Epilepsziás viziló
Chakraszint: Tápiókapuding

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.