Kamino Ran

Go down

Kamino Ran

Témanyitás  Kamino Ran on Szomb. Ápr. 01 2017, 15:25

Név: Kamino Ran
Ország: Szél országa – Sunagakure
Rang: Genin
Szint: D
Chakraszint:
Kor: 14
Nem: Nő
Felszerelés:

5 db Shuriken
5 db Kunai
10 db Makibishi
2 db Fuumi Shuriken
Nekote
10 m dróthuzal
5 db füstbomba
10 db robbanó jegyzet
1 db Elsősegély készlet
Shurikentartó és övtáska

 
Kinézet: 155 cm magas, hosszú, fekete haja van, mely hullámos, szemszíne fekete, sportos testalkatú lány. Ruhája az alábbi linken látható:

https://scontent-vie1-1.xx.fbcdn.net/v/t34.0-12/17690427_1358610897538329_2087540871_n.jpg?oh=48b90877573cebeadcb4db88e879d833&oe=58E22398


 
Jellem: Idegenekkel szemben bizalmatlan, félős lány. De azért vág az esze, mint a borotva. Nehéz vele barátkozni, távolságtartó kunoichi. És kerüli a nagy tömegeket. Utálja a bezártságot, jobban szeret a szabadban lenni.
 


Technikák:
Függőleges terepen való megmaradás
Vízen járás
Alap E technikák
Kugutsu no jutsu
Szél elem feloldása









Előtörténet:
 Sziasztok!
Kérlek, engedjétek, hogy bemutatkozzak. Kamino Ran vagyok, egy sunagakurei kunoichi. Történetem Godaime Kazekagéval való első beszélgetésig egy pokol volt. A szüleim elhagytak, árván és magányosan nőttem fel.
Kérlek, hadd meséljem el a történetemet nektek, és hadd vezesselek be titeket a lelki világomba és magyarázzam el részletesen azt.
 
Korai évek (E/3):
Gyenge szél fújdogált, szállította a homokszemcséket. A Nap felkelőben volt, lágy sugaraival melegítgetni kezdte a rég lehűlt, hideg sivatagot. Egy csecsemő sírása verte fel a homoktenger tántoríthatatlan nyugalmát és csendjét. A kicsi vigasztalhatatlanul sírt, de mivel nem kapott választ, lassan elhalkult és elnyomta az álom. Érezte a testén a szél mozgását, és azt is, ahogy a fuvallat mozgatja a homokot.
Ninják egy csoportja vágott át még aznap a kietlen tájon, majd megtorpantak, mikor egy újabb sírás hallatszott. Az egyik ninja levált a társaitól, és megkereste a hang forrását, mely egy elhagyott csecsemő volt. A csöppség még nagyobb ordításba kezdett, mikor érezte, hogy felemelik, és homályosan, de hallotta a hangokat. A megtalált lelencet azonnal Sunába vitték, és kórházba helyezték, és hamarosan látogatója lett, aki maga Yondaime Kazekage, Sunagakure vezetője.  A férfi egy pillantást vetett a kicsire, miközben a ninják - akik megtalálták a csecsemőt - elmesélték, honnan szedték össze a kicsit. Majd Rannak nevezték el az új csecsemőt.
 
(E/1)
Így találtak rám. Egy darabig a kórházban ápolgattak, utána egy árvaházba tettek be,  melynek a célja ninjaképzés volt. Itt kezdődött el a szenvedéseim időszaka. 
Az árvaházban volt egy pár nagyon szigorú szabály. Kérdezni szigorúan tilos volt, beszélni meg nem nagyon lehetett, csak akkor, ha valamelyik alkalmazott ott volt. És minden este nyolc órakor ágyban kellett lenni. Aki megszegte ezeket, annyira megverték, hogy többé nem mert megszólalni, nemhogy barátkozni. 
Engem vertek meg a legtöbbször, hogy miért, nem is értettem. Mindennaposak voltak a verések és a szidások, a Yondaimét meg nem tudtuk értesíteni. Hiszen kicsik voltunk, és nem lehetett elhagyni az árvaházat. 
Fájt az egész, amit műveltek velem, egyszerűen féltem. Nem mertem megszólalni, és megtanultam, hogyan maradjak csöndben, és visszahúzódtam. Ahogy növekedtem, egyre visszahúzódóbb lettem, és bárki is megszólított, a félelem hatalmába kerített engem. Féltem a következményektől, már akkor is rettegtem, ha megszólítottak. Azt hittem, hogy valami rosszat tettem.
Nem is egy verekedésben volt részem, amit csakis azért csináltam, hogy megvédjem magamat. Ha el tudtam menekülni, elmenekültem. Ha sarokba voltam szorítva, támadtam. Nem is egy gyerek kezét, vagy lábát törtem el, volt, akinek a bordája is eltört. Komolyan, miért nem hagynak békén?
Így teltek a korai évek. Verekedéssel, félelemmel, magányosan. Barátaim sem voltak…
 
Akadémiai évek:
Az első két év nem telt túl jól. Ugyanúgy bántottak, kiközösítettek, megvetettek. A tanulásban nem teljesítettem valami jól. Az ok ugyanaz: féltem. Nem mertem elmondani semmit a tanulással kapcsolatban, még felelni, na meg papírra írni sem mertem. Persze, elméletben ment az egész, tudtam mindent fejből, csak gyakorlatban nem mertem bemutatni.
Egy nap elszakadt bennem a cérna – bántottak, és most teljesen sarokba szorítottak - nekimentem az engem csúfoló társaságnak, melyből óriási verekedés lett. Hiába jöttek a tanárok szétválasztani, sajnos ők is rosszul jártak. Megtámadtam őket. Elegem lett az egészből, a támadás után elszöktem az akadémiáról, és a homokszirtre mentem. A nap magasan járt, úgy saccoltam, hogy dél körül lehet. 
Lehuppantam a forró homokra, és a sivatagot kezdtem pásztázni. Könny csordult ki a szememből, egyszerűen fájt, amit tettek velem... nem bírtam elviselni ezt az egészet. Már most rettegtem a következményektől. Nem mertem visszamenni az akadémiára. Féltem, a lelkem sajgott a fájdalomtól. Olyan fájdalomtól, melyet nem tudtam, vagy nem mertem megosztani senkivel. 
- Ran! Mi a fenét keresel itt? - hallottam egy hangot, amire összerezzentem. Az akadémiai tanárom volt, aki mellém lépett, felrángatott a földről és Suna központja felé vettük az irányt. - Most beszélünk Kazekage-samával! Betelt a pohár! - rángatott végig az utcákon, miközben szidott engem, majd felhúzott a Kage irodáig. - Aztán rendesen, különben megjárod! - lökött be az ajtón, én meg meglepettségemben majdnem elestem. Az oktató durván megragadta a karomat, és felrángatott volna, ha egy határozott utasítás nem szakítja félbe.
- Elég legyen! - csattant fel a Kazekage. - Nem elég, hogy belököd az ajtón kopogás nélkül, aminek köszönhetően elesik, majd felrángatod?! - nézett szúrós szemekkel a tanáromra a vezető. A senseiem vigyázzba vágta magát, és elmondta, hogy én mit tettem az akadémián. A Kazekage legyintett, hogy befejezheti. Megköszönte az információt, majd a tanárom elment. Meglepetten néztem a vezetőre. Vörös haj, fekete karikák a szem körül, türkiz szem. Hogy ki lehet, nem tudtam, de a szemeiből nyugalom, és barátság sugárzott. Kezdtem megnyugodni, de még mindig féltem. 
- Kamino Ran, jól sejtem? - kérdezett a vezető, választ azonban nem kapott tőlem. Félelem kerített a hatalmába. 

Persze, hogy tudja ezt, hiszen ő a Kazekage! Ha az emlékezetem nem csal, ő Shukaku jinchuurikije, Sabaku no Gaara. Nagyot nyeltem, és dadogva megtudakoltam, hogy ő lenne az. Meglepetésemre nem kiabált velem, nem csinált semmit, csak bólintott. Nagyot nyeltem. Tényleg bízhatok benne? Befogadhatom a bizalmamba? Nekem úgy tűnt, hogy ő másmilyen, mint a többi, akit ismertem. Különlegesnek láttam, de még mindig féltem. De ez még az első olyan beszélgetés volt, mikor nem ordítottak velem, vagy vertek meg.
- Mi okod van a félelemre? - kérdezte a vezető. 

Hogyan? Hogy jöhetett rá? Bár nagyot nyeltem, és még mindig nem mertem megszólalni. Negatív érzések tomboltak a fejemben, és a lelkemben, nem mertem megszólalni.
- Foglalj helyet. - kínált engem hellyel a Kazekage. Még mindig féltem. Tüdőmben bennrekedt a levegő, moccanni sem mertem. Gondolataim kattogtak, és rengeteg lehetőség forgott a fejemben, miközben méregettem a vezetőt, aki egy darabig engem figyelt, de mivel nem szólaltam meg, folytatta a munkáját. Néma csend következett. Nagyot nyeltem, majd a kanapé felé pillantottam és a Kazekagéra. Egész testemben remegtem, mint egy nyárfalevél, mely táncolt a levegőben. De...
- Hallottam, mit műveltél, és veled mit csináltak az árvaházban. - nézett fel rám Gaara, miközben felállt. - Mivel jinchuuriki vagyok, ezért régen sok megaláztatáson mentem keresztül. Tudom, hogy miken mész keresztül. 

Meglepetten pislogtam, miközben ő beszélt. Éreztem, hogy a lelkem, mely háborgott, lassan megnyugodott. Nyeltem egyet, és - bár rekedten - megszólaltam.
- Az árvaházban, ahol laktam, volt pár szigorú szabály, és akik megszegték a szabályokat, nagyon megverték, melyek mindennaposak voltak. A mindennapi verések nagy részének én voltam az áldozata... 

Gaara hallgatta a beszámolómat a korai éveimről. Amint befejeztem, a férfi elém lépett.
- Azonnal intézkedek ezzel kapcsolatban. - közölte a döntését. - Nyugodj meg. Amíg vissza nem jövök, itt maradhatsz. Visszatérek, és beszélhetünk a múltadról.

Bólintottam, és maradtam. Egyszerűen nem tudtam elhinni ezt. Figyelt rám, meghallgatott... és megnyugtatta a visítozó lelkemet, ami már nem szúrt annyira. A Kage asztalra néztem, melyen egy cserepes növény pihent, melyet közelről is megszemléltem. Utána az irodát körbejártam, és megszemléltem mindent. Semmilyen csapdának nyoma sem volt. 
- Kazekage-sama... - suttogtam a szavakat. Az elmém is lassan megnyugodott, már nem remegtem annyira. Amint befejeztem a mesélést, azonnal intézkedett. Gondolom, most hallott először erről az árvaházról, és törvényeiről, következményeiről. 
- Elrendeztem a problémát. - lépett be a vezető, és leült a székébe. - Köszönöm, hogy szóltál. 
- K-köszönöm... - dadogtam, szememből kicsordult egy könny. - Köszönöm...

Ez volt az a pont, ami hatással volt rám. Gaara nagy hatást ért el nálam, és ezt nem tudom elfelejteni neki. Mérhetetlen hálával tartoztam neki, amiért nem tett velem semmi rosszat. Ő volt az első ember, akit a bizalmamba tudtam fogadni, és mérhetetlen hálával tartozok neki még most is. 
- Bármi problémád van bárkivel, vagy bármivel, nyugodtan keress fel és megbeszéljük. - ajánlotta a vezető. 
- Kazekage-sama... ha tanulással, vagy a viselkedéssel kapcsolatban van kérdésem...
- Keress fel, és megbeszéljük. - bátorított engem. Higgadt volt, és  végtelenül türelmes. 
- K-köszönöm, Kazekage-sama... - hajtottam le a fejemet, és rendkívül hálás voltam, hogy segített nekem és a segítségét felajánlotta. 

Így lett ő a példaképem. És kialakult egy célom: elit testőr akartam lenni, hogy megvédjem Gaarát, és segédje akartam lenni, illetve a tanítványa. Elhatároztam, hogy megvédem őt az életem árán is. Mindent meg fogok tenni, hogy felnézzen rám. Ez biztos. A Kazekagéval való beszélgetés megváltoztatta a sorsomat, és kizökkentett engem a sötétségből.
Ezek után jobban tudtam fegyelmezni magam, és jobban vissza tudtam fogni magamat. És ezt csakis Kazekage-sama miatt tettem. A tanulási eredményeim jobbak lettek, persze voltak tananyagrészek, melyeket nem értettem, így rögtön felkerestem Gaarát, aki elmagyarázta nekem a legfontosabb részeket.
Már – már a tanáromként tekintettem rá, és tiszteltem és tisztelem őt. A legjobban a ninjutsu ment, a genjutsut még megértettem, de nem tudtam alkalmazni. Taijutsu és kenjutsu szakterületem volt a legrosszabb. Igaz, hogy a kenjutsut nem is tanultuk.
Hamarosan elkezdődött a Genin vizsga, én meg ezerrel gyakoroltam a tanult jutsukat, és ismételtem az elméleti tananyagokat is. Kankuro – a Kazekage bátyja – sokat segített nekem, így őt is a bizalmamba tudtam fogadni. Kedves volt, megértő, és aranyos. Sokat viccelődött velem, de ha komoly volt a helyzet, nem habozott. Megtanította nekem az alap bábmozgató technikát is, hiszen akár ezt is kérhetik a Genin vizsgán.
Eljött a várva várt Genin vizsga. Még mielőtt bementem az akadémiára, megkerestem Kankurot és a Kazekagét, akik az irodában tárgyaltak valamiről. Beléptem a helyiségbe, majd elmondtam nekik, hogy ma van a Genin vizsga, csak előbb be akartam ugrani megköszönni a segítségüket.
Végigsegítettek engem az Akadémián, és elmagyaráztak nekem mindent, amit nem értettem. Már nem féltem tőlük, így mindent elmeséltem, amit csak tudtam a múltamról, és sok mindenre megtanítottak.
A fivérek összenéztek, mikor elmondtam nekik a köszöntőmet, és legyintettek, hogy semmiség volt az egész. Ezután már futottam is az Akadémiára, ahol a Genin vizsga zajlott. Mikor én következtem, végigírtam a papírtesztet, majd a Kugutsu no jutsut kellett bemutatnom. Egy tárgyat kellett megmozgatnom, és lebegtetnem, majd egy másik helyre kellett tennem. Mondjuk az utóbbi kicsit nehezen ment, de – hála a sok gyakorlásnak, amit Kankuroval végigcsináltuk – sikerült teljesítenem.
És teljesítettem a Genin vizsgát, megkaptam a sunagakurei fejpántot, melyet a homlokomra kötöttem, majd a vizsga végeztével elújságoltam Kankuronak, milyen kérdések voltak, és mit válaszoltam rá, illetve a technikát is, amit be kellett mutatnom. Rám mosolygott, hátba veregetett és gratulált. Egy nappal később egy csapatba beosztottak engem, egy másik lánnyal, és fiúval. Majd jött a sensei-ünk és a csapatosztás után bemutatkoztunk egymásnak, utána egy teszt következett, ami nem sikerült, mert még nem bíztam benne.
A sensei pár nappal később egy chakrapapírt nyomott a kezünkbe, ami nálam kettévált. A tanárom megállapította, hogy nekem szél elemű a chakrám. Majd edzettünk, és sokat gyakoroltunk.
Egyik nap küldetésre jelentkeztünk, a feladatunk a házi munka volt. Egy öreg házaspárnak kellett segítenünk, amint végeztünk a küldetéssel, és leadtuk Kazekage-samának, utána edzettünk.
Egyik edzésünk alkalmával robajt hallottunk a faluban, ezért odamentünk, ami nagy hiba volt. Iwagakurei ninják támadták meg a falut. A senseiem harcbaszállt, én meg futottam volna Kazekage-samához, de egy erős kéz – ami Kankuroé volt – megállított.
- Ne menj oda! Menekülj! – adta ki nekem az utasítást, az arcán félelem, és ijedtség uralkodott. Bólintottam, majd elmenekültem Sunából, el a falutól, el a sivatagból. Egyenesen Konohagakuréba. A kapuban megálltam, és könnyes szememmel visszanéztem. Több sunagakurei ninja is erre menekült, de Kazekage-samát nem láttam. Újra hatalmába kerített a félelem.
- Gaara-sama! – ordítottam. Ökölbe szorítottam a kezem, és egy maréknyi port felemeltem, és szélnek eresztettem, közben egy ígéretet tettem Kazekage-samának.
- Gaara! – üvöltöttem még egyszer. – Meg foglak menteni! Ígérem! – eresztettem el a port, mely elszállt, miközben ígéretet tettem Kazekage-samának. Szememből kibuggyantak a könnyek, miközben lehuppantam, a térdeimet a törzsemhez húzva zokogtam.
avatar
Kamino Ran

Tartózkodási hely : Sunagakure


Adatlap
Szint:
Rang:
Chakraszint:

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.