Minami Aimi

Go down

Minami Aimi

Témanyitás  Minami Aimi on Szomb. Júl. 29 2017, 22:15

Név: Minami Aimi
Ország: A Villám Országa
Rang: Genin
Kor: 21 év
Nem:
Felszerelések:
- 2 drb. ninjato
- 5 drb. kunai
- 5 drb. shuriken
- 10 drb. senbon
- 10 m. dróthuzal
- 1 szett szerszám
- 5 drb. füstbomba
- 1 drb. elsősegély készlet
- 10 drb. robbanó jegyzet
- Alapvető ninja ruházat
- 1 széles övtáska

Kinézet: A Minami klán tagjaként örökölte felmenőitől a fehér színű hajat, ami az ő esetében a háta közepéig ér, ritka esetben felköti, valamint egy pár zöld színű íriszt. Ezeken kívül az egyetlen különleges ismertetőjegy az egész hátát beterítő Lichtenberg-mintázat.*
A teste régi edzettségét is sikerült visszaszereznie, ahogy az egészséges testsúlyt is. A női jegyek is felfedezhetőek rajta.
Öltözet szempontjából jobban szereti a lazább, nagyobb mozgáslehetőséget biztosító öltözeteket. A két ninjato-t a hátára erősített hüvelyekben hordja.

Jellem: Az akadémiai évek óta nem sokat változott a jelleme. Nyugodt személy, aki megfontolatlanul nem fog bele semmibe sem, ám ez cseppet sem jelenti azt, hogy nem venné ki a maga részét a hülyeségekből és csínyekből. Mások nagyon jó stratégának tartják, ám ő úgy van vele, hogy csupán igyekszik a legjobbat kihozni a helyzetből és a lehetőségekből.
Családját, barátait és közeli hozzátartozóit nagyon szereti és természetesen, ami csak tőle telik azt megteszi annak érdekében, hogy ne essen bajuk.
A halál közeli élménye mindössze annyit változtatott benne, hogy sokkal jobban tisztázódott benne a saját és mások halandósága, de magát az eseményt, az azt követő negatív hatásokkal együtt, inkább morális ugródeszkának használta azért, hogy erősebb és jobb ember lehessen.

* A Lichtenberg-mintázatot az elektromos áram hozza létre különböző felületeken. Az emberi szervezeten égési sérülésnek számít.

Technikák:
- Shunshin no jutsu (Fürge Test technika)
- Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
- Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
- Bunshin no jutsu (Klón technika)
- Kawarimi no jutsu (Testhelyettesítő technika)
- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
- Raiton Kaitou (Villám Elem Feloldás)

Előtörténet:


~ Prelúdium ~
A Minami klán tagjait inkább nem hétköznapi külső jegyeik miatt ismerik fel leginkább, mintsem a legendássá, vagy hősiessé vált tagjai után. Habár igaz, hogy a kis klán egykori tagjai közül kerültek ki nevezetesebb shinobik, de nem annyi, mint a nagy klánok esetében, és ahhoz sem elég, hogy ezek körébe emelje. Maga a klán egy kisebb falucskában találta meg végleges földbirtokát, a Villámok országában, nem is olyan messze annak rejtőző falujától. Így nem is csoda, hogy a tagjainak nagy része ehhez a faluhoz érzett hűséget.
Ebbe a közösségbe születtem meg én is, negyedik gyermekként, és három fiútestvérem után, egyetlen lányként. Kis törékenynek tűnő gyerek voltam mindig, de ez csupán a látszat volt, hisz ha valaki egy shinobi családban nő fel, akkor a törékenység nem igazán lehet a tulajdonságai között.
Nem mondom, hisz nem igaz, hogy azóta képeztek volna, hogy megszülettem, de nem is bántak éppenséggel teljesen kesztyűs kézzel velem. Főleg, ha azt vesszük, hogy volt három nálam idősebb bátyám. Jó kistestvérhez méltóan pedig amennyire csak lehetett a nyakukon lógtam, és nem igazán fogadtak el nyafogást tőlem, úgyhogy hamar meg kellett szokjam, hogy az apróbb sérüléseket és horzsolásokat nem lehet kifogásnak, vagy nyafogási alapnak használni. Persze a szüleink mindig megszidták őket, ha tele voltam horzsolásokkal, meg kék-zöld foltokkal, de ezek időről időre egyre kevesebbszer történtek meg. Mármint a szidások és nem a sérülések.
Mikor már akkora lettem, akkor engem sem lehetett kihagyni az úgynevezett gyakorló időkből. Természetesen ezt nem azt jelentette, hogy olyan szinten foglalkoztak a képzésemmel, mint ahogy a bátyáim esetében, akik már mind akadémiai tanulók voltak, de azt megtanították, hogy egy kunait hogy kell tartani ahhoz, hogy ne állítsam a kezembe, meg, hogy a dobócsillagot a lábfejemnél tovább tudjam elhajítani. Ez a két képzettség nagyon jól jött, főleg, hogy mikor bejutottam az akadémiára akkor nem kellett magyarázkodnom, hogy miért áll ki egy ninja fegyver valamelyik végtagomból.
Tulajdonképpen az akadémiai éveim kezdetével egybefonódik egy másik, számomra nagyon fontos esemény. Ez pedig az úgymond jutalom ajándék volt a szüleimtől a bejutásom fejében, amellett, hogy szállás kerestek nekem a rejtett faluban. Kaptam tőlük kettő darab ninjato-t. Egyelőre még ön és közveszélyesnek számítottam ezekkel, de tulajdonképp a képzésem egyik lényeges része volt az is, hogy meg tanuljak velük megfelelően bánni. Látva az osztályt, amibe kerültem, nem is tűntem ki velük annyira, ami nem is csoda, hisz az itteni shinobikra jellemző a pengés fegyverek használatában való jártasság.
Sohasem éreztem azt, hogy bármiben is kitűnnék a többiek közül. Voltak olyan tárgyak, amiben jobbacskának számítottam és voltak olyanok, amikből idővel biztosan hátrányom születhetett majd. Amit kifejezetten élveztem, a fegyveres harcoktatáson kívül, az a ninjutsuk voltak. Nem azért mert menők voltak, na jó talán egy kicsit azért is, hanem az esetleges lehetőségek miatt amik bennük rejlettek.

~ Crescendo ~
A kinézetemmel sohasem törődtem túlságosan, csupán minimum egy annyit, hogy épp ne legyek ápolatlan, vagy rendetlen, viszont az előttem heverő valamitől az ütő is megállt bennem és újragondoltam ezt az egészet.  Bármi is volt az, ami létrejött előttem, inkább hasonlított egy mutáns csórécsigára, mintsem egy rólam készült klónra. Életképesnek sem volt nevezhető, talán egyszer-kétszer mintha vonaglott volna kicsit, de nagyjából ennyiben ki is merült minden jó tulajdonsága. A tanár szerint első próbálkozásra nem is volt olyan rossz, bár ezt úgy nehezen tudtam elhinni, hogy tulajdonképp rá sem nézett. Gondolom nem akart az egész osztály előtt röhögő görcsben kitörni. Habár ahogy körbenéztem a többieken, nem én voltam az egyetlen mutáns meztelen csiga tulajdonos az osztályban. Végül egy megkegyelmező rúgással vetettem véget szánalmas életének, és folytattam tovább a próbálkozást. Ez a szesszió erről szólt, hogy megtanuljunk használható és jó másolatokat létrehozni magunkról, ahogy azt minden shinobinak tudnia kell. Ötödik vagy hatodik lehettem az osztályban, akinek végül sikerült. Nem nagy teljesítmény, de legalább sikerült.
„Szabadulj ki!” Ezt az egyéni feladatot kaptuk az egész osztály színe előtt. Illik elmondanom, hogy a tanár elmagyarázta az ehhez szükséges technika mibenlétét, és hogy a kezeim a hátam mögött össze voltak kötözve. Ez a feladat több szempontból is nehéz volt. Egyrészt maga a módszer miatt, amit használni kellett volna, hisz sokkal könnyebb lett volna egy éles felületet használni, de ezt nem lehetett. A második nehezítő tényező pedig a kényelmetlenség volt, a hátra kötött kezek miatt. Nem keveset kellett szenvednem a kötéllel, ahogy abban is biztos voltam, hogy ha hamarabb nem, hát másnapra biztos szörnyű izomlázam lesz. Több szégyenletes és teljes mértékben eredménytelen próbálkozás után, végre sikerült annyira meglazítanom a kötelet, hogy ki tudtam szabadulni. Azt hiszem, hogy soha azelőtti és azutáni életemben nem örültem még annyira a kezeimnek, mint akkor, és őszintén reménykedtem abban, hogy soha sem kell ilyen helyzetbe kerülnöm.
A többi jutsu megtanulása már nem ütközött ennyi nehézségbe, csupán az egyiknél vált az osztálytársaim körébe köztudottá a legnagyobb gyengeségem. A dobócsillagokat és a két ninjato-t szintemhez mérten jól tudom kezelni, viszont az egyetlen fegyver, amit közel harcon kívül máskor nem tudok használni, az a kunai volt. Elég szégyenletesnek mondható ez egy shinobi életében, hisz az egyik legelterjedtebben használt eszköz, ráadásul még közelharcban sem túlzottan jó fegyver számomra. Mondhatni pont abba a kategóriába esik, amelyik teljesen ellentétes velem. Ettől függetlenül a szükséges kvótát képes voltam teljesíteni vele, de az volt a nagyon maximum. Épp ezért jelentett gondot az is, amikor jutsu segítségével kellett másolatot készíteni róla. Shuriken esetében gond nélkül ment, de amikor a kunai ötből három esetben mellé megy, akkor még a jutsu sem sikerült, sőt az idegességtől még akkor sem, amikor a fegyverek célt találtak. Szerencsére ahhoz, hogy ne húzzanak meg és keljen újra vizsgázzak ebből a tárgyból, elég volt az, amit a dobócsillagokkal összehoztam. Hála az égnek.
~ Forte ~
- Ez nem igazság, miért vele tesz össze, Sensei? Amelyik csapatokban benne van, azokat mindig ő hátráltatja… - a nyafogó, tüskés barna hajú srác, a Katsuo névre hallgatott. Mondhatni ő volt a sztár az osztályban, bár ezt valahogy nekem sohasem sikerült észrevennem. Talán azért, mert minden egyéni vagy csapatos esemény alkalmával ő volt, aki előre csörtetett és minden fajta bajba bekerült. Talán ez lehet az oka, hogy a most is szembekerült velem, lévén még azelőtt kifutott a tanár mellé, hogy bárkinek a nevét is szólították volna, azzal a felkiáltással, hogy ő az első és bárki kerül szembe vele, azt legyőzi. Ami pedig a csapatmunkai teljesítményemet érinti, cseppet sem volt igaz, csupán az általános stratégiáink voltak mások. Ő mindent elsőként, rekordként és sokszor felelőtlenül akart teljesíteni, míg én a lehető legkevesebb dolgot igyekeztem a véletlenre bízni és a lehető legjobban felhasználni a saját és a csapattársaim kapacitását. Szóval valahol az érme két oldalát képviseltük. Talán ezért is lett később a csapattársam.
- Ha nem tetszik fel is adhatod. – nem volt nehéz megtalálni azt az egy mondatot, ami egy olyan provokáció, amivel egyszerre akar majd harcolni, és előhozza a meggondolatlan személyét is. A tanár amint megadta a jelet már támadásba is lendült. A provokálás volt az egyetlen, ami lehetővé tette számomra a győzelmet ebben a párharcban. Technikában és fizikai erőben is sokkalta jobb nálam, a ninja eszközök használatáról nem is beszélve, de ez csak olyankor áll fenn, amikor nem csörtet, és tiszta fejjel gondolkodik. Tehát olyankor, amikor komolyan veszi azt, amit csinál.
Ez az eset most nem állt fenn, így a dobócsillagait is könnyű volt elkerülni, hisz különösebben sehova sem célzott, feltehetőleg csak annyi célja volt velük, hogy mindenik felém jöjjön, nem pedig egy bizonyos megszabott helyre, valamint az ütései is inkább erőre mentek, mintsem biztos találatra, így nem volt csoda, hogy néhány perc elteltével már a földön volt. A tanár jelezte, hogy a párharcnak vége, én pedig kezet nyújtottam neki, hogy fölsegítsem, s miközben fölállt egy halk és dacos „Jó vagy.” hagyta el a száját. Ez egy apróbb mosolyt csalt az arcomra, hisz ez volt a legnagyobb dicséret, amit hallani lehetett tőle, de az is biztos volt, hogy ezután bármikor, ha felhoztam volna, hogy ezt mondta, akkor letagadja.  Mégis meg kellett tartsa a magáról kialakított képet.
Röviden elmondva, az akadémiai éveink nem voltak unalmasak. Többé-kevésbé megtaláltuk egymással a hangot, balhék és nézeteltérések voltak, de ahogy minden, úgy ennek is vége kellett legyen. Stílusosan ez vizsgát jelentett. Azok után, amik az évek folyamán voltak, ez a vizsga rendkívül egyszerű volt, már-már csúfosan. Egy jutsut kellett bemutatni a vizsgabizottság előtt. Ez azért kicsit könnyítés volt, hisz mindenki azt mutatta be, amiben a legbiztosabb volt. Az én esetemben ez a klón technikára esett, hisz akkor azt éreztem úgy, hogy a legjobban és legkönnyebben végrehajtható számomra. Elég nagy nehezítés volt, hogy több felnőtt jelenlétében kellett ezt végrehajtani, hisz az elején abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán képes leszek rá ennyi tapasztalt és képzett shinobi jelenlétében. Végül elég jóra sikeredett és hamarosan már egy fejpánttal voltam gazdagabb, valamint a genin ranggal.
Nagy ünneplést jelentett ez a családom körében is, legalább akkorát, mint amit a bátyáim kaptak. Sajnos ez nem jelentett egyet azzal, hogy a testvéri ugratások abba maradnak, sőt, nagyon is úgy tűnt, hogy csak még több táptalajt biztosított ennek. Lehet ez az oka annak, hogy az ünnepi ebéd után jóformán azzal telt el a nap, hogy a bátyáimat üldöztem a falun keresztül. Még szerencse, hogy gyorsabbak és képzettebbek voltak nálam, mert biztos, hogy puszta testvéri szeretetből kitekertem volna a nyakukat. A szüleink se haragudtak volna meg érte biztosan. ^^
~ Sforzato ~
Az ünneplés viszont nem tarthatott túlságosan soká, hisz az azt követő reggelen már várt egy boríték rám. Egy kis papíros volt rajta, három darab névvel és egy helyszínnel. Az írás ismeretlen volt számomra, a neveket viszont felismertem, egyik az enyém volt, a másik két másik osztálytársamé. Az egyik Katsuo volt, a másik Shouhei. A két srác valahol nagyon ellentétben voltak egymással. Míg Katsuo hajtotta magát és nagyon meggondolatlanul viselkedett sokszor, addig Shouhei nagyon visszafogott volt, és általában túlelemezte a dolgokat. Engem pedig betettek ebbe a csapatba harmadiknak, hogy aranyközépút is legyen.
Amikor a megadott helyre értem, a két fiú már ott volt, és javában a veszekedés kellős közepén voltak. Valamilyen különös oknál fogva mindig volt egyfajta rivalizálás kettejük között. Nem igazán akartam tudni, hogy perpillanat miért is veszekednek, de lévén párszor hallottam a saját nevemet így nem volt nehéz kikövetkeztetni. A rivalizálásuk tárgya most én voltam, és valahogy éreztem, hogy ez egészen addig fog tartani, amíg egy csapatban vagyunk. Kedveltem mind a kettejüket, de az érdeklődésem irányukba itt véget is ért. Sokkal inkább olyan volt a kapcsolatom velük, mintha én lennék az óvó néni. Ennek most is tanúságát kellett tennem, hisz mikor már heves párharcra került volna a sor az egymás felé tartó két ököl útjába álltam és megállítottam azokat. Pont időben, hisz még csak annyi idő maradt, hogy néhány centire el tudtam húzni őket az eredeti helyükről, ahol immáron egy-egy kunai állt ki a földből. Biztos fájt volna nekik, ha eltalálja őket.
- Milyen kár, hogy közbeléptél, Aimi, igazán jó lecke lett volna. – a hang forrása mögülünk jött. Egy hosszú fekete hajú jounin közeledett felénk zsebre dugott kezekkel. Ránézésre nem volt túl figyelemfelkeltő, de a tekintete és a kisugárzása határozottan erőt mutatott. Eddigre már a srácok is összeszedték magukat és kissé lesütött fejjel álltak mellettem két oldalt.
- Lehetséges, de mégsem hagyhattam, hogy bajuk essen. Még akkor sem, hogy ha a támadónak nem állt szándékában a komoly sérülés okozása. – furcsa volt, mert a szavaim hatására mintha apró mosoly futott volna végig az arcán, de olyan gyorsan, hogy biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm.
Ezt követően a fiúk megkapták a fejmosást arra vonatkozóan, hogy túlságosan hangosak és figyelmetlenek voltak. Valamint egy hosszabb monológot is végighallgathattunk a csapatmunka lényegéről és fontosságáról. Sokkal inkább éreztem úgy, hogy ez inkább nekem büntetés, mint a másik kettőnek, de ettől függetlenül még nem volt haszontalan. Legalább egy kicsit a sensei gondolkodásmódjáról is megtudhattam valamit.
- A nevem Shiranui Yasu. Én leszek a tanárotok az elkövetkezendőkben, és a tulajdonképpeni genin vizsgátok ebben a pillanatban kezdődik el. – a szavai hatására mindhármunkban megfagyott a vér. Azt hittük, hogy az akadémia végén levő vizsga bőven elegendő volt ahhoz, hogy ténylegesen genin-ek lehessünk. Senki sem beszélt nekünk semmiféle második, végleges, vagy valódi vizsgáról.
- Ezt hogy érti, sensei? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést, ami mindhármunkat foglalkoztatta jelenleg.
- Ahhoz, hogy tényleg geninné válhassatok, ahhoz elsősorban az akadémiai vizsga szükséges, másodsorban pedig a mostani. Bármelyiken buktok is meg, irány vissza az iskolapadba. – ez egyrészt nagyon nyugtalanító volt, hisz a pasastól biztos nem várhattuk el, hogy majd kesztyűs kézzel fog bánni velünk, sőt, szinte biztos voltam benne, hogy nem fog kegyelmezni nekünk. Ami miatt megnyugtató volt a dolog az mindössze annyi volt, hogy az akadémiai vizsgán már túl vagyunk, szóval ott megbukni nem tudunk. Sajnos ez nem volt túl nagy vigasz…
- A feladatotok annyi, hogy délig rá kell vennetek engem, akármilyen harci módszerrel, hogy kivegyem akár egyik kezemet, vagy mindkettőt, a zsebemből.  – a feladat könnyebbnek hangzott, mint amilyen volt. Ha már csak azt is vesszük figyelembe, hogy egy jounin az ellenfelünk, aki feltehetőleg nem csak egyetlen csatában, vagy párharcban vett részt, eléggé valószínű, hogy nem túl sok esélyünk van vele szemben tapasztalatlan kezdőkként. Ami a bármilyen harci módszert illeti, ezt vagy túlzott arroganciából mondta, ami a jövőre nézve gond lehet, vagy pedig tényleg annyira képzett, hogy semmi gondja nem lehet ebből. Amint a jelet megadta, hamar kiderült, hogy az utóbbi az igaz.
Az egész délelőtt azzal telt, hogy próbáltuk rávenni, hogy akár csak az egyik kezét kivegye a zsebéből, de még jutsuk és a keze használata nélkül is könnyű dolga volt velünk szemben. Még pihenni is alig volt idők, hisz ha mi nem támadtunk, hát támadott ő. Délre már mindhárman a földön feküdtünk, kék és zöld foltokkal, horzsolásokkal és kifulladva. Ráadásul még egy annyit sem értünk el, hogy akár csak megmozdítsa a kezét. Már épp kezdtem belenyugodni, hogy újra ki kell járnom az akadémiát, amikor tapsolást hallottam. Először azt hittem, hogy valamelyik srác vezeti le így a veszteség feszültségét, ám ez hamar rossz feltételezésnek valósult.
- Gratulálok. Átmentetek a vizsgán. – ez volt az a mondat, amit a legkevésbé sem hittem volna, hogy hallok a mai napon. Biztos, hogy nagyon hülye képet vághattunk mindhárman, hiszen hangos nevetésben tört ki az új tanárunk. Viszont még mindig nem értettük, hogy mentünk át a vizsgán, amikor nem tudtuk rávenni, hogy kivegye a kezét a zsebéből.
- Látom nem világos még nektek. Megtapsoltalak titeket. Sikerrel jártatok. – felemelte a kezét és megmutatta nekünk. Tulajdonképp ekkor esett le, hogy mit és miért csinált. AZ egész „vizsga” lényege nem az volt, amit feladott nekünk, hanem az, hogy tanulmányozzon minket, hogy felmérje az egyéni és csapatbeli potenciálunkat. Lassan a nyugodtság, hogy végülis sikerrel jártunk belemászott a fejembe és most már én is nevettem és lassan ülő pozícióba tornásztam magam, bár minden végtagom zsibogott.
Ezt követően egy hosszabb magyarázat következett. Yasu sensei szépen végigmondta, hogy ki hol és mit hibázott, valamint, hogy mi a legnagyobb problémája. Természetesen nekem ez a kunai használat volt, és be is mutatta, hogy ez mennyire. Egyszerre dobott az én irányomba és a srácok irányába egy-egy shurikent. A feladat az volt, hogy védjük ki kunaival. A srácoknak nem okozott nagy gondot, én viszont egy újabb vágással lettem gazdagabb. Nem volt mély, de kellemetlennek kellemetlen volt. Viszont a tanár azt mondta, hogy erre valószínűleg tud egy jó megoldást és már meg is volt másnap a feladatom, hogy hol találkozzam vele.
A találkozó helyén egy nő várt a tanáron kívül. Öltözetéből ítélve orvosi ninja lehetett, de nagyjából ennyi, amit el tudtam mondani róla. Viszont kedvesnek látszott, bár ez a ninják esetében nem mérvadó.
- Jó reggelt, Aimi. Bemutatom neked a feleségemet Kokoro-t. – üdvözölt mosolyogva Yasu sensei és bemutatta a hölgyet maga mellett. Nem is feltételeztem, hogy a felesége a nő. Illedelmesen meghajoltam, majd vártam, hogy mégis mi fog kisülni ebből.
- Mint azt mondtam tegnap, úgy vélem, hogy van egy megoldás arra, hogy hogyan küszöbölheted ki kunai adta hátrányt. Nem egy tökéletes megoldás, inkább csak egyfajta helyettesítés. – váltott át komolyabbra, majd előhúzott valamit az egyik övtáskájából és felém dobta. A levegőben kaptam el a pörgő tárgyat és akkor jöttem rá, hogy mi is az. Egy senbon volt. Tanultunk róla az iskolában, de azon kívül nem igazán találkoztam még vele.
- A többit rád hagyom. – ezt a feleségének mondta, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Kicsit zavarban voltam, hisz egy teljesen idegen személlyel maradtam itt egyedül.
- Ne is törődj vele, mindig ilyen volt. – Kokoro-san hangja kedves volt és lágy. A zavarom is eltűnt, mintha nem is lett volna soha. – Aiminek hívnak, igaz? Örvendek. Yasu gyakran keres olyan személyeket a tanítványai külön képzésére, akik az adott területen jobbak, mint ő. A senbon használata sohasem volt az erőssége, nekem viszont a munkámmal jár, hogy a lehető legjobban bánjak velük. – kicsit közelebb jött és végigmért, leginkább úgy, ahogy egy orvos szokta a páciensét.
- Köszönöm, hogy elvállalta. – szólaltam meg nagy nehezen, hiszen nem is igazán tudtam, hogy mit mondhatnék. Sőt, ami azt illeti leginkább minél hamarabb neki akartam volna fogni edzeni, hisz nem volt ínyemre a kunai használatában levő hátrányom.
- Két féle edzést fogok neked tartani. Az elején megtanulod, hogy hogyan használhatod a tűket. A második felében pedig, hogy hogyan kerüld el őket. Komoly sérülést nem fogok okozni, minden mást pedig meg tudok gyógyítani könnyedén. Elfogadod? – szinte gondolkodás nélkül mondtam igent. Nem tudtam, hogy ez pontosan hogyan fog segíteni nekem, de bíztam benne, hogy fog. Sőt, akartam, hogy segítsen.
~ Fortepiano ~
Három dologból álltak a napjaim általában. Egyrészt Yasu sensei-el és a csapatommal voltak közös edzések vagy küldetések. Másodsorban Kokoro-sannal is voltak edzéseim. Végül, amennyiben nem voltam túl fáradt, vagy volt rá időm, akkor magamra is gyakoroltam, vagy épp kikapcsolódtam kicsit.
Elég sok küldetésen részt vettünk. Persze nem annyin, mint egy idősebb vagy tapasztaltabb ninja, de a magunk kategóriában igenis elég soknak hatott. Végül elérkezett egy olyan küldetés, amikor a sensei azt mondta, hogy amennyiben sikeresen teljesítjük, úgy akkor biztosan lesz esélyünk a chuunin vizsgán.
A küldetés a maga érdemében könnyűnek volt mondható, hiszen csupán annyi volt a feladatunk, hogy segítsünk az evakuálásban. Egy nagyobb faluról volt szó, ami támadás alatt volt. Egy tapasztaltabb ninjákból álló csapat foglalkozott a fő problémával, a mi dolgunk az volt, hogy a civilek biztonságba kerüljenek. Három csapatra oszlottunk és Yasu sensei időről időre csapatot váltson, hogy szemmel tartson és ügyeljen ránk. Persze mondtuk, hogy nem kell, mert már nagyok és ügyesek vagyunk, de ettől függetlenül biztonságosabbnak éreztük mi is így. Bárcsak ilyen könnyű lett volna.
Az elején semmi gondom nem volt. Csak egy adott irányba kellett küldeni a menekülő embereket. Az igazi gond akkor történt, amikor váratlanul nagy mennyiségű ember kezdett el özönleni. Ahogy csak tudtam igyekeztem irányítani őket, segíteni annak, aki esetleg elesett, vagy bármi ilyesmi. Minden jól ment.
- Ez ma nem a te napod, kislány. – hideg és mély hangot hallottam. Észre se vettem, hogy mikor került mögém, bárki is volt, de időm sem volt reagálni. Erős fájdalom és forróság hatolt végig a hátamon a derekamból indulva. Az egész testem remegni kezdett, majd a földre estem. Ekkor viszont már minden fekete volt előttem teljesen.
Rossz érzés, amikor hirtelen nyilvánvalóvá válik számodra, hogy lélegezned kell ahhoz, hogy élj. Nagyjából ez jellemezte a magamhoz térésem első néhány pillanatát. Olyan volt, mintha addig végig fuldokoltam volna, és most először jutottam volna levegőhöz. A szemhéjaim is olyan nehezek voltak, mintha legalább ólomból lettek volna. Elsőre csak kavargó színeket és formákat láttam. Beletelt néhány másodpercbe, amíg helyreállt a látásom.
Egy rendezett, csendes kis szobában voltam. Egy ágyon feküdtem, és nagyjából nyakig be voltam tekerve fáslival. Nagyjából ekkor nyílt ki az ajtó és egy ismerős alak lépett be. Kokoro-san volt az, bár a szokásos nyugodtság helyett, most aggodalom ült az arcán, ez csupán akkor változott, mikor észrevette, hogy magamnál vagyok. Odasietett és megvizsgált, közben azt kérdezte, hogy hogy érzem magam.
Őszinte voltam. Bizsergett mindenem, és az egész testemet nehéznek éreztem, de ez utóbbi lassan enyhült. Ezt követően kérdeztem meg, hogy mi történt, de a válasz eléggé sokkolt. Kokoro-san a legelején kezdte, attól a ponttól, amire még én is emlékeztem.
Yasu sensei és mindenki más is akkor ért oda hozzám, amikor megtámadtak. Ő és a fiúk elhoztak engem onnan, a többi Shinobi harcba szállt a támadómmal. Egyenesen orvoshoz szállítottak, majd onnan vissza a Kumogakuréba. Azóta voltam kómában, több mint egy évig. A hátamon lévő égési sérülésről nem is beszélve, amit a támadóm, villám elemű, jutsuja okozott. A legrosszabb viszont még hátra volt. Nem tudtam fogni és járni. Ez pedig azt jelentette, hogy szinte mindent a lehető legelejéről kell újra tanulnom, beleértve a járást is.
~ Coda ~
Egyáltalán nem volt könnyű, és ez leginkább mentálisan viselt meg. Egyszerűen sokszor felfoghatatlan volt, hogy miért nem megy az, amit tudok. Hónapokig tartott, amíg annyira megtanultam járni és mozogni, mint a sérülés előtt, szerencsére Kokoro-san sokat segített ebben, cserében pedig, amikor tudtam, akkor besegítettem neki. Újra kellett tanulnom a jutsuimat és minden mást is, persze könnyebb volt, mint régen, de attól függetlenül még szükséges volt ahhoz, hogy újra shinobiként élhessek.
- Úgy hallottam Kokorotól, hogy nagyon jól haladsz a rehabilitációval. – Yasu sensei, amikor épp nem volt küldetésen, akkor segített edzeni. Ez az alkalom sem volt másképp. Egy tisztásra hívott már kora reggel. Volt pár hete, hogy utoljára láttam, bár sokat nem változott az óta. Vagyis nem hiányzott egyetlen végtagja sem.
- Véleményem szerint mehetne igazán gyorsabban is, de a testem nem igazán osztja ezt a dolgot. – sajnos nem abban az ütemben haladt a dolog, ahogy én szerettem volna. Persze az orvosok azt mondták, hogy a lehető legjobban haladok és már nincs sok hátra, de tudtam, hogy az utóbbit inkább csak megnyugtatás céljából mondták. Gondjaim még mindig voltak, igaz egyre kevesebb, de attól még voltak.
- Ma először azt szeretném neked újra megtanítani, amit már egy küldetés folyamán mindhármatoknak megtanítottam. A függőleges terepen való megmaradást és a vízen járást. Ha nem tévedek, ezeket még nem tanultad meg újra. – ez megmagyarázta, hogy miért olyan helyen edzünk ahol patak és fák is vannak. A feltételezése pedig helyes volt, hisz ahhoz, hogy ezt nyugodtan, bármi gond nélkül újra megtanuljam segítség kellett, és nem igazán volt, akit magammal rángathattam volna ennek érdekében.
A délelőtt és a délután egy része is ezzel telt el. Úgy éreztem, hogy kissé nehezebb volt most megtanulni, mint legutóbb. A koncentráció és a chakra irányítással nem volt gond, inkább a fizikai tényezők jelentettek problémát. Előfordult, hogy egyszerűen kiment az erő a lábaimból, vagy egy apróbb fájdalom az egészet megbolondította, így nem egyszer a tanárom kellett elkapjon, hogy ne növeljem a sérüléseim számát. Végül mégis sikerült, kisebb horzsolásokkal és vizesen, de sikerült úgy megmaradni a fa törzsén függőlegesen, mint a víz felszínén.
- Ez mire van? – érdeklődtem miután egy kis pihenő után a kezembe nyomott Yasu sensei egy papírlapot. Teljesen üres és hétköznapi lapnak tűnt. Reménykedtem, hogy most nem akar valami kvízfélét vagy hasonlót íratni velem annak érdekébe, hogy kiderítse mennyit felejtettem vagy sem.
- Ez egy chakrára érzékeny papír. A legkevesebb belevezetett energiára is megmutatja annak latens természetét. Ez egy fontos lépés annak érdekében, hogy a későbbiekben milyen jutsukat leszel képes megtanulni. – a magyarázat után nem volt más dolgom, mint, hogy úgy tenni, ahogy szükséges volt. Meglepődtem, hisz értettem, hogy a legkevesebb energiára is megmutatja, amit kell, de még jóformán alig irányítottam bele egy nagyon keveset a lap máris összegyűrődött. Komolyan azt hittem, hogy elrontottam, mármint a lapot. Egyáltalán egy sima lapot el lehet rontani?
- Érdekes. Nem tudom, hogy a sérülésedhez köthető-e avagy sem, de ezek alapján a chakrád villám elemű. Vagyis a gyakorlásaidat ennek a fényében kell átalakítanod. – határozottan érdekes fejlemény volt, hisz a tanár sokkal inkább meg volt lepve, mint én. Természetesen ezzel nem ért véget a nap, hisz direkt ehhez idomuló edzés következett, hogy fel tudjam szabadítani az elemi chakrát.
Mikor visszaértünk a faluba a családom már várt minket. Az anyám és a bátyáim azt kérdezgették, hogy hogy vagyok, meg hogy minden rendben van-e, az apám pedig a senseiel veszekedett, hogy az egyetlen lányával, hogy történhetett meg ez, mikor ő kellett volna ügyeljen rám. Azt hiszem, hogy szerencse, hogy a két srác nem volt itt, mert őket biztos laposra verte volna.  Végül az egész egy nagy nevetésbe és vacsorába torkollott, de azért muris volt a senseit szenvedő félként látni.
Végül minket is elért a háború nehéz és keserű szele. Szerencsére, ha lehet ezt egyáltalán szerencsének nevezni, csak két ismerősöm vesztette életét. A két volt csapattársam. Egy rajtaütés folyamán haltak meg, nem volt esélyük a túlerővel szemben. A legrosszabb pedig az volt, hogy ez addig történt, amíg én betegeskedtem. De most már nekem is volt érdekem ebben a háborúban. Meg kell védenem azokat, amik és akik fontosak számomra. Ettől pedig már csak az választ el, hogy az orvosok megengedjék, hogy újra része lehessek a shinobi világnak és a világ történéseinek és ne kalitkába szorult kismadárként éljek.
avatar
Minami Aimi
Játékos

Taijutsu Pontok : 20


Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 120

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Minami Aimi

Témanyitás  Terumi Mei on Szer. Aug. 02 2017, 15:03

Üdvözöllek az oldalon!


Az előtörténeted tetszetős volt, és a zenei kifejezésekkel színesítve kerekebbnek is hat a történet. Minden szépen meg volt magyarázva, és így választ kaptam arra is, hogy a karakter huszonegy évesen miért genin még mindig. Reméljük, a játéktéren sikerül minél hamarabb megerősödnie Aimi-nek, és bevetni magát a shinobi élet tengerébe.
Előtörténeted ELFOGADOM!


Kezdő értékeid:
Rang: genin
Szint: D
Chakra: 120
Tjp: 20
Ryo: 2.000 ryo


+ mivel az előtörténetben szó volt a szabaduló technikáról, így ajándékként felírhatod a Nawanuke no jutsu / Szabaduló technika-t.
Egy rendkívül egyszerű jutsu ennek segítségével képes a ninja kiszabadulni a bonyolultabb csomókból, kötésekből, béklyókból a kötelékekbe vezetett chakra irányításával meglazítva, kioldva a csomókat, kötéseket.
Charaszint: 55
Besorolás: D



Írj adatlapot és kezdheted a játékot! ^^

_________________
Hentesáru:
Amori Shuu - Árnyjáték
Aikaho Mitsuko - A sötétség gyermeke
Engyounogou Hakuryuuin - Fából vaskarika
Ginoo Yukizaki - Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld
Kenshiro Shinju - Megszoksz vagy megszöksz
Kuriyo Iso - Egy másfajta küldetés





avatar
Terumi Mei
Moderátor

Specializálódás : Kdeves Mizukga

Tartózkodási hely : Idegosztály


Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.