Akihiro Jaken

Go down

Akihiro Jaken

Témanyitás  Akihiro Jaken on Szomb. Ápr. 16 2016, 23:06

//Amióta regisztráltam az oldalra ez az első bővítményem, úgyhogy ha nem gond nem csak az előző hónap eseményeit írnám bele, hanem minden eddigit. És ha valami nem jó benne csak szóljatok és kijavítom//



Az első nap Konohában, avagy a geninné válás

Mikor végre felbukkant a hatalmas Konoha a távolban futásnak eredtem. Szerencsétlen nagybátyám alig bírta tartani velem az iramot olyan izgatott voltam. Egy szép nagy lefutott távolság után beértem a kapu alá, megálltam a város bejáratánál hőn szeretett Inazumámmal, édesapám hagyatékával, a chakra érzékeny katanámmal a hátamon és megpillantottam a nyüzsgő konohai utcákat. Mindenfelé játszadozó gyerekeket, az utánuk loholó édesanyjukat, üzleteket és ami a legfontosabb, ninjákat láttam. De nem akármilyeneket. Mindegyikük fején ott díszelgett a konohai fejpánt, és a jellegzetes chuunin mellényt viselték. Szemben pedig megláttam az elképzelhetetlenül hatalmas Hokage fejszobrokat. El sem tudtam hinni, hogy végre itt lehetek. A kapuőr megszólított, miközben bekocogott mögöttem a faluba Kenji bácsi is. Látszott, hogy jól ismerik egymást a kapuőrrel, mert amint kifújta magát szóba elegyedtek. Megtudtam, hogy le kell tennem egy vizsgát ahhoz, hogy én is ide tartozhassak sőt, még a Hokage beleegyezése is kellett. Ezután az őr bement a bódéjába és kihozott egy papírtekercset, amit átadott Kenji bácsinak majd felém fordult. Tájékoztatott, hogy jelenjek meg a Hokage emlékműnél.

Ekkor sarkon fordultam, majd az egész nyüzsgő falun átbaktatva elsétáltam az észrevehetetlen fejszobrokig. Felmásztam a végeláthatatlan lépcsökön, majd fent vártam a fejleményeket. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mi várhat rám. Pár percnyi várakozás után egy nagyon mély és dörmögő hang szólalt meg mögöttem. Egy kicsit összerezzentem ettől a hirtelenjében felhangzott hangtól, de megfordultam és egy ninja állt mögöttem. Egy nálam alacsonyabb, de mégis testes embert láthattam magam előtt. Elmondta, hogy le kell tennem egy vizsgát, hogy ha én is a falu része szeretnék lenni, és ha átmegyek ő lesz a senseiem. A feladatom pedig nem volt más, mint hogy próbáljam bármilyen módszerrel megütni.

Tudtam, hogy nem szabad alábecsülnöm, ugyanis nem véletlenül viseli a konohai ninják jellegzetes öltözékét. Több terv is körvonalazódni látszott a fejemben, azt viszont már gondoltam előre, hogy meglepni majd semmivel sem tudom. Így hát neki is veselkedtem, és mivel én sem tudtam semmit sem a Senseiről, valamint feltételezéseim szerint ő sem tudott rólam semmit egy frontális támadással indítottam, hogy közelharcban kiismerhessem a szokásait. Az első ütésem után játszi könnyedséggel dobott át a válla fölött. Nagy nehezen feltápászkodtam, majd egy gyors Shunshinnal mögé kerültem, vettem egy nagy levegőt, megformáltam a kézjeleket és az irányába indítottam egy Katon: Endant. Miután eloszlott előlem a tűzfelhő, a Sensei a földből mászott elő. De nem adtam fel… Sosem voltam olyan típus, aki ilyen könnyen feladja… Csak azért sem. Befutottam a fák közé, és végbe akartam vinni a C tervet. Létrehoztam a klónt, hogy azzal eltereljem a mester figyelmét, aki még mindig ott állt a tisztás közepén, míg én lesből lecsapok rá, de ekkor ismét megszólalt mögöttem az a dörmögő hang. A következő pillanatban már csak egy farönk hevert a tisztás közepén. Megfordultam és egyből támadni kezdtem a Senseit. A hátamról előhúztam Inazumát, és bele vezettem a chakrám. A fém egyből reagált, így megnövekedett a hatékonysága. Az alap kardforgatói tudásomat használva igyekeztem megbirkózni a Senseiel, aki könnyedén tért ki a csapásaim elől. Ekkor előhúztam egy gyújtó cédulát a zsebemből, ráraktam a faágra, amin a Senseiel álltunk és aktiváltam. Bumm! Csak ennyit lehetett hallani és már a földön is voltam. Természetesen először nem erre akartam használni a robbanó jegyzetet, vagyis hát nem így, de a sors így hozta. Kockázat nélkül nincs nyereség, mondják. Körbenéztem, és a Sensei ott csücsült mellettem a körmeit piszkálgatva.
 - Szép volt Genin, de legközelebb hanyagoljuk a robbantásokat, elvégre háborús időket élünk, és nem túl szerencsés egy lakott övezeten belül hangzavart kelteni. Még a végén egy sötét szobában találod magad néhány nem várt alak társaságában – mondta és mintha egy sötét árny ugrott volna el felettem.
 - Ettől függetlenül, sikerült meglepned, noha magad is majdnem odavesztél. Vegyük úgy hogy átmentél. Menj fürödj le és két óra múlva találkozunk az Edzőterepeken. Keress meg.
Ezzel felállt és elindult a falu irányába, majd hirtelen megállt és még visszatekintett rám.
 
- Egyébként Azo vagyok. Üdv a klubban Genin!

Sajgó vállal, de a genin szó miatt a legboldogabb emberként sétáltam a szállásom felé a vizsgám után. Csak egy kis bökkenő akadt… nem tudtam, hogy merre van a szállás. Visszamentem a kapuhoz, és megtudakoltam az őrtől, hogy merre van Kenji bácsi. Egy pár percig beszélgettem az őrrel, elmeséltem neki a történteket, ő pedig gratulált. Elmentem megkerestem Kenji bácsit, majd neki is tartottam egy beszámolót, majd ő elmondta, hogy pontosan merre találom a lakásunkat. Gyorsan besiettem, lemostam magamról a kormot, majd már futattam le a lakásból. A kapuban megkérdeztem egy kedves, idős nénitől, hogy merre találom a kiképzőtereket, ő pedig örömmel útba igazított. Mikor odaértem, még volt egy kis időm, így leültem pihenni. Mikor Azo Sensei megérkezett egyből kiosztotta a feladatot. Választanom kellett négy fegyver közül, és egy jól látható sérülést kellet ejtenem az egyik fa gyakorló bábún. A wakizashit választottam, mivel az állt stílusban a legközelebb a katanához.

A végtelennek tűnő próbálkozások után már azt hittem, hogy acélból van a bábú, csak álcázva van vagy nem tudom. Azonban az egyik csapás után ott virított rajta egy aprócska vágás. Mivel már tudtam, hogy milyen a megfelelő szög csak az erején és a sebességét kellett növelnem. Hátraléptem pár lépést, felmértem a megfelelő távolságot és a chakrám a lábamba vezettem. A következő pillanatban egy Shunshinnal a bábú mellett termettem és a lendület adta sebességet kihasználva belevágtam a fába. A siker édes ízével a számban tekintettem munkám gyümölcsére, a hatalmas vágásra, ami ott virított a fabábún.

Ekkor először, mintha valami dicséret féle hangzott volna el a Sensei szájából. Aztán persze igyekezett egyből letörni az önbizalmamat azzal, hogy ágytáltartónak jó lennék a fronton. Hozzá is láttunk a következő feladatnak. Megtudtam a Senseiről, hogy ő is tűz beállítottságú, így remekül tud majd tanítani. Meg is mutatotta a Higakure no Jutsut. A kézjelek megformálása után felcsaptak körülötte a lángok, és azok a magasba törtek. Nem tököltem, egyből neki láttam én is a gyakorlásnak. Azt tudtam, hogy a chakrámat ki kell áramoltatnom a testemből, így az Bunshin no Jutsut vettem alapul ahhoz, hogy rá tudjak érezni a jutsura. Ekkor következtek a végeláthatatlan próbálkozások. Mikor először öntötte el melegség a lábamat, nagyon büszke voltam magamra, de csak egy nagyon rövidke ideig tudtam megtartani a tűzgyűrűt. Tudtam, hogy a jutsu megtartása lesz a legnehezebb, mert ezt a Sensei már korábban említette. Koncentráció… a koncentráción múlik minden! Még több, és több próbálkozás következett. Azt már tudtam, hogy miképp kell magát a jutsu létrehozni, de még gyakorolnom kellett, hogy az minél erősebb legyen, és minél tovább fenntarthassam. Mikor már elégedett voltam a teljesítményemmel, még elismételtem a jutsut ötször, majd felébresztettem a szunyókáló Senseit. Megmutattam neki a gyakorlás eredményét. Kaptam egy gyors leszidást, mert kiderült, hogy rossz kézjeleket használtam. Annyi biztos, hogy egy akkora tockos után tanultam a dologból. A dorgálás után mindketten hazafelé vettük az utunkat.

Otthon egyből az ágyam felé vettem az irányt majd beledőltem, és egy pillanat alatt el is aludtam, hiszen egy hihetetlenül hosszú és eseménydús nap állt mögöttem.



Bújócska

Néhány nap múlva a nappal keltem, akárcsak az előző napon. Megmosakodtam, majd lementem a földszintre és megreggeliztem. Már éppen indultam el otthonról a kiképzőterek irányába, amikor Kenji megszólított. Elmondta, hogy Azo Sensei látni szeretne, és hogy ma a Ninja emlékműhöz menjek. Így hát arra felé vettem az irányt. Mikor odaértem, egy furcsa zaj ütötte meg a fülemet. A zaj forrásának irányába néztem, és megláttam a békésen alvó (és nagyon hangosan horkoló) Azo Senseit. Odamentem, felébresztettem, és neki is láttunk a teendőknek.
Mivel a legutóbb a kézjelekkel volt némi problémám, először azoknak az átvételével foglalkoztunk. Ez után következett a java. Nem mást kellett csinálnom, mint elbújni a Sensei elől, tehát lényegében bújócskázni kezdtünk. És ezt a szót a Sensei használta. Én inkább nevezném a taktikai rejtőzködés gyakorlásának, csak hogy komolyabbnak hangzódjon. Még csak reagálni sem volt időm, mert a Sensei már el is kezdett visszaszámolni. Ugrottam egy hatalmasat hátra, hogy minél messzebb kerüljek, és nehezebben hallja a mozgásomat, majd egy Shunshinnal még távolabb kerültem. Egyből azon kezdtem gondolkodni, hogy hova rejtőzhetnék. A falu mellett döntöttem, mert ha itt az erdőben rejtőznék el, az számomra lenne nagyon unalmas. Így hát megindultam sietve, de mégis óvatosan a falu felé. Igyekeztem semmilyen nyomot sem hagyni magam mögött, vigyáztam, hogy egy aprócska ágat se törjek le, miközben fáról-fára ugrálok. Mivel a falu irányába mentem, ahhoz közeledve egyre több ember járt-kelt az ösvényeken, így még ez is megtéveszthette Azot, mert ők nem ügyeltek arra, hogy ne legyen utánuk nyom. Végül is nekik nem is volt szükségük az óvatosságra.


Amikor elértem a falu szélét, létrehoztam pár klónt, és őket különböző irányokba küldtem. Volt, akit az erdőbe, volt akit az emlékműhöz, és volt akit, a kereskedők bódéihoz. Ezután felvettem egy igen testes pasas alakját, majd elindultam a gyógyfürdőbe. Bevallom először megfordult a fejemben, hogy a női részlegbe menjek be, de végül elhessegettem a gondolatot. Először mentem be a gyógyfürdő vizébe, mióta megjöttem Konohába és hát mit mondjak, tökéletes volt. Rajtam kívül senki sem volt a férfi részlegen, azonban a női részlegről csevegő lányok hangja ütötte meg a fülemet. Az egyikük látott egy helyes fiút ma az utcán, de mindegy is, nem érdekelt, hogy miről beszéltek. Hosszú órák után távolodni kezdett a lányok hangja, és már én sem akartam várni tovább. Nem tudtam, hogy a Sensei ilyen béna e, vagy csak már rég nem keres. No meg a hasam is korgott már. Így hát kijöttem a fürdőből egy finom ebéd reményében, és megláttam a Senseit az előtérben. A szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, ahogy megláttam az ott üldögélő Senseit. Fogalmam sem volt, hogy honnan tudta, hogy ide fogok jönni, de ráhibázott. Ekkor elő jöttek a lányok is az ő részlegükről, és az egyik lány, akit Ninának hívtak odasétált Azohoz, és köszöntek egymásnak. Mikor elhangzott az „apu” szó, még inkább ledöbbentem. Még szerencse volt, hogy nem a női részlegbe mentem, mert akkor már nem lennék az élők sorában. Szóval, épp ki akartam használni a helyzetet és elsunnyogni a fürdőből, amikor a Sensei odaugrott hozzám és jól fejbe vágott. Az alakváltás egyből véget ért, és Nina arcára pír ült ki.
 - Naaa Nina… csak nem ez az fiú akiről beszéltél? – szólaltak meg Nina barátnői.
Nina ekkor elkezdett hebegni-habogni, a Sensei pedig dühödten fordult felém. Elkezdtem mentegetőzni, mert én még sosem láttam Ninát ez előtt a pillanat előtt, de Azo a világért sem hallgatott rám. Bárhogy bizonygattam, hogy biztosan csak az egyik klónomat látta az utcán, egy a lányát mindennél jobban féltő apa állt előttem. No meg persze az sem segített, hogy elkezdtem viccelődni a jóképűségemmel. Hát igen, ez végleg kihúzta a Senseinél a gyufát, ezután pedig rohamozva indult meg felém. Sajnos a kijárat felől közelített, így én kijárattal szemközti fal felé vettem az irányt. Mikor odaértem a falhoz, Azo már pont lecsapni készült rám. Ekkor felléptem a falra és egy hátra szaltóval átugrottam a Sensei fölött. Hiszen a mottóm az, hogy csak stílusosan. Kifutottam a gyógyfürdőből, majd jól láthatóan jobbra vettem az irányt. A következő utcasarkon ismét jobbra fordultam, majd felugrottam a háztetőkre, és elkezdtem futni a másik irányba, így akartam megtéveszteni a Sensei, viszont már az is megfordult a fejemben, hogy Azo egy érzékelő ninja. Elfutottam a gyógyfürdő fölött, de ekkor megláttam a zokogó Ninát a fürdő előtt egy padon. Ekkor megtorpantam. Olyan rossz volt így látni szegény lányt egyedül a padon, és szívem szerint oda mentem volna megvigasztalni, lovagias akartam lenni. Azonban meg kellett tagadnom saját önmagamat. A hátam közepére sem kívántam egy verést, főleg nem a saját Senseiemtől. Az is megfordult a fejemben, hogy Azo ül a padon egy alakváltással, de gondoltam csak nem ilyen elvetemült.


Így hát fájó szívvel, de épségben indultam hazafelé, hogy ennek a napnak is kipihenjem a fáradalmait(azaz az órákon át való fürdőzést).

_________________
Előtörténet és Adatlap

,,Az lesz igazán erős, aki végig hisz magában!"
,,Inkább megbánom, hogy megbíztam valakiben, mintsem azt, hogy kételkedtem benne"


Mesélések:
 Obake Kaito - A Haza szolgálatában
 Arashi Himiko - Egy új élet
avatar
Akihiro Jaken
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 177

Specializálódás : Djuka 'Afroséró' Uchiha Jaken

Tartózkodási hely : Ahol lennie kell


Adatlap
Szint: S
Rang: Chuunin
Chakraszint: 867

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Namikaze Minato on Szer. Május 11 2016, 14:49

Nos lényegében ez nem a mi fogalmunk szerint ismert Bővítmény elvégre, te itt összefoglaltad az eddig történteket. Ezzel nem is lenne baj, de mi azt szeretnénk látni, hogy mivel egészítenéd ki. Gondolatok, érzések, le nem írt dolgok. Tehát bővítményként a már lejátszott kalandot egészíted ki.
Ettől függetlenül elfogadom és +4 chakrával jutalmazlak. ^^
avatar
Namikaze Minato
Moderátor


Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Akihiro Jaken on Hétf. Márc. 20 2017, 19:34

Irány a front!

//A bővítmény a frontra való behívástól egészen az Unraikyo Völgyébe való eljutásig tartó időintervallumot öleli fel//

Sok minden történt velem azóta, hogy Konohába érkeztem, a vezetőség engedélyezte a Genin vizsgámat, és azt sikerrel teljesítettem. Rengeteg veríték jelezte számos megerőltető edzéssel, végtelennek tűnő tanulással, és küldetésekkel megtűzdelt utamat. Minden nappal egyre erősebbé és erősebbé váltam, egyáltalán nem kímélve magamat. De miért is voltam ilyen elszánt? Miért fektettem minden energiámat abba, hogy jobbá, erősebbé válhassak? Kicsit későn léptem rá a shinobi-lét ösvényére, ezért bőven volt mit behoznom a korosztályomhoz képest. Talán ez lehetett az oka… talán ez, hogy nem akartam másokkal szemben alul maradni. Minden nappal egyre több időt fektettem a fejlődésembe, de mégsem sikerült kivívnom mások tiszteletét. Alig kaptam lehetőségeket, hogy komolyabb küldetéseken bizonyíthassak, így az elismerést sem szerezhettem meg. lehetséges, hogy túlságosan hiú voltam? Hogy olyan elismerésre, rangemelkedésre vágytam, amelyet meg sem érdemeltem? Minden esetre, a bizonyítási vágy fűtött tovább…

A nap a szokásos módon tört az ég csúcsára Konoha fölött. Nagyokat nyújtózkodva keltem ki az ágyamból, majd nekikezdtem a reggeli rutinomnak. Mosakodás reggeli, a felszerelés leellenőrzése és karbantartása, Inazuma pengéjének az olajozása. Ezután lerobogtam az emeletről, majd kézhez vettem az aznapi postát. Minden a szokásos, nekem semmi, nagybátyámnak pedig néhány érkezett üzenet. Legalábbis erre számítottam. Amikor átfésültem a leveleket, megakadt a szemem egy nekem címzett üzeneten. Azonnal kinyitottam, majd szemeimet a sorokon végigfuttattam. Mikor a végére értem döbbenten meredtem az üzenetre. A behívó levél. Tehát megyek a frontra. Vegyes érzelmek vad áradata szakadt elmémre. Láttam magam előtt a borzalmakat, de ezeken hamar felülkerekedtek a pozitív gondolatok. Hiába, mindig is optimista voltam, mindennek a jó oldalát kerestem. Eljött az ideje, hogy bizonyíthassak a hazámnak. Végre eljött az ideje, hogy kiérdemelhessem az elismerést. Hihetetlenül fellelkesültem. Megkerestem nagybátyámat, majd vele is közöltem a hírt. Próbált nyugodtan viselkedni, de látszott rajta hogy ideges. Féltett engem, és ez meg kell mondjam őszintén, nagyon jól esett.


Azonnal nekikezdtem a készülődésnek. Minden olyasmit, amire szükségem lehetett az ütközetekben, magamhoz vettem. Lényegében a teljes felszerelésemet felsorakoztattam, majd elrendezve ezeket a különböző fegyvertartókban és a hátizsákomban, felkészültem az indulásra.
A behívó levél instrukcióit követve megindultam a Tűz Szövetségének Főhadiszállására. Három másik társammal együtt indultunk be a monumentális épületbe, egy hatalmas, vasalt kétszárnyú ajtón. Amikor beléptünk az óriási terembe, amely mellett még az ajtó is eltörpült elakadt a lélegzetem. Sosem voltam még ekkora épületben, de nem ez hozott lázba. Sokkal inkább az előttünk, a nagy íróasztalnál elhelyezkedő személyek. Csupa olyan shinobi, akik kiérdemelték hírnevüket. Shimura Danzou, a Rokudaime Hokage, Nara Shikaku, klánuk feje és hírhedt stratéga, valamint a Kazekage testvére Sunagakuréból, Temari. Rajtuk kívül még két másik fő helyezkedett el az asztalnál, akikről még nem hallottam Kenji nagybátyám történeteiből, de mivel itt voltak, fontos személyek lehettek ők is.
Nem kellett sokat tétlenül várnom, azonnal megkaptam az utasításokat, hogy induljak el egy Konohai csapat után, ugyanis velük fogok a frontra indulni. Megkaptam a térképet, majd mindenkit hátrahagyva a teremben kiindultam. Az elindult csapatnak fél napnyi előnye volt. Egyáltalán nem leküzdhetetlen akadály! Erőltetett tempóban haladtam a kijelölt útvonalon, fél nap alatt el is értem a megbeszélt helyet, a Tengu Szentélyt. Lélek azonban sehol sem volt. Pár percnyi keresgélés után egy kő alá helyezett cetlit találtam, amelyben a csapat vezetője elnézését kérte, amiért hátrahagytak. Jellemző… Lenne lehetőségem végre megismerkedni emberekkel – ami nem nagyon volt jellemző Konohában való tartózkodásom alatt – erre azok lelépnek… Kissé búsan, s egyben dühösen magamra és a csapatra egyaránt, amiért nem értem ide, ők meg nem voltak képesek várni rám egy keveset, leültem a szentély tövében. Rám fért egy kevés pihenő. Mivel lekéstem a találkozót, a másodlagos útvonalat kellett követnem a térképemen. Ott üldögélve megterveztem az utamat, s lelkiekben felkészültem az újabb utazásra. Olyan nagyon unalmas egyedül… Rám férne egy kis szocializálódás! De mindent a maga idejében… Elvégre a háború nem egy teadélután!


Nagyjából egy fél órás pihenő után megindultam, folytattam utamat. Újabb fél napnyi utazás vette kezdetét, néhány pihenővel. Ezt a második utazást már nem erőltettem annyira. Viszonylag gyorsan, de nem túl fárasztó tempóval haladtam a célállomás felé. Út közben többször is megálltam, élelmet szereztem magamnak, valamint a különféle technikáimat gyakoroltam. Az kéne még csak, hogy a harctéren süljek fel!
Végül megérkeztem a második találkozási pontra. Egy kisebb hajót találtam ott, rajta a legénységgel. Hát igen. Elég pici volt. Kerül rá egy lyuk, és máris mind a víz fenekén vagyunk. Nem éppen ilyen hajókkal indulnak háborúba, vagy igen? Csak nekem tűnik ez egy rozzant bárkának? Végül is… Csapatszállításra jó lehet. Meg sosem hajóztam még, honnan tudhatnám pont én, hogy mi számít jó hajónak? Persze a képzeletemben mindig nagyobbnak képzeltem a hajókat.
Nem sokkal később megérkezett az a háromfős csapat is, akiket a Főhadiszálláson hagytam ott. Még jó, hogy külön váltam tőlük. Így legalább előbb érhettem ide! Hát nem csodás? Tök jó volt egyedül futni az országon át egy egész napon át! Ilyen az igazán jó edzés!
Láthatóan ők is ki akarták köpni a tüdejüket. Látszott, hogy ők is szedték a lábukat. De nekik legalább volt társaságuk!
Megindult a vízi utazás. Tíz napot töltöttünk a hajón, ami maga volt a kénköves pokol. Csak éppen tűz helyett vízzel. Hamar ellenséges területekre értünk, ahol támadásra számíthattunk, de ez volt a kisebbik problémám. Ha kell, akkor bárkin átverekedem magam, az elszántság megvan hozzá. Azonban arra, ami a hajóúton várt, semmiféle edzés és gyakorlás nem készített fel. Az első pár perc kellemesen telt a ringatózó hajón, majd kiderült, hogy tengeribeteg vagyok. Sosem volt bajom a vízzel sőt, kifejezetten szerettem. De a hajózás, az nem. Tíz napnyi vízi pokol, amelyen csak az olvasás tudta valamelyest enyhíteni a rókázási kényszert. Mindvégig azon voltam, hogy kidobjam a taccsot. A végére már azon járt az eszem, hogy kiugrom a hajóból, és futok utána a vízen a chakrám segítségével, és vissza nem szállok rá többet. De végül elérkeztünk célunkhoz. A hajó kapitánya, Tenma beszámolt róla, hogy ők eddig tudtak hozni minket. Már így is nagy kockázatot vállaltak, de innentől már túlontúl rizikós. Hálás is lettem volna a hajóútért… nos… ha nem hajóút lett volna. A kapitány mondandója végeztével az első tiszt a folyót szegélyező meredek sziklák felé mutatott, remegő ujjakkal. Odafönt egy alakot pillantottunk meg. Mögötte az éjszakai égbolt fénylett, s táncolt a tábortűz fénye. Mivel hátulról volt megvilágítva, és mert éjszaka volt, nem lehetett kivenni, hogy hogyan néz ki, vagy hogy milyen ruhát hord. Barát vagy ellenség? Talán jobb, ha nem derítjük ki!


A hajót elhagyva, csendben kimentünk a partra. Ott végre, tíz nap után fellélegezhettem. Úgy éreztem magamat, mint a kalitkájából szabadon engedett madár. Szívem szerint lefeküdtem volna, majd az anyaföldet átölelve csókolgattam volna. De azért ilyen mélyre mégsem süllyedhettem le a csapat előtt. Valószínűleg már így is elég mélyre süllyedtem a csapat szemében a tíz napnyi folytonos szenvedésemmel.
Felvettük a meglehetősen nagyképű vezetőnk, Musato formációját, majd azt betartva indultunk meg a Villám Országának szívébe. Egy nap alatt el is értük Takumi no Satot. Több helyen is jól látszott az őrségnek világosságot nyújtó fények a magasabb pontokon. A csapatunk úgy döntött, hogy a semleges falut elkerülve megyünk tovább, mert semmiképp sem akarunk kockáztatni. Bááármennyire is akartam már aludni egy jót. AMI NEM HAJÓN VAN!!
Mentünk tovább és tovább. Mérhetetlen fáradtságot éreztem, de nem akartam alulmaradni a csapat többi tagjához képest. Ha ők tudnak menni még. Akkor én is! A vágyam az elismerésre, valamint a rám mindig jellemző lelkesedés hajtott előre, belülről fűtött.
Utunkat szemmel követte a fák sűrűjében egy szamuráj csoport. Először meglehetősen aggódtam. Később azonban kiderült, hogy nem akartak bajt, és az összetűzés nekünk is csak egy púp lett volna a hátunkon, így nyugodtan tűrtük az ellenőrző szemeket. Még álomra is hajtottam volna talán a fejemet. Még egy saját szamuráj osztag is őrizné édesded álmomat, hát nem király ez? Lehet, hogy ellenségesek, és csak a megfelelő pillanatot várják, de hát na… bízok az emberekben. Ha nincs okuk rá, mégis miért támadnának? Vagy csak én vagyok ilyen naiv?


Elértünk egy átkelő hidat. Lépteinket hangos koppanások kísérték a fapadlózaton, majd egyszerre csak egy kunai fúródott be a deszkába a lábunk előtt. Ösztönösen nyúltam fegyverért, szemeimmel a híd túlsó végén lévő fákat pásztáztam. A szituáció kezdett érdekessé válni. A kezembe vettem az események gyeplőjét, miután vezetőnk, Musato levetette magát a hídról, egyenesen az alattunk elterülő folyóba. Megpróbáltam a szavak erejével hatni, az előttünk elhelyezkedő fák sűrűjében megbúvó megfigyelőnkre. Bizakodó voltam, elvégre ha ellenség lett volna, akkor egyenesen megtámadott volna minket. Mint kiderült, egy Kumogakurei megfigyelőcsapat helyezkedett el a hídnál, akikkel sikerült lerendeznünk a helyzetet. Sőt, közben megérkezett egy újabb Konohai csapat. Mint később kiderült, ők voltak a 14-es csapat tagjai, akik otthagytak a Tengu Szentélynél. Háhh!!! Én voltam a gyorsabb!


Kifejezetten sok időnk nem volt az ismerkedésre, ugyanis egyszerre csak egy Kitsune maszkos kunoichi jelent meg mögöttünk a hídon. Mindenki döbbenten meredt rá, majd az egyik Kumogakurei felszólította a megadásra. Már korábban megkapták az információt, hogy egy pontosan ilyen személyleírású egyén tört át erőszakosan a határon.
Az események gyorsan pörögtek, ellenfelünk füstbombákat használt, hogy nehezítse a látási viszonyokat. Azonnal kaptuk a parancsokat. Erisa bevetette magát a ködbe, hiszen ő képes volt a Fuutonnal megkönnyíteni a látási viszonyokat. Én is utána indultam, hogy a védelmére kelhessek, elvégre most ő volt stratégiailag kulcsfontosságú egyén. Pár pillanat múlva a füst nagy része fel is szállt, és meg is pillanthattuk volna ellenfelünket, csak volt egy aprócska gond. Természetellenes gyorsasággal keletkezett a köd, amely ismét nehezítette a tájékozódást. Szörnyű ez a tétlenség. Amikor tennél valamit, de nem tudsz, mert akadályoznak benne. Régóta éreztem magamat ilyen tehetetlennek. Nem láttam az orromig sem, nemhogy az ellenfélig! Így mégis hogyan lehetne harcolni?
Ekkor következett a fejmosás Mugotól, a 14-es csapat vezetőjétől. Miért csak berontunk a füstbe, és miért nem csapatként viselkedünk? Hát azért, mert baromira ott lettem hagyva a Tengu Szentélynél, és esélyem sem volt megismerni Erisát és Koizumot, hogy csapatban dolgozhassak velük! Igen, még mindig mérges vagyok! Rohantam fél napot, hogy aztán tojjanak a fejemre… Ezt egy darabig nem fogom elfelejteni, de nem ám! A másik pedig, hogy én igenis csapattársként viselkedtem. A füstbe beloholó csapattársam után mentem, hogy ne egyedül kelljen szembenéznie az ott leselkedő veszélyekkel. Mi ez, ha nem felelősségteljes csapatmunka a részemről?
A Kumogakureiek a ködben előretörtek a híd felé, majd nem sokkal később egy robbanás jött abból az irányból. Kétségbeesés ült ki az arcomra. Lehet, hogy elvesztettünk szövetségeseket? A Halál már akkor elér ilyen közel hozzám, amikor még ki sem értünk a frontra?
Azonnal indultam is volna a segítségükre, de Koizumo megállított. Terve volt, és a sebesültek ellátása valóban a szanitécünk dolga volt. Koizumo terve a köd miatt hamar füstbe ment, így ismét tétlenül álltunk a semmi közepén. Elmém fogaskerekei hangos kattogással dolgoztak, míg végül ki nem ötlöttem egy tervet. Beavattam a többieket is, de a következő pillanatban Koizumo egy egyszerű Shunshinnal odébb állt. Remek… Hogy is mondta Mugo? Csapatjáték? Ez a Koizumo gyerek süket, vagy mi? Na mindegy… Így ismét a tehetetlenség maradt. Kínos szituáció volt, egyre idegesebbé váltam.
Ekkor előttünk a tűz összekeverhetetlen narancssárga fényessége útmutatásként szolgált. Kezeim ökölbe szorultak, végre tudtam, hogy merre tovább. Intettem Erisának, majd olyan gyorsan kezdtem szedni a lábamat a küzdelem színhelyére, ahogyan csak bírtam. Végre eljött az ideje, hogy bizonyíthassak! Megmutathatom a többieknek, hogy milyen fából far… Sssssshhh-huuuuu. Hangos robajjal érkezett az elemi széláramlat, amely csaknem ledöntött a lábamról. Nagy nehezen sikerült megállnom, és mentem is volna tovább, de jött a következő löket. Kezeimet az arcom elé helyeztem, hogy a felém száguldó faforgács ne sértse meg az arcomat, s lábamba chakrát vezetve álltam ellen a széllökésnek. Már készültem is fel a következőre, sejtettem, hogy ha már volt kettő széllökés, akkor lesz harmadik is. Nem tévedtem. Azonban ez már olyan méreteket öltött, hogy bármennyire is felkészült voltam, eltépett a biztonságot nyújtó talajtól, és egy nagyot dobva rajtam repített hátra. Amennyire csak tudtam, tompítottam az esést, de így is szereztem egy-két csúnya horzsolást. Azonban ha összességében nézzük, még olcsón megúsztam, hiszen Koizumo fején egy tátongó sebből dőlt a vér, míg Hiroto még az eszméletét is elveszítette.
Mugo lépett oda hozzánk, majd mondta, hogy menjünk tovább Kumogakure felé, az ellenfelünket sikerült elkapni.


Az elkövetkező két napnyi utazáson végig rossz kedvem volt. Végre meg volt a lehetőségem, hogy bizonyítsak, erre mit csináltam? Tétlenül álldogáltam. Álldogáltam! Semmit sem tudtam csinálni egy kis rohadt köd miatt. Ennyire ne lennék jó shinobi? Fölösleges volt az a rengeteg edzés, az a töménytelen idő, amit korlátaim leküzdésére fordítottam? Oly sokáig lelkes voltam, de most… Nem! Nem hagyom, hogy egy egyszeri kudarc letörje lelkesedésemet! Engem nem olyan fából faragtak, hogy egy kudarc után máris feladjam! Egy kudarc, nem kudarc! Nem fogom annyiban hagyni. Ez mindössze annyit jelent, hogy az az idő, amit eddig az edzésre szántam és soknak gondoltam, nem volt elegendő. Még keményebben, még többet fogok dolgozni. Én leszek a legerősebb shinobi, senki sem állíthat meg! Najó… Nem akarok a legerősebbé válni, de azért jó lenne kiválni a tömegből… nem! Maximalista vagyok, igenis a legerősebbé válok majd! Lássa meg a világ, milyen fából faragták Akihiro Jakent!
Elértük Kumogakurét. Az első napot végig az ágyban töltöttem, elvégre több, mint két hete nem tudtam egészségeset aludni. Először a hajóút – soha, de soha többé nem hajózom! – aztán pedig az állandó kutyagolás. De végül megérkeztünk, alig egy pár karcolással. A legerősebb Katon technikával sem tudtak volna kiugrasztani az ágyból. Olyan mélyen aludtam, mint még életemben soha, majd huszonnégy óra elteltével új emberként keltem fel.


Mivel korábban elhatároztam, hogy még keményebben fogok edzeni, első utam azonnal a legközelebbi edzőterep felé vezetett – nem volt egyszerű azonnal megtalálni, lévén nem voltam túl jártas Kumogakure településföldrajzában – de végül ráakadtam.
Hogyan válhatna erősebbé az ember? Ez a gondolat fogalmazódott meg bennem. Arra korábban már rájöttem, hogy a gyorsaságomra nagyon szeretnék építeni. Ezért volt a legnagyobb példaképem a Yondaime Hokage. A Yondaiméről azonban eszembe jutott a Shodaime is. Mind az öt elemet képes volt felszabadítani. Ezért volt ő a második példaképem. Fel kell szabadítanom a második elememet. Világosan fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. Nem csupán erősebbé válhatok, de a Suiton ellen tudok majd használni is valamit. Katon… Szeretem az elememet, de a sors fintora, hogy szinte minden ellenfelem rendelkezik a Suitonnal. Úgy pedig baromi nehéz érvényesülni a Katonnal, ha az ellenség vízzel operál, annyi szent!
A táborban megismerkedtem egy rendes fickóval, akit most ott találtam az edzőterepen. Kedvesen vállalta, hogy segédkezik nekem a második elem feloldásában. Hozott nekem chakraérzékeny papírokat, és instrukciókkal látott el. Egy napi, fáradtságos munka után sikerült szert tennem a Doton chakrára.
Csodálatos! Lesz egy ütőkártyám a Suiton ellen! Pontosan ere volt szükségem, mintha csak a chakrám is tudta volna, hogy most a víz ellen a földre lesz szükségem. Vajon valóban így volt?
Az elkövetkező két nap is kihívásokkal teli volt. Mivel Daisuke is birtokolta a Dotont, készséggel vállalta, hogy megtanít egy védekező technikát. A Doton: Doryuu Heki // Föld elem: Fal rendkívül kreatív nevezetű technikának két verziója volt, s mindkét végeredmény egy masszív sziklafallal szolgált, amely az igazán erős támadásoknak is ellen tudott állni. Az egyik verzióban a talajba juttattam a chakrámat, s onnan egy hatalmas sziklafalat kiemelve teremtettem meg a védelmet. A másik verziót a saját chakrámból képeztem, így akkor is használni tudom, amikor éppen nincs föld a közelben. De nem hajón. Óóóhohohóó nem! Én még egyszer fel nem teszem a lábamat hajóra! A második verzió során sarat kellett kihánynom – nem a legkellemesebb érzés, de mindenképpen hasznos – majd abból felépítve, és megszilárdítva létrehozni a védőfalat.
Az első verziót az első, míg a másikat a második napon gyakoroltam, szinte pihenés nélkül. Egyáltalán nem kímélhettem magamat, hiszen erősebbé kellett válnom. Nem engedhettem meg magamnak a pihenés luxusát. Alapvetően úgy tekintettem a pihenésre, mint az edzés szerves részére, de most minden pillanatot ki kellett használnom a háború előtt.


Egy fél nap múlva érkezett az újabb lehetőségem az edzésre. A Tűz Szövetsége egy tömeges képzést rendelt el, amellyel fel akarták készíteni a frontra induló csapatokat. A Nyugati Partvidék felé vettük az irányt, majd oda megérkezve azonnal be is osztottak minket csapatokba. Fiatal akadémiásoktól a Genineken, és Chuuninokon át, egészen a Jouninokig bezáróan voltak shinobik, aki részt vettek. Engem egy olyan csoportba osztottak, ahol Doton elemmel rendelkező ninjákat osztottak. A csoportunkon belül is fel lettünk osztva valamelyest, én a támadó osztályú shinobikhoz kerültem, és egy Doton: Doryuudan // Föld elem: Föld Sárkány Lövedék nevű technikát tanultam. Föld elemű chakrámat a földbe jutattam, majd a szerkezetet fellazítva emeltem ki egy sárkányfejet, amelyből több lövedék indult meg az ellenség védvonalaként felhúzott fal irányába. Jó vicc! Mintha ment volna elsőre! Nem ez nem így működik, tudjuk jól. Sok-sok próbálkozásomba telt, mire meg tudtam alkotni már egy sárkánynak kinéző fejet, és utána még a lövedékeket is útjára kellett indítanom. A rengeteg próbálkozás végeztével már végre képes voltam egy egészen erős, gyors és masszív lövedéket megindítani, és a távolság, amekkorát lőni tudtam is kielégítő volt. Ezután még több próbálkozás következett. Folyamatosan növeltem a technika létrehozásának sebességét, valamint a kilőtt földrakéták számát. Végre sikerült elérnem egy olyan hatásfokot, amellyel elégedett voltam, így jöhetett az éles próba. Felálltam a sziklafallal szemben, s nekiálltam a technika létrehozásának. Az elszántság tüze lobogott a szememben, amikor is megalkottam a kézjeleket, s a földből kiemelkedett a grandiózus sárkányfej, és a lövedékek is megindultak az ”ellenséges erőd” irányába. A segítőim egy általam jól ismert Katon technikával begyújtották a lövedékeket, a két technika pedig elemi erejű kombinációt alkotva tarolta le a sziklafalat. Mondhatni, kő kövön nem maradt.
Már éppen azon voltam, hogy leüljek pihenni, de még nem tehettem meg. Muszáj volt még megcsinálnom valamit. Minden maradék kis erőmet összeszedtem, majd a Doryuu Hekit használva létrehoztam egy falat. Hátrább mentem egy fél pillanatig farkasszemet néztem az általam kreált fallal, s ezután megalkottam a kézpecsét sorozatot. A sárkányfej kiemelkedett, a lövedékek megindultak. Azonban még ekkor sem jött el a pihenés ideje. Amint a lövedékek megindultak, újabb kézjeleket formáltam és a Karyuudant alkalmazva útnak indítottam egy hatalmas lángcsóvát is, amellyel sikerült begyújtanom a földrakétákat. Egymagamnak is sikerült megalkotnom az elemi erejű kombinációt. Mellkasom dagadt a büszkeségtől – de talán a fáradtság miatt keletkezett légszomjam okozta a tüdőm térfogatának nagyméretű megnövekedését, ahogyan levegőért kapkodtam. Nagy nehezen még elvánszorogtam az egyik árnyékosabb helyig, s ott szinte összeroskadtam a fáradtságtól.  Pár perc után feleszméltem a kómás állapotból, majd a mesterünk által felkínált vizet, valamint a dicséreteket is örömmel fogadtam. Nem sokkal később visszaindultunk Kumogakuréba.
A következő pár napot sem töltöttem tétlenséggel, de ekkor már a pihenés dominált az edzés felett. Nem szabadott túlzásokba esnem, nem túlhajszolnom magamat, kellett energiát hagyni a harcokra is. Az lenne aztán érdekes – Akihiro Jaken, a Genin, aki annyit edzett a háborúra készülve, hogy ott aztán olyan fáradt volt, hogy nem tudta elkerülni az első felé repülő kunait, így halálát lelte. Tragikus.


Végül elérkezett a nap. A seregek felkészültek, s kivonultak a Kumogakuréhoz közeli Unraikyo Völgyébe, ahol a háború eddigi legnagyobb ütközetére készült a Tűz, és a Víz Szövetsége egyaránt. Ezek a harcok hatalmas mértékben fogják befolyásolni a háború kimenetelét, így mindenki vállát óriási teher nyomja. Így voltam vele én is. Ismét megkísértettek a kételyek, ahogy ott vártam a parancsra a Harmadik Század tömegében, oldalamon két ismerőssel. Erisával és Hirotoval. Vajon hová lettek a többiek?
A kételyek. Nem éppen a legalkalmasabb időpontban tértek vissza. De ha nem most, akkor mégis mikor jönnének elő? De nem. Nem engedtem nekik. Ez a nap nem egy olyan nap, amikor kudarcot vallok. Ez a nap nem az a nap, amikor Akihiro Jaken elbukik. Ez az a nap, amikor végre megmutathatom, hogy mire vagyok képes.
Ez a nap, a győzelmünk napja lesz!

_________________
Előtörténet és Adatlap

,,Az lesz igazán erős, aki végig hisz magában!"
,,Inkább megbánom, hogy megbíztam valakiben, mintsem azt, hogy kételkedtem benne"


Mesélések:
 Obake Kaito - A Haza szolgálatában
 Arashi Himiko - Egy új élet
avatar
Akihiro Jaken
Játékos Mesélő

Taijutsu Pontok : 177

Specializálódás : Djuka 'Afroséró' Uchiha Jaken

Tartózkodási hely : Ahol lennie kell


Adatlap
Szint: S
Rang: Chuunin
Chakraszint: 867

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Hyuuga Hinata on Kedd Márc. 21 2017, 20:57

Szép estét!

Elolvastam a tanulásoda... vagyis bővítményedet. ^^" Kicsit megtévesztő ez a rengeteg edzés, de hát nincs mit tenni, ha erősebbé akarunk válni, nem igaz? Very Happy Ejnye-bejnye Koi és Eri, hogy csak úgy otthagytátok szegény Jakent! :'( Alapjában véve nem túl hosszú bővítmény, de a sok játéktéri várakozásra való tekintettel most picit bőkezűbb leszek, ami az értékelést illeti. Sajnálom, hogy a levegőben lóg a vége. Ez persze nem a te hibád. Ennek következtében kicsit a beteljesületlenség érzése fogott el, de cserébe kíváncsi lettem mi lesz veled a frontharc végén! Kéz és lábtörést!... Very Happy Jutalmad +10 chakra és +2 TJP. :3

Hinata

avatar
Hyuuga Hinata
Mesélő

Tartózkodási hely : Valahol stalkerkedik


Adatlap
Szint: S
Rang: Krumpli
Chakraszint: T-Takashi-dono

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Akihiro Jaken

Témanyitás  Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.