Yori

Go down

Yori

Témanyitás  Yori on Kedd Aug. 15 2017, 10:05

Név:Yori
Kor: 24
(minden más a története végén, mert amúgy nem lenne hatásos)

Késő őszi, kora téli nap volt, amikor az egész falu csecsemősírásra riadt. Megszülettem. Nem voltam semmivel sem különb, mint a testvéreim, kivéve annyit, hogy én fiúnak születtem. Én voltam a szüleim első fiú gyermeke, ezért, mondhatni burokban születtem. Szüleim egyszerű munkásemberek voltak, akik keményen megdolgoztak mindenért, amink volt. Nem voltunk szegények, a munkásosztályon belül kimondottan tehetőseknek számítottunk. Apám egy jól fizetett kovács volt, akit mindenki bizalommal bízott meg különféle munkákkal. Ő készítette a falunk számára szükséges eszközöket, a katonáink fegyvereit. Születésemkor eldöntötték, hogy nekem is ez lesz a jövőm, az örökségem. Testvéreim, és az anyám virágkötők voltak. Annyi pénzünk, vagyis inkább lehetőségünk, nem volt, hogy saját üzletünk legyen, ezért a közeli falukban dolgoztak. Jó családba születtem. Szerető testvérek hada, és két gondoskodó szülő vett körbe. Nem volt okom panaszra. Mondjuk panaszra nekik sem volt okuk, mert úgy nőttem, mint a gaz, egy kiadós eső után. A „négykézlábas” korszakom mondhatni eseménytelenül telt. Nem voltam egy jó gyerek, de kimondottan rossz sem voltam. Mondjuk azt, hogy aktív csecsemő voltam, a szüleim elmondása szerint. Amikor minden normális ember aludt, én akkor voltam igazán elememben, és ahogy mesélték két éves koromig két olyan estéjük volt, amikor nem sírtam fel az éjszaka közepén, és nyugodtan aludtam. Azt hitték rosszabb már nem lehet, de aztán elkezdtem járni. Innentől kezdve visszasírták az álmatlan éjszakákat. Nővéreim segítettek a gondozásomban, mivel ők már szinte nagykorúnak számítottak. Mondhatni olyan voltam nekik, mint egy saját gyerek, hiszen hatalmas korkülönbség volt közöttünk, de ez senkit sem zavart. Gyerekkorom nagy részét apám műhelyében töltöttem, és amint elég nagy lettem ahhoz, hogy „segítsek”, ott segítettem, ahol tudtam. Mondjuk, nem kell nagy segítségre gondolni, hiszen nem is volt az Fiam hozd ide ezt; Vidd oda azt. Teltek múltak az évek, és szépen lassan felcseperedtem arra szintre, hogy már elbírtam egy nagykalapácsot, és párszor már az üllőre is tudtam ütni vele. Apám ekkor már komolyabb feladatokat bízott rám. Nekem kellett ügyelni a kohó hőfokára, az edzéshez szükséges folyadék folyamatos pótlására, és ha jó napja volt, még azt is engedte, hogy én hűtsem le a megmunkált acél eszközöket. Boldog voltam. Bár, miért ne lettem volna az, hiszen minden úgy történt az életemben, ahogy annak lenni kell. Erre szokták azt mondani, hogy: Na, neked csak megszületni volt nehéz. Teltek, múltak az évek, igaz, nem eseménytelenül, hiszen, ahogy nőttem, úgy nőtt a szakma iránti éhségem, és ezzel együtt a megszerzett tudásom is. Míg a korosztályomba tartozók idióta technikákat tanultak, meg fára másztak, addig én megtanultam, hogyan készítsem el azokat az eszközöket, amik nélkül nem tudnánk létezni. Megtanultam apámtól a szakma csínját-bínját. Végül is rá voltam kényszerülve, mivel apám már nem volt fiatal, sőt, már igencsak benne volt abban a korban, hogy félre tegye a kalapácsot, és inkább az unokáját vegye a kezébe. Bizony, a nővérkéim, míg én a kovácsműhelyben töltöttem a gyerek- és kamaszkorom, férjhez mentek, és ahogy az lenni szokott egy házasság után mindhármukhoz gyerek áldás érkezett. Mondjuk szerencsére nem egyszerre, mert azért az egy kicsit durva lett volna. De minden ment a rendes kerékvágásban. Fiatal felnőttként átvettem apámtól a műhelyt, és nagy lendülettel belekezdtem a saját kovácsműhelyem adta lehetőségek tárházában kutakodni. Sajnos, túl szép lenne az életem, ha nem történne benne semmi rossz. Szegény szüleim nem tudták sokáig élvezni a boldog békeidőket, mivel apám egy ártalmatlannak induló betegségbe belehalt. Az orvosok azt mondták, hogy már nem bírta a szíve, és már amúgy sem húzta volna sokáig. A család alig, hogy kiheverte ezt a tragédiát, jött a következő, az anyám halála. Nem bírta feldolgozni apám halálát, és megállt a szíve. Gyerekkoruk óta ismerték, és szerették egymást, és ezt még a halál sem tudta elválasztani. Rövid időn belül meghalt az a két ember, akik a világot jelentették számomra. Otthon maradtam egyedül. A testvéreim próbáltak lelket önteni belém, de nem láttam értelmét kimozdulni a házból. Nagyon sokáig semmivel nem tudtak rávenni arra, hogy kimozduljak, míg nem egy nap a legidősebb nővérem azt mondta, menjek vissza a műhelybe, hiszen ott voltam a legtöbbet apámmal, és csináljam azt, amire ő tanított. Ekkor, mintha egy villám csapott volna belém, megvilágosodtam. Rájöttem a testvéreim jót akarnak nekem, és a szüleim sem szeretnék azt, hogy kövessem őket a gyászom miatt. Visszatértem a műhelybe, és azt csináltam, amiben a legjobb voltam. Ez idő tájt a szomszédos falvak között kiélesedett a helyzet, ezért megnőtt a kereslet a fegyverekre. Sokkal több időt szenteltem ezek készítésére, mint a többi, egyébként használatos eszközre. Jól ment a bolt, mivel függetlenként minkét fél számára készítettem a fegyvereket. Az így szerzett pénzt a házunk alatt egy „bunkerben” helyeztem el, attól félve, hogy a növekvő feszültség eléri a mi falunkat is, és kifosszák a házunkat. Tudtam, hogy azt a helyett senki más nem találhatja meg, csak a mi családunk tagjai. A bunkert még apám ásta, azért, hogy a legféltettebb tárgyait ott tárolja. Sajnos, amitől féltem beigazolódott. Minket is elért a háború, és mint kovács a dolgok sűrűjébe kerültem. Mindkét félnek szüksége volt a megfelelő utánpótlásra ezért igyekeztek az összes környékbeli kovácsot kisajátítani. Voltak, akik lojálisak voltak a falujukhoz, de volt olyan is, akit a pénz motivált. Én nehezebb helyzetben voltam, mivel függetlenként mindkét oldal szeretett volna. Nem volt ellenemre a plusz munka, sőt, még a plusz bevétel sem, ezért eldöntöttem, hogy aki többet ajánl, azé lesznek a szolgáltatásaim. Persze ez nem így történt. Egyik este betörtek hozzám, és elhurcoltak egy barlangba. Azt mondták addig kell ott lennem, amíg tartanak a harcok, és folyamatos utánpótlásról kell gondoskodnom nekik. Hiába ellenkeztem, nem állt tőlük távol a testi fenyítés. Tudták, hogy a kezemre szükségem lesz, ezért eltörték a bal lábamat. Ha azt mondanám kegyetlenül bántak velem, csak leminősíteném őket. A kegyetlen egy nagyon kis cseppje volt annak a tengernek ahova kerültem. Nagyon hosszú és fájdalmas volt a felépülés, megfelelő orvosi ellátás nélkül. Hiába a kéz a legfontosabb a kovácsoláskor, attól függetlenül talpalni kell végig, és egy botokból, és kötélből sínbe rakott lábbal ez nem volt egy fájdalommentes mutatvány. De ami nem öl meg az megerősít. A napok úgy teltek a barlangban, hogy fel sem tűnt az éjszakák és nappalok váltakozása. Nem tudtam milyen nap van, nem tudtam, még az évszakot sem. Kegyetlen volt. A legjobb napok azok voltak, amikor kiadtam az elkészült árut, és megkaptam a következőkre elegendő alapanyagot. Ilyenkor tudtam, hogy egy darabig nyugtom lesz a fogva tartóimtól, hiszen a minőségi fegyverek megmunkálása időigényes, főleg egyedül. Amikor megnövekedett az igény, egyedül nem bírtam a gyártást, így kaptam egy szinte halára kínzott segítséget. A férfit a hóhér markából mentettem meg azzal, hogy segítségre volt szükségem. Miután magára hagytak újdonsült inasommal, kicsit jobban megismerkedtünk. Nevünket nem fedtük fel a másik előtt, úgy véltük, nem fontos. Amikor jobban megnéztem a férfit akkor vettem észre, hogy mindkét kezén hiányzik a középső- és gyűrűsujja. Azt mondta, ezzel tették tönkre. Elmondása szerint egy ninja ezek nélkül nem képes kézjeleket formálni, így szinte nem tud technikákat használni. Egyre jobban undorodtam a fogva tartóinktól, és ez a feszültség csak halmozódott bennem. Éreztem, hogy lépnem kell a szabadulásom ügyében. Elkezdtem magamnak gyártani a fegyvereket, igaz a használatukhoz nem értettem, de a nagyszámok törvényében bízva minden kimenő szállítmányból pár darabot meghagytam magamnak. Igyekeztem ezt a mutatványt nem látványosan tenni. Megviselt segítőm értetlenül nézte, miként tartom meg a fegyvereket magamnak, és hogyan szerencsétlenkedek velük. Azt mondta, ha nem megfelelően használom előbb ölöm meg magam, mint azokat, akik fogva tartanak minket. Azt mondta, majd ő megtanít használni a fegyvereket, és segít kijutni. Nem tűnt valami bíztatónak az ajánlat egy megcsonkított, megalázott embertől, ám amikor a kezébe vette az egyik elrejtett tőrt, minden kétségem szerte foszlott. Elkezdte a tanításom, és megtapasztaltatta velem, milyen érzés mikor a hideg acél áthatol a bőrön és belemélyed a húsba. Sokszor már visszasírtam a fogva tartók kínzásait, mert még ők sem tettek annyi kárt bennem, mint az újdonsült inasból lett mesterem. Fájt, nagyon fájt, amit tett velem, de tudtam, hogy csak így leszek képes arra, amit meg kell tennem. Lassan a fájdalom és én szövetséget kötöttünk, és kezdtem lételememnek érezni. Idő érzék híján csak abból tudtam, hogy régóta edzünk, hogy már az összes sebemből heg lett, és miután már eléggé felkészültnek éreztem magam, és a mesterem is úgy érezte elkészültem, kiterveltük, hogyan fogunk megszökni. Megfigyeltem, hogy azok, akik a szállítmányért jönnek, soha nem viselnek fegyvert, mindig az új eszközökből ruházzák fel magukat. Ezt kihasználva a következő esedékes szállítmány összes fegyverét hibásan készítettem el. Kimaradt az edzés, ezért az acél nem érte el azt a szilárdságot, amit kellett volna, így törékennyé vált. Előkészültünk és vártuk, hogy jöjjenek. Ahogy annak lennie is kellett, jöttek is az esedékes áruért. Amint megszűntették a barlangot eltorlaszoló akadályt és beléptek, rögtön nekik estünk. Képzéseiknek, és harctéri tapasztalataiknak köszönhetően azonnal az összekészített fegyverek felé indultak, és magukhoz is ragadtak egy-egy eszközt, amivel viszonozták a támadásunkat. A fegyverek szikrákat vertek az égbe, ahogy összeértek, ám a fogva tartók nem tudták, hogy amit a kezükben tartanak, nem bírják a terhelést, és a megfelelő ponton eltalálva eltörnek. A dolgok a mi javunkra fordultak, mikor az egyik ellenfelünk kardja kettétört. A férfi annyira meglepődött, hogy támadási felületet hagyott magán, így képes voltam végezni vele. Megrázó élmény volt. Régóta készültem rá, de erre senki nem készítheti fel az embert. Senki nem tudja átadni azt az érzést, amikor a kezedben lévő kardot átdöföd egy másik ember szívén, és érzed, ahogy az az utolsókat veri. Tudtam, hogy többé már nem leszek az az ember, aki eddig voltam. Gyilkos lettem. Mondhat bárki bármit, mondhatják azt, hogy önvédelemből tettem, amit tettem, de megtettem. Miután feldolgoztam tettemnek a súlyát észrevettem, hogy a társam végzett a többi fogva tartóval, ám ő is megsérült. Eldobtam magamtól mindent és felkaroltam a sérült barátom, mert ezek után, már a bátran merem ezt állítani. Nagyon hosszú idő után újra szabad lettem. Ekkor jött csak a felismerés pillanata, hogy a barlang ahol eddig raboskodtunk egy szigeten van. Szerencsénkre megláttuk a hajót, amivel ideérkeztek a szigetre. Elindultunk felé mikor észrevettük, hogy a hajót őrzik. Nagy bajban voltunk, mivel pár tőrön kívül semmi nem volt nálunk, hiszen így is megviselt a barátom cipelése. Ekkor egy újabb váratlan dolog történt, ami megváltoztatott. A társam közölte, hogy neki már úgy is mindegy, majd ő elcsalogatja a hajón lévőket, addig én meneküljek el. Átadott egy zöld mellényt, és egy zöld maszkot, majd elindult, nem várta meg, hogy visszatartsam eltűnt a szemem elől. Akkor láttam őt utoljára. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy el kellett bújnom a fák közé, mert a hajón lévő férfiak elindultak a társam felé. Ekkor jöttem rá, miért a zöld ruha. A fák és sűrű aljnövényzet között szinte láthatatlanul megtudtam bújni, majd a megfelelő pillanatban sikerült a hajóra másznom, és eltűnni a szigetről… örökre. Mivel nem vagyok jártas a hajózásban, sokáig hánykolódtam a tengeren. Szerencsére élelemből nem volt hiány, ezért az éhhalál nem fenyegetett. Több napig eltartott, míg szárazföldet találtam. Megvártam, míg a hajó elég közel ér a parthoz, majd kiugrottam belőle és kiúsztam a partra. Miután kiértem, észrevettem, hogy a mellényben, amit a szigeten kaptam van egy kisméretű tekercs azonnal elolvastam, és utána ide indultam.
Most miért vagy itt?
Azért, mert a tekercs második részét én nem tudtam megfejteni, és valószínű fontos lehet, mivel sok ember élete árán ért el ide.
Rendben megnézzük. Mi lesz most veled?
Nem tudom. Nem vagyok már az, aki eddig voltam. Akiket valaha ismertem mind halottnak gondolnak, nem vagyok én senki.

Ez a beszélgetés hangzott el, de nem voltam teljesen őszinte a vezetővel. Annyit mondtam csak neki amennyit tudnia kell. Az igazság az lényegében csak egy „Emlékszilánk” amit gyerekkoromból őrzök.
Emlékszilánk
… nem akartam mindig apám hivatását tovább vinni. Voltak saját álmaim, elképzeléseim. Gyermekként, mint minden ember, hittem, hogy bármi, és bárki lehetek. Szerettem volna sikereket elérni, valami jót cselekedni, és valami nagydolog részese lenni. Arra vágytam, amire gyerekkorban mindenki. Még jóval a kamaszkor előtt szüleim ellen mentem, és több napos, hetes vitatkozás után kiharcoltam, hogy beírassanak az akadémiára. Abban a hitben éltem, hogy ott megszerezhetem a kellő tudást ahhoz, hogy képes legyek nagydolgokat elérni. Kezdetben nem is okozott csalódást a hely. Beilleszkedni nem volt nehéz, hiszen apám révén mindenki ismert a faluból, így hamar az osztály legkedveltebb tanulója lettem. Nem ültem a babérjaimon, nem hagytam, hogy a „népszerűségem” elvakítson. Azt akartam, hogy a tudásom, és az elért eredményeim alapján tiszteljenek a többiek, és azért kedveljenek, ne pedig azért, mert az apám látja el a falut mezőgazdasági, és harcászati eszközökkel. Minden tanítási nap, úgy mentem be az akadémiára, hogy a 100% kevés, nekem többet kell nyújtanom, és addig nem pihenhetek, míg ki nem hozom magamból a legtöbbet. Nagyon megterhelő volt megfelelni a saját elvárásaimnak, úgy, hogy közben minden nap miután végeztem az akadémián apám mellett kellett dolgoznom, és megtanulnom a mesterségét. Igyekeztem mindkét helyen a legjobbat nyújtani. A második évtől az akadémián nehezedtek a tantárgyak, és a gyakorlati oktatások. Egy idő után nem voltam képes lépést tartani a csoporttársaimmal. Nem tudtam hozni azt a szintet, amit magam elé állítottam. Csalódott voltam. Két fronton küzdöttem, és tudtam, hogy csak az egyiken van esélyem győzni, és ehhez a másikat fel kell adnom. Így történt, hogy a kezdetben rendkívüli tehetségnek számító növendék hónapról-hónapra egyre lejjebb csúszott a ranglétrán, és a végére az osztály „szamara” lett. Szégyelltem magam, sőt, kifejezetten undorodtam magamtól, mivel szó szerint arcon köptem magam azzal, hogy visszavettem a tempót az akadémián azért, hogy apám nyomdokába léphessek. A gyerekkorban dédelgetett álmok szertefoszlani látszódtak. Egyre távolabb került a világmegváltás, és egyre közelebb a forró acélok, kések, és ásók világa. Lehet, hogy érettebben kellett volna kezelnem a dolgokat, de nem tudtam kontrollálni az érzéseimet. Többször apámra förmedtem, hogy miatta nem lehetek az az ember, aki lehetnék. Azzal vádoltam, hogy elveszi tőlem a lehetőséget, és egy szemernyit sem támogat. Legtöbbször süket fülekre talált minden támadásom, ám egy idő után apám egyre ritkábban kért meg arra, hogy segítsek neki, egyre többször küldött gyakorolni, és egyre inkább hangoztatta, hogy ha nem kovácsként, akkor valamilyen más módon tegyem őt büszkévé. Ezen események hatására történt, hogy a harmadik év elejére, mint a lángjaiból feltámadó főnixmadár, úgy kerültem vissza az osztály él tanulói közé. Végre volt időm tanulni, és ennek köszönhetően megjöttek azok a sikerélmények, amelyekre annyira vágytam. Végre kezdtem az az ember lenni, aki lenni akartam. Napról napra egyre több mindent tanultam, egyre képzettebb és erősebb lettem. Bármikor, amikor egy kicsit is lankadt a lelkesedésem apám szavai jutottak eszembe, és onnantól kezdve újult erővel azon voltam, hogy büszkévé tegyem. Remekül alakult minden… egy darabig. Ha minden jól ment volna, akkor most nem az lennék aki.
A viszály a szomszédos falvakban évek óta fokozódott. Amióta az eszemet tudom, mindig voltak kisebb nagyobb „agresszív vélemény cserék”, ám a Genin vizsga előtt az egyik szomszédos falu emberei elvetették a sulykot. Az egyik délután, már bőven a tanítási idő után az osztályommal az akadémia udvarán voltunk. Beszélgettünk, terveztük a jövőnket, egyszerűen csak elvoltunk. Ekkor ütött rajtunk pár férfi, és válogatás nélkül elkezdték gyilkolni az udvaron lévőket. Hiába való volt minden próbálkozásunk, mentettük a fiatalabbakat, és igyekeztünk élve megúszni a helyzetet addig, míg a felnőttek ide nem érnek. Borzasztó dolgokat láttam és hallottam. Akkor megfogadtam, hogy ha ezt túl élem soha nem leszek ninja, és messziről kerülni fogom ezt a világot. A kovács lét egyre szimpatikusabb lett. Mikor már majdnem kijutottam az udvarból egy csapat elsőévessel egy férfi támadt ránk, és elkezdte lekaszabolni a fiatalokat. A látványtól lemerevedtem, de tudtam, hogy tennem kell valami, ezért a megmaradt gyerekek elé kerültem, kezeimet széttártam, és testemmel próbáltam védeni a fiatalokat. Szerencsémre ekkor érkeztek meg az idősebb ninják, és elintézték a betolakodókat. Rengeteg társam veszett oda. Nagyon sok áldozattal járt ez a merénylet, és visszavetette a falunk haderejének utánpótlását.
Miután kihevertem a történteket a falu vezetői a megmaradt osztálytársaimmal együtt előléptettek minket, és vizsga nélkül megkaptuk a Genin rangot, mondván a szorult helyzetben bátrak voltunk, és minden tőlünk telhetőt megtettünk. Képmutatásnak éreztem az egészet. Mindannyian az életünket mentettük, és még csak fel sem vettük a harcot a támadókkal. Hiába kaptam meg a fejpántomat soha nem hordtam. Visszatértem apám mellé a műhelybe, és a történtek után, még beszélni sem akartam arról, milyen lenne ninja ként. Röviddel ezután elköltöztünk egy közeli, ám független faluba, ahol apámmal folytattuk a hozzánk legközelebb álló mesterségünket.

Szóval ez lenne a teljes kép.
- Csak azt mondja meg nekem fiatalember ezt miért mondta el nekem, hiszen mi nem is ismerjük egymást?
- Tudja, én jobban ismerem magát, mint ahogyan azt hinné… Tudja, Ön egy darab a múltamból, ami talán a jövőbe repít…
- Nem értem fiam mit beszél..
- Majd megérti. – mondtam, majd megragadtam a beszélgető partneremként szolgáló idős férfit és elvittem egy távol eső kis faházba.
Egy darab a múltból, mely a jövőbe repít:
Hunyd be a szemed… képzelj magad elé egy tengerpartot. A hullámok kecsesen, szinte légiesen érkeznek az aranyszínű homokos partra. Ez egy jó hely. Biztonságban érzed magad, olyan érzés kap el, hogy lehet nem is valódi a kép, amit látsz. Körül nézel. Megbizonyosodsz arról, hogy minden normális körülötted. Leülsz, és csak nézel magad elé, nézed, ahogy a fénylő napsugarak táncot lejtenek a hullámzó vízen, s közben hallgatod a madarak énekét. Nem vágyódsz el innen. Biztonságban érzed magad, és szívesen eltöltenél itt akár egy életet is. Most nyisd ki a szemed. Csalódtál? Ez a való világ, itt semmi nem olyan szép, mint ahogy azt szeretnénk. Most elmesélem neked, milyen volt hajótöröttként partot érni.
Most ne hunyd le a szemed, mert a végén elképzeled mind azt, amit mondani fogok. Szimpatikus, jó embernek tűnsz, ezért már most sajnállak, hogy ezt hallanod kell, de te kérdezted, hogy mi történt velem, hogy az lettem aki.
Az életem rég kicsúszott a rendes kerékvágásból, mondhatni sodródtam az árral. Miután partra verődtem, nem az a kép fogadott, amire gondoltam. Nem éreztem nagyobb biztonságban magam, mint azon a szigeten, ahonnan elmenekültem. Sajnos nem sokáig „élvezhettem” a szabadságomat, mivel miután erőre kaptam, arra lettem figyelmes, hogy egy katonai tábor van a közelemben. Nem volt időm elrejtőzni, így elkaptak. Első ránézésre zsoldosoknak tűntek, és nem látszottak ninjáknak. Azonnal vallatni kezdtek, mivel azt hitték kém vagyok, és őket figyelem meg. Nem hittek nekem, hogy most vetődtem partara, és fogalmam sincs, miről beszélnek, mivel elég sok időt töltöttem a külvilágtól elszigetelten akaratomon kívül, ők váltig állították, hogy kém vagyok. Egy földbe ásott, ráccsal lezárt verembe zártak, és napokig ott tartottak, étlen, szomjan. Miután a sokadik vallatás után is ugyanazt állítottam, már kezdtek hinni nekem. Apránként sikerült a bizalmukba férkőznöm, és elértem azt, hogy kiengedjenek, az addigra már állandó lakhelyemmé vált veremből. Amikor már elhitték, hogy nem akarok ártani nekik, jobban érdekelte őket, hogy ki is vagyok. Jobb ötletem nem volt, ezért elmondtam nekik, hogy mi történt velem az elmúlt pár hónapban, évben. A kovács szó hallatán felcsillant a szemük, és ekkor már éreztem a vesztem, alig pár nap alatt beszereztek minden felszerelést egy műhely kialakításához. Újra „rabszolga” lettem. Mikor már kezdtem beletörődni abba, hogy minden maradt a régi, csak most nem egy szigeten raboskodok, közölték velem, hogy nem önzőek a szándékaik, csak szükségük van utánpótlásra, mivel egy ellenséges zsoldos „sereg” minden utánpótlást elvágott, ami érkezett volna nekik. Ekkor támadt egy ötletem, amit gyorsan felvázoltam a „munkaadóimnak”. A terv röviden abból állt, hogy én segítek nekik, ellátom őket megfelelő számú, és minőségi fegyverrel, de cserébe ők kiképeznek engem mindarra, amit ők tudnak, a kémkedésről, és a vallatásról. Arról, hogyan lehet hosszútávon úgy vallatni/kínozni valakit, hogy az ne haljon meg, de még csak el se ájuljon. Elmondtam nekik, hogyha ezt megteszik, akkor beszivárgok a másik táborba, és szabotálom a zsoldosok fegyvereit. Először kételkedtek abba, hogy egy kovács képes lehet-e elsajátítani rövid idő alatt azokat a technikákat/fogásokat, amiket ők ismernek, és alkalmaznak, de aztán elmeséltem nekik a szigetről való szökésem pontos körülményeit. Ezután már rá bólintottak a tervre. Megkezdődött hát a kemény munka, és edzés. Borzasztó dolgokat meséltek nekem csonkításokról, kínzásokról, és különféle egyéb nyalánkságokról. Első hallásra gyomorforgató volt, de tudtam, hogy az az élet, amit ezentúl élnem kell, az ezzel jár. Teltek, múltak a napok, az ellátmány egyre csak bővült a tudásommal együtt. Amikor mindent késznek éreztünk jött a terv második szakasza, a beszivárgás. Páran itt is kételkedtek, hogy miként, és hogyan jutok majd be, de egy egyszerű magyarázattal sikerült meggyőznöm őket. A magyarázat nem volt más, mint, hogy ki ne örülne egy partra vettet kovácsnak, aki bármit elvégez ételért és szállásért. Bele is kezdtünk a szervezés részébe. A lehető leghitelesebben kellett hoznom a szerepem, így jól összeverettem magam, úgy indultam útnak, mint aki tényleg most szökött meg a fogva tartóitól. A beszivárgás majdnem a terv szerint alakult, csak azzal nem számoltam, hogy ez csapat, ez azokhoz a ninjákhoz tartozik, akik évekkel ezelőtt elhurcoltak a falumból, és egy szigeten tartottak fogva és dolgoztattak, szinte halálig. Az egyik közülük felismert, és azonnal elfogtak. Tudták, hogy már több hónapja annak, hogy megszöktem, így biztos nem most vetődtem partra, és már kezdtek gyanakodni. Bebörtönöztek, és sokáig azon agyaltak, hogy mit csináljanak velem, megöljenek a társaik lemészárlása miatt, vagy dolgoztassanak halálra. Miután ezt a témát átrágták arra jutottak, hogy így is úgy is megölnek, csak előtte egy kis hasznomat is veszik ezért munkára fogtak. Innentől minden az eredeti terv szerint haladt. Elkezdtem dolgozni nekik, és egyre silányabb minőségű eszközöket adtam ki a kezem közül. Kinézetre semmi nem volt észrevehető, de az acél, amit használtam szerkezetileg nem volt olyan erős, mint egy edzett társa. Több hét telt el, míg nem már nem vették hasznomat. Az egyik katonát megbízták azzal, hogy vigyen az erdőbe, és intézzen el. Tudtam, hogy itt a remek alkalom a terv utolsó szakaszához. Amint elég távolra kerültünk, a férfi térden rúgott, így összeestem, ám ebben a pillanatban egy pengét rántottam ki a felsőm ujjából, és elvágtam a torkát. Miután eltűntettem a hullát a szövetséges táborhoz siettem jelenteni, hogy minden a terv szerint haladt és indulhat a támadás. Nagy örömmel fogadtak és megkezdték a támadást. Nem akartam velük tartani, de elintézni valóm volt az egyik fickóval, aki anno elrabolt. Éjszakába nyúló harc vette kezdetét, ám engem nem érdekelt a harc kimenetele mivel mással voltam elfoglalva. A ninja aki évekkel ezelőtt elrabolt menekülőre fogta, ám sikerült megállítanom, úgy hogy átdöftem egy kihegyezett acélrudat a lábán. Felordított a fájdalomtól, de nem hagytam neki időt arra, hogy sokáig szenvedjen a lába miatt, megkönyörültem rajta, és gyorsan még több fájdalmat okoztam neki, így már nem volt ideje a lábára figyelni. Kezdésnek megszabadítottam pár ujjától. Mondhatod azt, hogy kegyetlen vagyok, de én csak azt tettem, amit ők tettek egy barátommal. Mivel már járni nem tudott és a kezei is használhatatlanok voltak az élete a kezembe volt. Azt hinné az ember, hogy megkínozni valakit könnyebb, mint megölni. Ezt csak azok érthetik, akik átélték már mindkettőt. Kínozni ezerszer rosszabb, főleg ha az ember jól csinálja, és nem hagyja elájulni a másikat. Ölni sokkal egyszerűbb, ott egy jól irányzott szúrás, vágás, vagy egy erős ütés, rúgás, és ennyi, de a kínzás az más. Hosszú és fájdalmas játszadozás után mindent megtudtam arról, kik miatt kerültem abba a cipőbe, amibe azóta is járok, és részben ez miatt is vagyok itt most, mivel a levél, amit a faluvezetőnek adtam, és a célom, hogy megbosszuljam azt, ami történt velem, az majdnem egy és ugyan az, ezért most… Halo, ne ájulj el, még beszélek… Na, akkor ennek most vége. – fejeztem be a mondani valómat, miközben azt a férfit kínoztam, aki miatt az vagyok, aki. Egy megtört, elhidegült roncs. Bosszút álltam, de most újra céltalan lett az életem. Mi tévő legyek?



Név: Régebben mindenki Yamada Ori-nak ismerte, de Yamada már halott. Most csak Yori
Kor: 24
Rang: Halott, vagyis mindenki úgy hiszi
Kaszt: talán elveszett ninja
Nem: Férfi
Ország: Eredetileg a Füst Országa, de a a történet végén már a Tűz Országa területén
Kinézet: Állandó viseletemmé vált egy zöld mellény, és egy színben vele meggyező maszk, ami kedvtől függően boríthatja az egész, illetve a fél arcomat. Mivel mindenki halottnak hisz, nem szeretem nyilvánosan mutogatni magam, ezért szinte soha nem lehet látni az arcom.
Jellem: Megbocsátok, de soha nem felejtek. Úgy tudnám jellemezni magam, hogy én nem vagyok tökéletes, vannak hibáim, de törekszem arra, hogy ezt te ne tud meg, én viszont azon leszek, hogy a te gyengeségeidet, és hibáidat használjam ellened a kívánt célok elérése végett. Nem áll távol tőlem semmilyen erőszakos tett, pl.: csonkítás, kínzás, legvégső esetben gyilkolás Úgy gondolom, hogy aki szándékosan teszi tönkre mások életét annak szenvednie kell.
Felszerelés: Mivel gyerekkorom óta kovácsműhelyben éltem ezért kalapácsot és fogót mindig hordok magamnál. Funkciójukat remekül ellátják, persze mikor milyen céllal. Található még nálam egy elsősegélycsomag, 5 darab kunai, 5 darab shuriken, 1 tanto, és 1 katana. Nem szeretek sok mindent magammal hordani, amire szükségem van, ahhoz megszerzem az alapanyagot, és elkészítem magamnak.


A hozzászólást Yori összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 15 2017, 14:57-kor.
avatar
Yori
Játékos

Taijutsu Pontok : 12


Adatlap
Szint: D
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: 160

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yori

Témanyitás  Uzumaki Kushina on Kedd Aug. 15 2017, 14:44

Szia!


Szeretném azzal kezdeni, hogy ez egy nagyon jó Előtörténet, aminek minden sorát élveztem – bár a végére kifolyt a szemem, #ezvan. Még mielőtt azonban elfogadnám – és igen, itt lebeg felette az Elfogadó bélyegzőm –, szeretnélek arra megkérni, hogy a karaktered nevét valamilyen formában vagy „japánosítsd”, vagy nézz egy japán, „japánosabb” nevet, mert az oldal Szabályzata szerint csak efféle névvel fogadhatom el az Előtörténetet.
Látom, hogy nem ez az eredeti neve, hanem a transzformációját követően ez afféle felvett, ill. ragadványnév, viszont amennyiben ez a karakternév szerepel a Profilodon, úgy kötve vagyunk a szabályokhoz – magyarán becenévként, egyéb ragadványnévként a későbbiekben használhatod, mindössze Profil/Felhasználónévként, tehát nyilvántartott karakternévként nem.
Egyébként totális thumbs up az elénk tárt történetért!
Amint átírtad az Előtörténetet és a Profilt, kérlek, dobj nekem egy üzenetet PM formájában, de az is jó, ha ide posztolsz új hozzászólást.


További szép napot kívánok,
UK
avatar
Uzumaki Kushina
Mesélő

Taijutsu Pontok : Serpenyőnyi


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Ostor ez a nő!

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yori

Témanyitás  Yori on Kedd Aug. 15 2017, 15:44

Megtörtént akkor a névváltoztatás Very Happy
avatar
Yori
Játékos

Taijutsu Pontok : 12


Adatlap
Szint: D
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: 160

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yori

Témanyitás  Uzumaki Kushina on Kedd Aug. 15 2017, 17:21

Nagyszerű, ennek fényében az Előtörténetedet ezennel elfogadom, írj Adatlapot, én pedig beállítom a Profilod színezését, a rangod és egyebeket. Az iromány, ahogyan már korábban említettem, nagyon tetszett, nagyon megnyertél vele, úgyhogy jutalomként az alábbi statokat állapítom meg:


Kezdő chakraszint: 120 ch
Kezdő tjp: 10 tjp
Jutalom technika: Youji // Fogpiszkáló
A technika igen egyszerű, lehetővé teszi a ninjának, hogy akár egy egyszerű fogpiszkálót, ceruzát, evőpálcát is senbonként használjon.
Chakraszint: 55
Besorolás: D
(Ezt a technikát a karakter az alapokon felül ismeri.)
Kezdő pénzösszeg: 5000 ryo


Jó játékot kívánok!
UK
avatar
Uzumaki Kushina
Mesélő

Taijutsu Pontok : Serpenyőnyi


Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Ostor ez a nő!

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Yori

Témanyitás  Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.