Himura Akashi

Go down

Himura Akashi

Témanyitás  Himura Akashi on Csüt. Feb. 16 2017, 22:50

Név: Himura Akashi
Ország: Tűz országa
Rang: Genin
Szint: D (Genin)
Chakraszint: 
Kor: 15 év (január 25.)
Nem: férfi

Felszerelések:  10m drót, 1 szerszám szett, 5 db füstbomba, elsősegély készlet, 1 doboz energia tabletta, 1 tanto, 10 kunai, 10 shuriken, 10 robbanó cédula, 10 senbon,  széles övtáska, shurikentartó, hátizsák, chakra tinta, 3 kis chakra tekercs, 1 db vizes kulacs

Kinézet: Szolíd, visszafogott megjelenésű fiú, vékonyabb alkattal. Hófehér tincsei sokszor önálló életre kelnek, és vörösen ragyogó szeme elől takarják ki a világot. Bőre is sápadtabb, termetre átlagosnak mondható. Bár kemény tréningek és edzések tarkítják mindennapjait, ez még szemmel alig fedezhető fel, vékonyka alkatú, s csupán néhol lehet már felfedezni az izomzat fejlődését. 

Jellem: Akashi nem beszédeiről, és hosszan vezetett monológjairól híres. Nemcsak megjelenésre, jellemileg is egy visszafogott, gyermekinek semmiképp sem mondható lélek. Bár óvatossága, és szótlansága gyakran félrevezeti a felszínesen róla képet alkotókat, de Akashi szíve a helyén van, és céltudatossága, valamint határozottsága megrendíthetetlen. Kifelé roppantul hűvös tud lenni, bizalmatlan, és borzalmas beszédpartner, mely egyfajta védekező mechanizmus a részéről, hogy ne érhesse további csalódás, fájdalom. Időbe telik az ő "védvonalain" átvergődni, de koránt sem lehetetlen, és roppant ragaszkodóan tud szeretni valakit, akit közel enged magához. Bár sosem igyekszik a figyelem középpontjában szerepelni, ha véleményét kérdezik, szívesen válaszol, és ridegül az igazat, mást nem ismer, ugyanakkor pontosan tudja, hogyan mondjon igazat úgy, hogy minden lényegi tartalmat kihagyjon a mondandójából. Bár nem erőssége a kommunikáció, kiválló hallgatóság, valamint problémamegoldó készsége révén tud, és szeret is segíteni mások problémáin.

Technikák: Henge no Justu (Tramszformációs Technika)




Bunshin no Jutsu (Klón technika)





Kawarimi no Jutsu (Testhelyettesítő technika)





Shunshin no Jutsu (Fürge test technika)





Tobidogu no Jutsu (Tekercsírás, Hordozható fegyverek)





Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)





Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)


Előtörténet: 
Nagyot sóhajtva ülök le a fa tövébe. A ceremónia véget ért, a gyászruhás emberek pedig kezdtek lassan hazaindulni az eső okán, amely hangulatot teremtett a temetésnek. Sohasem ismertem Őt, és haragudnom kellene rá, ahogyan anyám teszi, és most mégis, nehéznek éreztem a szívemet, talán azért, mert belül már tudtam, hogy az utolsó reményem is... valóban meghalt. 
Az én születésem anyám életének legnagyobb tragédiája volt, a ninja pályafutása ment rá, és az ép esze. Egykoron szép volt, és kedves, legalábbis ezt mondogatta a nagyi, ha néha átengedtek hozzájuk. Ő is tudta, hogy a lánya... az anyám alkoholista lett, és pszichés gondjai vannak. Mindössze 19 éves fiatalként adott nekem életet, és apám sem volt 20-nál több. Ő azonban eltűnt, és egészen mostanáig híréről sem hallottunk. Anyám ebbe belerokkant, és minden baja okozója én lettem a szemében. Sokat reméltem, talán idő múlva megszeret, reméltem, hogy igaz anya lesz, de tovább romlott a kettőnk közti viszony. Ő tovább ivott, és egyre agresszívabb lett, titkon abban reméltem a megváltást, hogy apám egyszer feltűnik, és megment a pokolból... nem így lett.
A sors egészen más végkifejletet tartogatott a számomra, mely ez alatt a fa alatt kezdődött el. Térdemre hajtottam a fejemet, és igyekeztem felül múlni önzőségemet, és magát az embert sajnálni, az apám halálát gyászolni, és nem a saját életemet... amikor egy gyengéd érintésre pislogtam fel. Egy lány volt, arcán könnycseppek mosódtak össze az esővel, mégis haloványka mosolyában megtaláltam a világ minden jóságát.
- Szia... Amaya vagyok. Leülhetek?
Bólintottam, és kissé arrébb húzódtam, hogy leülhessen úgy, hogy az ágak megvédjék őt is az égi áldástól. 
- És téged hogy hívnak? - törte meg a csendet felém fordulva. Ránéztem, de szemében óriási fájdalmat láttam. Sírt. Hiába mosolygott, remegve sírt, csupán palástolni igyekezett, de elcsukló hangja elárulta, hiába törölgette szemeit, és rejtette magát tenyere mögé. Fél pillanat kellett, mire magam is a hangomra találtam. 
- Akashi. Akashi vagyok. - mondtam lehangoltan... mert rosszul kezdtem magam érezni... jobban, mint eddig. Felülemelkedve az önsajnálatomon, a leány tekintete ragadott meg, és el akartam tűntetni belőle a fájdalmat, mégis tehetetlenül karoltam át a lábamat nagyokat szuszogva. 
- Örülök, Akashi. Mondd csak, téged mi szél hozott ide? - pislogott rám egy újabb próbálkozás után, mely a további könnyek letörlésére irányulhatott. Ezután oldalra pillantott, és egy fiatal nő nézett rá szúrósan, de nem ismertem ki az. Szemét forgatta, és arcokat vágott, látszólag dühös volt, de valahogy Amaya csak legyintett. 
- Mit mutogat neked az a nő? - kérdeztem teljesen figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdését. Neki sem tűnt fel, annyira közbezavart az idegen arcjátéka. 
- Ő az anyukám, nem szereti, ha idegenekkel ülök le beszélgetni... főleg nem esőben. Gondolom emiatt mutogatott, de nem vagy idegen. - mosolyogta.
- Már hogy ne lennék idegen? Nem is ismersz. - jelentem ki teljesen egyértelműsítve, hogy nem értek vele egyet. Újabb könnyeket töröl le az arcáról, majd ravasz tekintettel visszanéz rám.
- Tudom a neved, nem vagy idegen. - kuncogta, mire haloványan én is szélesebbre húztam az ajkaimat. Tovább figyelve őt, fújtam egyet, majd levettem a köpenyem, és ráterítettem. Reszketett a lány, rossz volt nézni, ő pedig egészen szorosan mellém csúszott, és ketten tudtunk a fekete esővédő alá bújni. A bőre finom volt, csak roppant hideg, puha és selymes. 
- Köszönöm. - dalolta, és mégközelebb bújt, mely engem is melegséggel töltött el... és mégis olyan furcsa volt.
- Miért érzem azt... hogy én ismerlek téged, Akashi? 
Nagy barna szemeivel rámnézett, majd elmosolyodott.
- Beszélek itt butaságokat, biztosan megjegyeztelek volna, ha láttalak volna. De mondd mostmár, miért vagy itt? - tért vissza a meg nem válaszolt kérdésére.
- Az apám miatt. - suttogtam szinte, ő pedig bólintott. 
- Én is... - és szemeiből újabb patakocska kezdett folyni, és ezt látván majd' meghasadt a szívem, így kezemmel a hozzám távolabb eső vállára tettem a kezem, és magamhoz vontam. Hajába túrtam, a fekete tincsek közé, és minden igyekezetemmel a lány megnyugtatásán voltam. Szipogva nézett lassan fel, és bocsánatot akart kérni, de ahogy a saját könnyeimet is meglátta, csak visszabújt, várt... majd riadtan felnézett.
- Az apád... most hol van?! - kérdezte szinte megíjedve. Láttam rajta, hogy roppant fontos számára, így a sírkő felé mutattam, ahhol már senki sem tartózkodott. Az ujjam irányáva nézett, majd a sírra, és vissza rám. Amúgy is hatalmas szemei most szinte szabályos, kerek formát vettek fel.
- Te... vagy? - nyögdécselte, de valahogy a torkán akadt minden szó, kezemen viszont szorítást kezdtem érezni. Egyre erősödött, oldalra pillantott az anyjára, aki együttérzően bólintott. 
A hirtelen ölelésben majdnem elborultunk, de sikerült törzsből megtartani magamat, és a lendületével csak meglepett. Soha szorosabban nem ölelt még azelőtt senki, és akár tudtam kicsodám is adja, akár nem, a szívem először dobbant meg igazán. Merthogy az engem ölelő lány az én féltestvérem volt...
Amikor mindez a tudtomra jutott, már Amaya anyukája is ott állt, és nővérem arcára nyomott egy csókot... majd az enyémre. Nem szólt semmit, csendben hallgatott, ahogy a lányával, az én testvéremmel összeborultunk. Ekkor voltam először önmagam. Soha ilyen hevesen nem adtam ki magamból az érzelmeimet, most azonban szorosan tartottam Őt, és magam is sírtam, némán, nem úgy, ahogyan Ő. A délután további része hosszadalmas mesével telt el, megtudtam, hogy apám teljesen új életet kezdett a születésem után, és családot alapított. Amaya szinte már kötelezően, el sem akart engedni, furcsa mód nem bántam. Az édesanyja roppant halkszavú, szerény nő volt, és bár minden joga meg lett volna ahhoz, hogy rám ferdén nézzen, ehelyett inkább szánakozóan, amikor elmeséltem mindent, amiről apám lemaradt. Amaya elborzadva nézett rám, és visszatarthatatlanul megvizsgálta a hegeimet, míg édesanyja csak bólogatott.
- Apád úgy tudta, hogy édesanyád a nagyszüleinél hagy majd, és nem fog kínozni... de ez... - Amaya közbevágott.
- Anya! Kérlek... ne hagyjuk ezt! - csimpaszkodott most az anyja kezébe. Látszólag a lány a fizikai kontaktusban hitt, és úgy tünt, nem hiába. 
- Tudom... mire gondolsz kicsim, de ehhez előbb meg kéne őt is kérdezned, nem gondolod? - nézett rám, majd vissza a lányra. Jómagam csak pislogtam, ugyan mire gondolhatnak, amiről csak én nem tudok. A választ megkaptam.
- Mi szívesen látnánk téged... Akashi. Az elmondásod alapján aligha lenne anyukád ellenére a költözésed, én pedig... vagyis mi, szeretnénk, hogy nálunk lakj.
A világ kissé megborult hirtelen... és minden szót elfeledtem. A levegő kipréselődött a számon, és újakért kapkodtam, csak hebegtem-habogtam, de akkor már volt aki mosolygott. Amaya még aggódva pislogott rám, az anyukája viszont mindent kiolvasott a szívemből.
- Isten hozott... fiam. - ölelt át, majd nővérem furakodott át a kezei közül, és a nyakamba ugrott... pedig még nem is válaszoltam. Nem is kellett.

Későre járt, mire hazaérkeztem... érekztünk. Amayát nem mertük hozni, közösen megállapodtunk, hogy az senki hasznára sem válna, hogy ő és anyám találkozzanak egymással. Az ajtón belépve már megszokottan piaszag csapott meg, a nappaliban semmi sem volt a helyén, mintha egy hurrikán söpört volna végig... hurrikán, az. A fürdőből nyögések hallatták magukat, ezért megtorpantam, és kinyújtottam a kezemet, hogy Amaya anyukája se menjen tovább.
- Mi lehet ez? - suttogta. Sajnos én tudtam... anyám dolgozott. És ha dolgozik, bizony erősen be van már piálva, ezért visszasuttogtam.
- Miért akarsz szólni neki? Csak  örülni fog... ha józan, most azonban beszámíthatatlan....
- De mert mi folyik odabent? -erősködött tovább. Sóhajtottam, majd két ujjammal lyukat formáltam, majd a másik kezem egyik ujjával átszúrtam. Az arckifejezésen éppen annyira szerettem volna egy jót nevetni, mint sírni. Szánalmas volt, amit anyám művelt, de továbbra sem akart... akartunk tágítani, és mindenképpen szólni volt muszáj a költözésemről. 
- És be akar nyitni... vagyis akarsz? - javítottam magamat, ugyanis már csak idejövet egy tucatszor lettem megkérve, hogy tegeződjek vele. Cserébe egy mosollyal egybekötött buksisimit kaptam, majd elmondta a haditervet. 
- Menjünk... majd holnap reggel, aludj nálunk. - én pedig hálásabb tekintettel nem is bólinthattam volna, de ekkor vészjósló nyikorgásra lettem figyelmes. A fürdő ajtaja kinyílt. Egy férfi volt négykézláb, nyakában lánc csörgött. Meztelen volt, akárcsak a lánc végét tartó anyám. Rám pillantott, majd a társamra, akin látszott, mennyire zavarban van. 
- Jóestét.
- Hehe... de rossz vagy te Kimiko. Meghívtál egy szukát a bulinkba. - egyenesedett ki a férfi, és kiszabadította magát a láncok fogságából. 
- Kedvemre való, nem mondom. - indult felénk, és aggódni kezdtem. 
- Ne jöjjön közelebb, a gyerek anyjával van dolgom! - szólalt meg mögülem Amaya anyukájának hangja. 
- Bazdmeg Kimiko! Lezbikus vagy? 
Anyám először szólalt meg a felettébb "érdekes" beszélgetés során.
- Ha veled kefélek, hogy lennék lezbikus, te vadbarom?! 
Kijelentése után síri csend lett, anyám egy törölközőt akasztott le a fogasról, és maga köré csavarta, majd mégegyet, és pofán dobta vele a partnerét. 
- Ki vele, mit akarsz! Te! Takony, te meg húzzál a helyedre! - morrant rám. Éreztem leendő anyukám érintését a vállamon.
- Én a gyereked apjának özvegye vagyok, és... - de a mondat félbeszakadt, ugyanis egy üres üveg repült felénk. Messze nem volt pontos, de a szándék lerítt róla. 
- Te!! Te vagy az! Nem is tudod, milyen rég vágyom rá, hogy megfojtsalak! - kezdett közeledni, és a férfi is hirtelen életkedvet kapott, és mosolyogva, kezét ropogtatva állott fel, és anyámat oldalán követte.
Üvegek törtek, és kések villantak, kunaik suhogtak a levegőben... én pedig tágra nyílt szemekkel pislogtam. Amaya édesanyja... egy ninja volt. Mozgása kecses volt, és olyan, mint amikor a víz hullámzik. Előbb a férfit hatástalanította, majd anyámat szorította a falnak.
- Nézd meg jól a gyerekedet!! NÉZD!! MEGKÍNOZTAD, ÉS MAJDHOGYNEM TÖNKRE TETTED!! A SAJÁT GYEREKEDET! - üvöltötte. Anyám megszeppenve pislogott, ahogyan én is. Sohasem gondoltam, hogy az a nő, akinek halk szava, és megfontolt tekintete van, ennyire képes kikelni magából... értem. 
- De ne aggódj... azért jöttem, hogy új élete lehessen Akashinak. Elvesztetted a fiadat... Kimiko. - suttogta, majd elengedte, és felém fordult.
- Jól vagy?
Bólintottam. Azt az éjelt sem feledtem el sohasem neki, ahogyan Amayának sem, aki hazaértemkor a nyakamba ugrott, és ünnepelt, hogy "a testvére végre hazaért". 
Hetek kezdtek múlni, hónapok majd évek, és lassan kezdtem valóban otthon érezni magamat. Mosolyt csaltak az arcomra, ha bánatom volt, megvígasztaltak. Együtt ünnepeltük minden évben a hazatérésem évfordulóját, együtt mentünk a temetőbe apánkért imátkozni, és egy család lettünk. Nem csupán a nővéremmel, hanem Anyuval is, az az éjjel mindent megváltoztatott. Azóta érlelődött bennem, hogy én ninja akarok lenni, azokért, akik életet adtak nekem. De mindig csak elfantáziáltam, és titkon edzeni kezdtem. Kora reggel már izzadtam a fekvőtámaszoktól, és kétszer is összetörtem egy tükröt, miközben mozdulatokat igyekeztem megtanulni, amiket az Akadémián láttam. Volt ugyanis egy hatalmas fa, ahonnan könnyedén be lehetett látni az Akadémiára. Így kapott rajta egyszer Anyu, aki mosolyogva intett magához. 
- Sajnálom... - kezdtem a mondatot, de a kezét a fejemre tette, és mosolygott. 
- Fogd meg. - és a kezembe nyomott egy kunait. - Most dobd a fa törzsébe. 
Minden tudásom legjavával a fa törzsét találtam el, noha a közepétől messzebb, egészen szélen. Kissé el is szontyolodtam, de Anyu reakciója egészen más volt. 
- Fogd ezt a kunait, és gyakorolj vele, majd gyere vissza egy hónap múlva, és próbáld meg újra. - azzal kiszedte a fából a fegyvert, és átnyújtotta. Ezzel vette kezdetét a kiképzésem. Anyu kemény edző volt, ami először meglepett, és esténként berogytam az ágyba a fáradtságtól, míg Amaya életvidáman sergett, forgott... pedig mint kiderült, jómaga már 2 éve edz. Ő már lassan az Akadémiára készült. 
Egy hónap múlva is eltaláltam a fa törzsét... a közepéhez képest közelebb. Majd újabb hónap múlva már egészen közel jártam... és mikor végre sikerült, újjongtam, hogy megtettem, teljesítettem a feladatot. A válasz elgondolkodtató volt.
- Olyan vagy, akárcsak a nővéred, valóban egymásra ütöttetek. - mosolyogta.
- A feladat az volt, hogy találd el a fát, és nem az, hogy a közepét... te mégis a közepébe akartál dobni. Megdolgoztál érte. - borzolta össze a hajamat.
- Remek ninja lesz belőled Akashi. 
Még azon a héten beíratott... hogy egy rakás másik gyerekkel egy fura, büdi fazont hallgassunk, amint történelmet, és elméletet oktat... és nem erre számítottam. Amaya nem panaszkodott, neki ment minden, mint a karikacsapás. Anyunak így engem kellett kisegítenie, szerencsére ahogyan ő magyarázott, a hülye is megértette... és még én is. Ellenben a gyakorlati feladatokat kimondottan élveztem, és mondhatni... tehetségem is ehhez volt. A többiek talán ezért... talán mert albínó vagyok... de kinézett engem. Ki akartak rekeszteni, habár ez nem volt komolyabb probléma, magamtól soha nem mentem senkihez, hogy ismerkedjek. A tanárok már Amaya után jól ismertek, sok diáktársam is, őt valahogy mindenki ismerte, és szerette. És én voltam a fehérbe bújt fekete bárány. Amaya genin lett, és nagyon büszke voltam rá, de egyúttal nagyon is féltettem. Tehetséges volt, akárhányszor gyakoroltunk, mindig helyben hagyott, de akkor is féltettem. De hazajött az első... a második... és a harmadik küldetése után is, és kezdtem belenyugodni a dologba, inkább a saját tanulmányaimra tereltem a figyelmemet. Ráfeküdtem az elméletre, elvégre... nyakamon volt a vizsga. Aznapra esett pont, amikor drága nővérkém is egy küldetésről jött haza épp, ezért roppant mód hálás voltam a sorsnak. Úgy akartam fogadni, hogy a fejpántom már a fejemen csillog. A várt nap volt akkora kihívás, mint amekkorára számítottam... csak nem abban a formában, ahogyan én azt elképzeltem. Maguk a vizsgák pofonegyszerűek voltak, Anyu szerint mert rengeteg munkát öltem bele, és igaznak tartottam az érveit, de az előtte való izgulás komoly szellemi és lelki próba volt. Az elméleti tudásom ugyan közel sem volt hibátlan, de elégnek volt mondható, de a gyakorlati rész zökkenőmentesen alakult, mind a klóntechnika, mind az alakváltás sikerült. Ki gondolta hát, hogy lehet annyira izgulni a vizsgák után, mint előtt? Én ugyanis széles vigyorral, fejemen a pántommal indultam haza, amikor...
Amayát pillantottam meg a küldetése után támolyogni haza, és kicsit sem festett valami jól. Egyből elszállt minden dicsőség a fejemből, és odasiettem, éppen időben, hogy elkaphassam. A kezeim közt landolt, magam vittem haza. Nagyon betegnek tűnt, tüsszögött, köhögött... és a tünetei kezdtek erősödni, belázasodott. Egész nap váltottuk egymást anyuval, hol ő ápolgatta, hol én, de hiába, két nap múlva a helyzet nem javult, sőt, csak súlyosbodott, ezért azonnal kórházba vittük. Kezdtem magam betegre aggódni, de Anyu azt mondogatta, hogy nyugodjak meg, az ő lánya egy harcos, és jobban lesz. Magam is próbáltam hinni, ezért is mentem mellé, és a kezébe nyomtam a pántomat. Ő elmosolyodott, de ahogy a szemébe néztem... és láttam halovány mosolyát... valahogy éreztem, hogy baj lesz... és baj lett. Harmadik napja feküdt bent, harmadik napja maradtam bent én is... nem voltam hajlandó magára hagyni. Szüksége volt rám, nekem pedig rá, beszéltem hozzá, bátorítottam, ő pedig mosolygott... de hangja lassan elment, és... ahogy felkeltem a negyedik reggelen, az orvos csak a fejét rázta, és oldalra pillantva csak a pántomat láttam, gazdátlanul heverve. Amaya már nem feküdt a kórteremben, csupán nem akartak felébreszteni, amikor kivitték. Elnehezült a világ... és remegni kezdtem. A torkom szinte lángolt, fájt, a szemeimből megállíthatatlanul folyt a könnyem. Besokalltam. Ökölbe szorított kézzel kezdtem verni a falat, minden fájdalom elenyésző volt, üvöltöttem a saját árnyékommal, mígnem ismerős  kezek rántottak magukhoz. Anyu volt az... és megfordultam... ő is sírt. Egymásra borultunk. Először is Amaya hozta ki belőlem... hogy sírjak... és utoljára is....
avatar
Himura Akashi
Halott Karakter

Taijutsu Pontok : 15

Tartózkodási hely : Konoha


Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 146

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Himura Akashi

Témanyitás  Terumi Mei on Pént. Feb. 17 2017, 10:29

Üdvözöllek az oldalon!

Egy nagyon szép előtörténetet olvastam, be kell vallanom, a legvégén magam is megkönnyeztem.

Kisebb elírást találtam csak, mint például "imátkozni", ez így írandó: Imádkozni.

De az előtörténeted elfogadom!



Kezdő értékeid:

Chakra: 120
Szint: D
TJP: 15
Rang: Genin

Írj adatlapot és jó játékot! ^^


[Edit: Pénzösszeg lemaradt, felírhatsz még továbbá 2000 ryot! - Hinata]

_________________
Hentesáru:
Amori Shuu - Árnyjáték
Nishikawa Karasu - Régmúlt idők
Engyounogou Hakuryuuin - Fából vaskarika
Ginoo Yukizaki - Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld
Kenshiro Shinju - Megszoksz vagy megszöksz
Kuriyo Iso - Egy másfajta küldetés
Komimushi Zanami - Egyenesen járni tudni kell (fagyasztott)
Fujikage Kizashi - Zápor, zivatar (fagyasztott)
Hateshi - Ami az arcok mögött lapul (fagyasztott)



avatar
Terumi Mei
Moderátor

Specializálódás : Kdeves Mizukga

Tartózkodási hely : Idegosztály


Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.