Arashi Himiko

Go down

Arashi Himiko

Témanyitás  Arashi Himiko on Kedd Jan. 02 2018, 22:42

Név: Arashi Himiko
Ország: a Vízesés Országából származó Konohai shinobi
Rang: genin
Szint: D
Chakraszint:
Kor: 17 év
Nem:
Vércsoport: 0-
Felszerelések: 10 m dróthuzal, 5 db füstbomba, elsősegélykészlet, 10 db robbanó jegyzet, 5db kunai, 10 db shuriken, 1 db shurikentartó a bal lábára erősítve, rajztömb, rajzeszközök
Kinézet: középmagas, karcsú, de sokkal erősebb, mint amilyennek látszik. Középhosszú barna haja és hideg, ezüstszürke tekintete van. Lekerekített sarkú, téglalap alakú szemüveget és általában sötét, zárt ruhákat hord.
Jellem: rákényszerítették, hogy ninja legyen, de később megtalálta a saját okait arra, hogy ezt az életet válassza. Nem csapatjátékos, szívesebben dolgozik egyedül. Szeret csöndben figyelni, nem kifejezetten akadékoskodó vagy ellenálló, de nagyon nehezen követ olyat, akit nem tisztel, és nem hajt végre olyan parancsot, ami ütközik az elveivel. Szeretne segíteni az embereken, habár nem igazán rajong értük, nem az a társasági típus. Nehéz igazán közel kerülni hozzá, de ha valakit egyszer a bizalmába fogad, bármit megtesz érte és nagyon nehezen engedi el. Nem mutatja ki, de odafigyel másokra, és akármilyen hidegen vagy keményen is bánik velük, vigyáz a csapattársaira. Nagyon intelligens, veszélyhelyzetben gyorsan kapcsol, azonnal reagál. Szereti elkerülni a konfliktusokat, és ha nem teheti, akkor is inkább az eszét használva oldja meg őket, nem erővel.
Képességek: Kiváló lopakodásban, nagyon gyors futó, jók a reflexei és élesek az érzékei. Kiemelkedő a chakrakontrollja, de közelharcban, főleg taijutsuban inkább átlagon aluli.
Technikák:
- Bunshin no jutsu (Klón technika)
- Shunsin no jutsu (Fürge test technikája)
- Kawarimi no jutsu (Testhelyettesítő technika)
- Henge no jutsu (Transzformációs technika)
- Kakuremino no jutsu (A láthatatlanság köpenye)
- Tobidogu no jutsu (Tekercsírás, hordozható fegyverek)
- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
- Vízen járás, függőleges területen való megmaradás


Előtörténet:


Prológus
Döntések. Van, aki könnyen hozza meg őket, és van, akinek rettenetesen nehéz. Néha jól döntünk, néha rosszul, de döntenünk kell, és ennek következményei lesznek. Néha elég egyetlen rossz döntés, ami akkor éppenséggel jónak, vagy legalább a „kisebb rossznak” tűnt. Aztán rájövünk, mekkorát hibáztunk, de már nem tudjuk visszavonni. Számolnunk kell a következményekkel, és meg kell próbálnunk kijavítani, amit eltoltunk.
De miért is mondom el ezt? Mert az én életem erről szól. Javítgatásokról. És hogy ki vagyok?


Az én történetem
Tizenhét évvel ezelőtt egy hideg, viharos éjszakán, mikor a csillagokat sötét fellegek takarták és a sűrű hóesésben az ember az orra hegyéig sem látott, Takigakuréban felsírt egy csecsemő.
- Itt vagyok! – üzente a világnak, s az válaszolt neki. A szél üvöltve tombolt, a fák recsegtek, a házak nyögve próbáltak ellenállni a természet pusztító erejének a néma faluban, ahol mindenki a takarója alatt remegett, remélve, hogy ébredés után is lesz még tető a feje felett.
Azon az éjjelen a Vízesés Országa olyan viharral nézett szembe, melyhez hasonlóval se addig, se azután még nem találkozott. Sötét volt; csupán egyetlen ház egyetlen ablakán szűrődött ki fény, egyetlen szobából, amit beragyogott a szülők büszke szeretete. Mire pedig a Nap felkelt, a falu rengeteg kidőlt fával, lerombolt házzal, hatalmas pusztítással és egy újabb lakóval gazdagodott.
Himikónak nevezték el. Világosbarna hajú, ezüstszürke szemű kislány volt, élénk, vidám kis csöppség. Igen: ez voltam én.
Apám az Arashi klán tagja volt. Ez a büszke, ősi múlttal rendelkező család szinte a kezdetektől jelen volt a falu történelmében. Tagjaiból mindig remek shinobik váltak: megjelenésük tiszteletet parancsoló, tudásuk lenyűgöző volt. Apám pedig még közülük is kiemelkedett: nem véletlen, hogy egészen fiatalon a klán vezetőjének választották. Épp ezért lepett meg mindenkit, amikor egy ismeretlen, névtelen, külföldi nőt vett feleségül: az édesanyámat.
Azt mondják, rettenetesen szerették egymást, de erről sajnos nem tudok saját tapasztalatot mondani, ugyanis ő meghalt, mikor én három éves voltam, a kisöcsém pedig még az első életévét sem töltötte be.
Nem tudok róla sokat, azon kívül, hogy gyönyörű asszony volt, barna hajjal, smaragd színű szemekkel és ragyogó mosollyal. Apám sosem beszélt róla: egyfelől talán azért, mert a halála igen mélyen érintette – sokak szerint teljesen megváltozott; valami megrepedt benne, amit semmi és senki nem tudott összeforrasztani – másfelől pedig, mert sosem volt igazán jó kapcsolatunk.
Igen, az éremnek mindig két oldala van, de azért én szeretem őt hibáztatni. Mindig a munkájával volt elfoglalva, rettenetesen maximalista volt, sokkal jobban kedvelte az öcsémet, és rákényszerített, hogy ninja legyek.
A klánunkban mindig, mindenkinek azzá kellett válnia, ezért senkit nem érdekelt, hogy semmi kedvem az egészhez. Nyolc éves koromban, ahogy várható volt, beírattak az Akadémiára, amit – meglepő módon – kitűnően el is végeztem. No, nem azért, mert meggondoltam magam, hanem mert örököltem az öregem maximalizmusát, és valami belső kényszernek engedelmeskedve meg kellett ugranom minden akadályt, amit elém állítottak. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy élveztem is volna, sőt. Barátaim nem nagyon lettek, ugyanis senki nem akart valaki olyannal barátkozni, aki nem is akar ott lenni, ráadásul a kedvetlensége és nemtörődömsége ellenére még jó jegyeket is kap. Nem hiányoztak: kifejezetten idegesített a lelkesedésük. Az elméleti részeket eléggé… kiráztam a kisujjamból, és, mint kiderült, kiemelkedően jó chakrakontrollal rendelkeztem, de a közelharcban, taijutsuban rendszeresen elvertek. Emiatt otthon is edzenem kellett, legtöbbször az öcsémmel.
Toshirónak hívták, és pont ellentétes dolgokat örököltünk a szüleinktől: én anyám barna haját és apám ezüst szemét, míg ő apám fekete tincseit és anyám smaragd tekintetét. Nem igazán hasonlítottunk egymásra. Ráadásul a kis nyavalyás pont olyan gyerek volt, amire apám vágyott: minden vágya az volt, hogy shinobi lehessen, kicsi kora óta lelkesen edzett, és még jó is volt benne, hogy a fene vinné el! Elég megalázó az is, amikor az osztálytársaid vernek el állandóan, hát még, amikor a saját öcséd! Azért szerettem azt a kis taknyost. Lehetséges egyáltalán, hogy az ember ne szeresse a kistestvérét?
Lényeg, ami lényeg, 12 évesen, mint normális, letettem a genin vizsgát. Se az elmélettel, se a néhány megtanulandó jutsuval (bunshin no jutsu, henge no jutsu, ilyesmik) nem volt problémám, és az edzésnek hála taijutsuban sem húztak meg. Még akkor is, ha a vizsgaküzdelmemet is elveszítettem.
Beosztottak egy három fős csapatba, de velük sem kerültünk igazán közel egymáshoz. Nem hibáztatom őket: nem tudták elhinni, hogy valaki, aki ott sem akar lenni velük, az élete árán is fedezné a hátukat. Szeretném azt mondani, hogy ez nem is volt szándékomban (amit talán éreztettem is velük), de valami fura felelősséget éreztem a csapatom felé és… inkább örülök, hogy nem kerültünk olyan helyzetbe, ahol ez kiderült volna. Együtt küldetésekre jártunk, kezdve a legáltalánosabbakkal, lassan haladva az egyre komolyabbak felé. Az egyik ilyen, C szintű küldetésemen, 13 éves koromban ismerkedtem meg Makotóval, aki három különböző találkozással változtatta meg az életemet.
Makoto egy nálam két évvel idősebb konohai ninja volt, és egy fantasztikus lány. Humoros volt, szép és intelligens, mindig jókedvű, mindig mosolygós… hihetetlenül harcolt, gyors volt, mint a villám, erős, mint egy medve, és vad, mint egy oroszlán. A feladatunk egy tekercs eljuttatása volt az én falumból az övébe, és csak ketten vettünk részt rajta. Ő már chuunin volt akkor, és azért küldték, hogy a szállítmány mindenképp megérkezzen. Nem tűnt nehéz feladatnak, amíg ki nem derült, hogy kicsit többen szeretnék megszerezni az információt, mint vártuk. Egy csapat ellenséges ninja támadt ránk az úton, öten vagy hatan, és ha egyedül lettem volna, biztosan ott hagyom a fogam. Még kettőnknek is necces volt a dolog, de hála Makotónak nem csak túléltük, de sikeresen teljesítettük is a küldetést.
Azt hiszem, ő volt az első igazi barátom, és az a személy, aki a legközelebb juttatott hozzá, hogy élvezzem a ninja létet. Az utazás alatt rengeteget beszélgettünk, és a gondolatai nagyon nagy hatással voltak rám. Velem ellentétben a shinobi létre nem értelmetlen öldöklésként tekintett, hanem fontos feladatként, melynek célja az ártatlanok védelmezése. Számára egy E szintű megbízás, egy elkóborolt állat megkeresése, vagy egy farmer segítése a földjén is szent küldetéssé magasztosult, hiszen akármilyen aprósággal is, de segíthetett az embereknek.
Az ő hatására kezdtem a szanitéc lét iránt érdeklődni. El volt ragadtatva a chakrakontrollomtól – saját bevallása szerint ő sosem jeleskedett benne – és úgy gondolta, talán a gyógyításban végre meglelhetném, amit hiányolok az életemből, végre úgy érezhetném, segítek másoknak, nem pedig csak ártok nekik.
Kilenc napot, kicsivel több, mint egy hetet töltöttünk együtt, de ninja életem legjobb hete volt. Hívott, hogy maradjak még kicsit Konohában, de haza kellett mennem, így hát elbúcsúztam tőle, abban a reményben, hogy egyszer még találkozunk, és egyedül utaztam vissza a falumban. A hosszú, magányos úton rengeteg időm maradt gondolkodni, és mire hazaértem, megszületett bennem az elhatározás, hogy szanitéc leszek.
Amint tehettem, el is kezdtem az új célom – a célommegvalósítását: biológiai és orvosi alapismereteket, anatómiát tanultam, külön gyakorlatokat, edzéseket végeztem, a chakrakontrollom fejlesztésére, és elkezdtem kutakodni egy mester után, aki taníthatna.
Az, hogy végre célt adtam neki, elkezdte javítani az egész életemet: javult a kapcsolatom a csapattársaimmal, a testvéremmel, de még apámmal is. Az öreg úgy gondolta, végre túlestem kicsit hosszúra nyúlt lázadó korszakomon, és elfogadtam a sorsomat, az „örökségemet”, ami a klán nevével együtt járt. Fogalma sem volt – és talán jobb is így -, hogy a változást egy külhoni ninja érte el bennem, nem pedig ő, vagy bármi más, a klánomhoz kapcsolódó dolog.
Mikor betöltöttem a 14-et, úgy tűnt, végre minden egyenesbe jött. A határán voltam, hogy végre elkezdhessek orvosi ninjutsukat tanulni, miközben a csapatommal már a chuunin vizsgára készültünk. Az öcsémnek néhány hónapja volt hátra az akadémiából, hogy végre levizsgázhasson és ő is ninjává válhasson, követve gyermekkori álmát. Meg merem kockáztatni, hogy végre igazán, igazán boldog és elégedett voltam.
Körülbelül fél évig.
Az Arashi klán mindig is nagy megbecsülésnek örvendett a faluban. Tagjai remek harcosok voltak, de harcosok: nem diplomaták, nem politikusok, nem stratégák. Nem volt beleszólásuk a falu vezetésébe, komolyabb ügyeibe, hiszen mindent erővel akartak megoldani. Emiatt egy idő után elkezdték azt érezni, hogy a falu csak kihasználja őket, hogy nem kapnak olyan elbírálást és annyi hatalmat, amennyit megérdemelnének. „Mi védjük a falut” – mondták. „Nem nekünk kéne irányítani is?” A „jussukat” pedig pont úgy akarták megszerezni, ami miatt nem kaphatták meg. Egy puccsal.
A terv elég egyszerű volt: váratlan támadás, csak a vezetőség ellen, és gyors hatalomátvétel. Egyszerű, nem igaz? De a dolgok sosem mennek a tervek szerint.
Egyik éjjel az apám magával vitt a gyűlésre, ahol a tervet boncolgatták. „Elég idős vagy már, hogy végre tegyél valamit a klánodért” – mondta. Az egyik hátsó sarokban ültem némán, és döbbenten hallgattam, ahogy az idősebbek a támadást tervezgetik. Valahol az „esetleg kirobbanó harcok” és az „őrök elintézése” rész között lett elegem.
- Ha harcokat robbantotok ki, civil áldozatok is lehetnek. És az őrök? Az épp ott tartózkodó ninják? Ők nem a bajtársaitok?!
Csak bámultak rám, rosszallóan és lenézően, értetlenkedve és ostobán, szánakozva és szégyenkezve, én pedig éreztem, ahogy lassan fölmegy bennem a pumpa. Elvörösödtem, majd felálltam, és nemes egyszerűséggel kisétáltam az ajtón. Szinte fel sem tudtam fogni a dolgokat, amiket hallottam. Rettenetesen szégyelltem, hogy egy olyan klán tagja vagyok, ami magasabb rendűnek tartja magát a falu többi shinobijánál, akik a saját ostoba és pitiáner kis céljaik miatt – több hatalom? több megbecsülés? érdemeljétek ki, a fenébe is! – ártatlan, civil életeket sodornának veszélybe.
Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam a dolgokat. Órákon át sétáltam a falut övező erdőkben, hallgattam az éjszaka csendes zajait, gyönyörködtem a szentjánosbogarak táncában, és emésztettem magamat belülről. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Ha szólok, megmenthetem idegenek életét, de ezzel feláldozom a sajátjaimat, amit nem tehetek meg… de nem is segíthetek nekik olyan dolgokban, amik ellen a teljes lényem tiltakozik. Ráadásul mi lesz most, hogy tudom a tervüket? Ha hallgatok, az is bűnrészesség, és vajon elhinnék-e, hogy nem fogok beszélni róla…
Már éjfél is elmúlt, mire hazaértem, de annyira el voltam merülve a gondolataimban, hogy észre se vettem, a házban a késői óra ellenére is ég a villany, így hát váratlanul ért, mikor belépve apám mogorva pillantásával találtam szembe magam. „Beszélgessünk” – mondta, és én biztosan tudtam, a következő eszmecserénél az is értelmesebb lenne, ha a szentjánosbogarakkal próbálnék kommunikálni. Így hát, körülbelül a második mondata – valami az Arashi klán dicső múltjával kapcsolatos marhaság volt, ha jól emlékszem – után közbevágtam, megkímélve mindkettőnket egy hosszú és unalmas szentbeszédtől.
- Nem veszek részt az ostoba kis lázadásotokban – mondtam. Elakadt a szava, és láttam rajta, hogy egyre dühösebb lesz.
- Vigyázz a szádra – sziszegte, de nem tudott megijeszteni.
- Nem – mondtam teljesen határozottan, ahogy kezdett végre kitisztulni előttem, legalább az, hogy mit nem fogok tenni.
- Értelmetlen, lényegtelen, és olyan áldozatokkal jár, amiket nincs jogotok meghozni. Ez a puccs teljesen önző célokat követ, amikért másokon akartok átgázolni. Tényleg ennyit jelent ez az egész? Tényleg nem mindegy, ki irányítja a falut? Nem elég az, amitek van?! Szerinted anya…
A tenyere váratlanul, hangosan és roppant fájdalmasan csattant az arcomon. Döbbenten elhallgattam, értetlenül végigsimítottam az ütés nyomán, és dacosan néztem fel rá. Remegett a dühtől. A tekintetében harag, szégyen és undor ült.
- Nem vagy a lányom – szűrte összeszorított fogai között, és felállt.
- Holnap elmegyek a vezetőséghez, elmondom, hogy a klánunk kitaszított téged, és kérvényezem, hogy száműzzenek a faluból. Mit a faluból, az egész országból! Mivel pont elég hatalmam van ahhoz, hogy ezt el is érjem, mire visszaérek, nem akarlak itt találni. Mert ha igen… - elhallgatott, én pedig valamiért halálosan komolyan vettem a fenyegetését. Lassan felálltam, és elindultam kifelé a szobából.
- És még valami – szólt utánam, anélkül, hogy felém fordult volna.
- Nem hinném, hogy bárkinek szóltál volna arról, amire készülünk, hiszen ennyire gerinctelen talán még te sem vagy, és ennek így is kell maradnia. Ha tönkreteszed a klánt, az öcséd életét is porig rombolod, ezt pedig gondolom, te sem szeretnéd.
Ökölbe szorítottam a kezem, és kisétáltam a házból. Csak mentem és mentem, bele az éjszakába, minél messzebb mindenkitől. Átvágtam az erdőn, kerülgetve a fákat, botladozva a gyökerekben, lefejelve egy-egy alacsonyan lógó ágat.
- A fenébe, a fenébe, a fenébe – mondogattam egyre dühösebben. Egyre gyorsabban mentem, a végén már futottam, amikor hirtelen kiértem egy tisztásra. A túlsó fele egy szakadékban ért véget, melyben hangosan zubogott a kis hegyi folyó, inkább csak patak. Elmentem egészen a szakadék széléig, a lábujjaim alól levált egy kis földdarab, és bucskázva zuhant a vízbe.
- A fenébe! – üvöltöttem, de a folyó elnyomta a hangom.
- A fenébe is… - térdre rogytam, a tenyeremmel támaszkodva a földön. A könnyeim végigfolytak az arcomon, és lehullottak a két kezem közé. Az ujjaim barázdákat vájtak a száraz földbe, mely hihetetlen mohósággal szívta fel azt a néhány csepp nedvességet, amit adtam neki. Nagyon régen nem esett.
Már hajnalodott, mikor visszatértem a házba, amit néhány órával azelőtt még otthonomnak hívhattam. Reménykedhettem volna abban, hogy apám meggondolja magát, de abból, ahogy akkor rám nézett, tudtam, hogy nem fogja. Reménykedhettem volna abban, hogy a klán többi tagja visszatartja egy ilyen döntés meghozatalától, de túl sokat tudtam, így jobban járnak, ha eltűnök. Reménykedhettem volna abban, hogy a falu nem hallgat apámra, de tudtam, hogy van annyi eszük, hogy egyetlen ninja (egyetlen nyavalyás kis genin) kedvéért ne keveredjenek viszályba az Arashikkal. Mintha ezzel elkerülhetnék.
A dolog véglegességét az is alátámasztotta, hogy az ebédlőasztalon egy boríték várt, benne 2000 ryuval. 2000 ryu. Ennyit értem neki.
Felmarkoltam a pénzt, majd a szobámba mentem, hogy összepakoljak. Megkerestem a hátizsákomat, amivel küldetésekre szoktam menni, és belepakoltam mindenem, amim van. Az összes ruhám, könyvem, a ninja felszereléseim – ha eladom őket, biztosan kapok értük némi pénzt – a rajzeszközeim és rajzfüzetem. Mindig is szerettem rajzolni, és elég jó is voltam benne. Valamikor régen arról álmodoztam, hogy nagy művész leszek… Körülnéztem a helyiségben: egy ágy, egy szekrény, egy íróasztal, egy könyvespolc… minden üres, teljesen üres és tiszta. Az ágyam fölötti falon különböző, bekeretezett fényképek lógtak: én az öcsémmel, én a genin csapatommal, és a két kedvencem. Egymás után levettem őket, és gyengéden végigsimítottam a rajtuk szereplő alakokon: az első kép Konohában készült, és Makotóval vagyunk rajta, míg a második egy nagyon régi családi fénykép: három éves vagyok rajta, és az apám kezét fogom, míg mellettünk édesanyám áll, karjában a csupán néhány hónapos kisöcsémmel. A szüleim mindketten kedvesen mosolyognak, még apám is, akitől soha nem láttam ezt. Biztosan erről is akkor szokott le, mikor elveszítette az anyámat. Néhány percig csak bámultam a képeket, majd rövid hezitálás után a pénzt tartalmazó borítékkal együtt a táskámba süllyesztettem őket.
Kimentem a konyhába, és magamhoz vettem némi élelmiszert, amivel néhány napig ellehetek. Utána pedig… majd megoldom valahogy. Egyetlen dolgom maradt, amit még meg kellett tennem.
Annak ellenére, hogy a pakolásnál nem igazán vigyáztam a csendre, Toshiro teljes nyugalomban aludt az ágyában. Odasétáltam hozzá, kinyújtottam a karom, hogy megrázzam a vállát, de valami visszatartott. Lehanyatlott a kezem. Csak néztem, ahogy a fal felé fordulva, nekem háttal, mit sem sejtve húzza a lóbőrt, és szomorúan elmosolyodtam.
- Melletted aztán kitörhetne a Negyedik Shinobi Világháború is, az se keltene fel – mondtam csendesen, majd papírt és tollat kerestem az asztalán, és írtam neki egy rövid levelet. Csupán annyi állt benne, hogy nagyon sajnálok mindent, ami történt, és, hogy nem lehettem jobb testvére. Arra biztattam, hogy kövesse az álmait, legyen mindig erős, akármit is hoz a sors, és, hogy vigyázzon magára; és akkor biztosan tudom, hogy remek ninja lesz belőle.
Elgondolkoztam, hogy leírjam-e, mire készül a klán, még az is megfordult a fejemben, talán magammal kéne vinnem, de aztán arra jutottam, jobb, ha nem keverem bele. Boldog itt, és miért venném el tőle ezt a boldogságot? Ha szerencsénk van, talán ez az egész puccs jól sül el, és, ha mégsem, akkor sem fognak miatta egy 12 éves gyereket hibáztatni… ugye? Miért, inkább magaddal viszed? – szólalt meg egy gonosz kis hangocska a fejemben. Azt sem tudod, hova mész! Hogyan fogsz megélni? Miből eteted? Ha elviszed, nem lehet belőle ninja. Elvennéd tőle az álmát?
Megráztam a fejem, és az ágyhoz lépve egy utolsó búcsúcsókot nyomtam a kiskrapek feje búbjára.
- Ég veled – suttogtam.
- Biztosan találkozunk még…
Megfordultam, és kisétáltam az előszobába. Magamra vettem a ninja köpenyem, felhúztam a szandálom, és megálltam a teljesalakos falitükör előtt. „Mintha csak küldetésre mennék” – gondoltam. A tükörből egy fiatal, barna hajú, szemüveges és szomorú tekintetű lány nézett vissza rám. Mindenki mondta, hogy dobjam el a szemüveget, és cseréljek kontaktlencsére, de sosem hallgattam rájuk. Ha nem lenne a fejpántom, nem is néznék ki shinobinak…
Hirtelen elhatározással felnyúltam, és kibontottam a fejpántom rögzítő csomót. Visszasétáltam az ebédlőbe, és az asztalra tettem, pontosan a boríték helyére. „Végül is, sosem akartam shinobi lenni” – kényszerítettem magam, hogy erre gondoljak, de nagyon nehezen tudtam elfordulni tőle, és visszamenni az előszobába.
Még egyszer utoljára búcsút intettem a háznak, majd felvettem a hátizsákom, és a felkelő nap első sugaránál örökre kiléptem az ajtón.
Másfél napomba került, hogy elhagyjam ne csak a falut, hanem az egész országot. Mehettem volna gyorsabban is, de nem volt hova sietnem. Nem volt különösebb célom, a legközelebbi feladatom – inkább csak ennek nevezhető – az volt, hogy pénzt szerezzek.
Ha az ember ilyen helyzetbe kerül, hajlamos rossz döntést hozni. Olyan döntést, amiről azt hiszi, az az egyetlen megoldás, hogy nincs választása; hoz egy rossz döntést, amit egyre újabbak és újabbak követnek, és elindul egy egyre meredekebb, lefelé vezető úton, ahonnan nincs megállás, nincs visszafordulás… igen, a legkézenfekvőbb döntés az lett volna, ha szökött ninjává válok, illegális küldetéseket fogadok el, és a saját megélhetésem érdekében átgázolok másokon.
De nem tettem.
Azért nem akartam ninjává válni, mert úgy gondoltam, csak ártanék az embereknek, és azért gondoltam meg magam, mert rájöttem – némi segítséggel -, hogy mégis használhatom a hatalmamat mások megsegítésére. Ez a világ kilökött magából, de nem szállhattam szembe vele, nem tehettem pont az ellenkezőjét annak, amit annak idején szerettem volna. Így hát a nehezebb utat választottam: hátat fordítottam neki. Úgy döntöttem, abban a pillanatban, mikor otthagytam a fejpántom az ebédlőasztalon - nem is, már amikor elvettem azt a borítékot, hogy nem leszek ninja többé.
Az elkövetkező egy évet azzal töltöttem, hogy jártam az utakat, és megpróbáltam pénzt szerezni. Ahol tudtam, segítettem – takarításban, földművelésben, olyan dolgokban, amiért az öregek szívesen fizetnek, csak ne nekik kelljen megcsinálni – olyanoknak végeztem olcsón E szintű ninja küldetéseket, akiknek nem volt pénze igazi shinobikat megfizetni. Eladtam a felszerelésem, csupán néhány kunait tartottam meg, önvédelmi célból. Volt, hogy egy-egy forgalmasabb, a turisták által kedveltebb helyen leültem, árultam a rajzaimat, és – természetesen a megfelelő díjazás ellenében – portrét készítettem az arra járókról. Ezt a „munkát” kifejezetten élveztem, habár sok pénzt nem kaptam érte. Aztán jött az áttörés: elkezdtem kaszinókat látogatni.
Mivel túl fiatal voltam, a henge no jutsu segítségét hívtam minden egyes alkalommal, hogy legalább tíz évet öregítsek magamon. Habár már nem voltam ninja, a képességeim megmaradtak – akkor is, ha lassan elkezdtek halványulni – és ez rengeteget segített. Ha az ember észrevehetetlen gyorsasággal húz elő egy kunait, ugyanezzel a technikával a dobókockát is kicserélheti a sajátjára, ami esetleg nem pont úgy viselkedik, mint az eredeti. Így sokkal nagyobb összegeket tudtam nyerni, de nem játszhattam el ugyanazt a trükköt annyiszor, így mindig odébb kellett állnom.
Kezdtem megszokni az utazást: sokszor álltam össze más vándorokkal, segítettem karavánokon – ezzel is keresve némi pénzt – egyszer még egy vándorcirkuszhoz is beálltam, teljes fél évre! De aztán meguntam, hogy azt a tudást, amit régen harcban használtam, most nagyon ráérő emberek szórakoztatására tegyem, így végül odébb álltam. Próbáltam egyáltalán nem költeni olyan dolgokra, amiket meg is szerezhetek – főleg az élelmet értem emiatt – ezért rengeteget vadásztam, horgásztam, gyűjtögettem. Néha, ha nagyon eredményes volt az ilyen élelemszerző akcióm, mondjuk a vadászat, az elejtett állatnak csak a húsát ettem meg, a bőrét eladtam a legközelebbi faluban.
Nem mondom, hogy sosem volt honvágyam, de lassan megszoktam. Az utazásom elején még, ha betértem egy nagyobb faluba, és ott is maradtam egy ideig, küldtem levelet az öcsémnek, de mivel sosem érkezett rá válasz, egy idő után feladtam. Egyedül az első levelemre érkezett valamiféle reakció – ezt körülbelül egy héttel a távozásom után küldtem -, méghozzá egy dokumentum formájában, mely világossá teszi, hogy a „klánom döntése alapján” örökre száműznek a Vízesés Földjéről, és, ha valaha vissza merem tenni a lábamat, ne várjak szíves fogadtatást. A levélhez egy csomag is tartozott, benne az áthúzott jelű fejpántommal, de ezt visszaküldtem. „Legalább tudod, hogy nem a saját hülyeséged miatt maradsz távol” – próbáltam vigasztalni magam, de azért – főleg a fejpánt – elég mélyen érintett.
Az öcsém soha nem válaszolt, sőt, ezek után más sem. Nem tudtam, mi van vele, vagy mi lett a klánnal, és ez elég kellemetlen érzés volt, de nem mertem visszamenni. Néha megpróbáltam megtudakolni, mi hír a szülőföldemről, de vagy senki nem tudott semmit, vagy annyit mondtak: semmi. Reménykedtem, hogy ez a semmi azt jelenti, mégsem hajtották végre a támadást, nem pedig azt, hogy olyan gyorsan vége lett, hogy még komolyabban fel sem kavarta az állóvizet. Nem tudtam mást tenni, mint reménykedni, hogy Toshiro jól van, és bízni benne, hogy egyszer találkozunk még.
Mikor kitört a háború, 15 éves voltam, és épp a Szél Országában tartózkodtam. Nem Sunagakuréban, hanem egy kis faluban az országhatáron, így az ostrom nem igazán zavart. A híre is csak a falu eleste után jutott el hozzánk, és csak azért, mert találkoztam valakivel, aki épp onnan tartott hazafelé.
Újra találkoztam valakivel.
Megnőtt, és sokkal felnőttesebb lett, de azt a répa vörös hajat akárhol felismertem volna.
- Makoto! – kiabáltam utána, kirontva a fogadóból, ahol épp megszálltam.
- Makoto!
Megfordult. A bal karja és a feje be volt kötve, de a tekintetében ugyanaz az élénkség csillogott. Végigmért, tetőtől talpig, aztán felderült az arca.
- Himiko?
Habár sietett vissza a falujába – hiszen Konohának szüksége van rá! – beült velem a fogadóba, és elmesélt mindent, ami történt. Az ostromot, a Kazekage fogságba esését, a háború kirobbanását… alig sikerült elmenekülnie, de a vereség nem törte le. „Lesz még esélyünk visszavágni!” – mondta bizakodva. Emiatt kellett mihamarabb hazatérnie, hogy utána átvezérelhessék másik csatatérre.
És aztán megkérdezte, én mit csinálok itt. Azt hitte, küldetésen voltam. Elgondolkoztam rajta, hazudjak-e, de végül elmondtam az igazat. Hogy száműztek. És hogy már nem vagyok ninja.
Azt mondta, ez nem ok arra, hogy itt üljek. Hogy a képességemmel embereken kellene segítenem, nem pedig aprópénzért elveszett macskákat keresni. Nem tudom, hogyan lett a beszélgetésből vitatkozás majd veszekedés, de megtörtént. Meghallgattam, hogy ha akartam volna, megtalálom a módját, hogy segíthessek, és, hogy ő akkor is mindent meg fog tenni a háború alatt is, hogy megvédje az embereket, miközben én rament eszem és rajzolgatok. Végül csak csöndben ültem, miközben könnyes szemmel azt kiabálta, hogy csalódott bennem, hogy nálam nagyobb szeméttel még nem találkozott, és reméli, hogy nem lát többet, majd kiviharzott a fogadóból.
Csak úgy… kiviharzott.
Másnap én is odébbálltam. Meggyőztem magam, hogy minden, amit mondott, ostobaság, és a végén még én voltam felháborodva, hiszen nem tud ő semmit, nem is ismer, és egyébként is, mi közöm nekem az ő háborújához?!
Így hát kerestem egy semleges területet, és az összegyűjtött pénzből vettem egy kis házikót a Folyó Földjének egyik kis falujában. Nem kerestem a háborút, és az sem ért el hozzám. Békés, unalmas egyszerűségben töltöttem a mindennapjaimat: úgy-ahogy összebarátkoztam a falusiakkal (megőrjített az egyszerűségük), segítettem nekik (ha megfizettek), de inkább egyedül voltam, hiszen soha nem voltam csapatjátékos, amióta száműztek, főleg nem. Így hát vadászgattam, horgásztam, virágokat ültettem. És közben zajlott a háború.
Igen, tudom. Egy szemét alak vagyok. Kivontam magam olyan dolgok alól, amikben segíthettem volna, elmenekültem és gyáván elbújtam, mialatt mások harcoltak. Nézhetsz rám szánakozva, undorral a szemedben, azt hiszed, a tükörből nem pont ugyanez a tekintet bámul vissza rám?! De mielőtt ítéletet hoznál, legalább hallgasd meg a történetem végét.
Ami hátra van, az a háború lezárása, és a harmadik találkozásom Makotóval.
Amikor összefutottunk, én épp a fogadóban lebzseltem, ő pedig Sunagakuréből tartott haza. Úgy tűnt, mégiscsak szívén viselte azt az ostromot, és amint tudott, visszament segíteni az ott maradottaknak. A falunk nem a főútvonal mentén feküdt, így elég meglepetést okozott, hogy bárki is rajtunk keresztül akar Konohába jutni. Egy kis karavánnal utazott, kereskedőkkel, akikkel még induláskor találkozott, és az egyik szekéren ült. Úgy megörültem, ahogy megláttam, amint az egyik falusi segítségével épp megpróbál leügyeskedni valamit a földre, hogy el is felejtettem, milyen körülmények között váltunk el. Már a nyelvem hegyén volt az üdvözlés, amikor megláttam, mi is az a valami.
Egy kerekesszék.
Kővé dermedve figyeltem, ahogy a férfi segít az én répafejű ninjámnak beleülni a székbe. Aztán Makoto megfordult, és a fogadó felé vette az irányt, ahol a kereskedők már rég eltűntek. Az ajtóban álltam, de egészen addig nem vett észre, amíg pontosan szembe nem került velem. Felnézett, várva, miért nem megyek odébb, és tágra nyíltak a szemei, ahogy felismert.
- Himiko…? – kérdezte döbbenten, én pedig annyira megkönnyebbültem. Nem csak túlélte azt az ostoba háborút, de még meg is bocsátott nekem! Aztán a tekintetébe hirtelen harag költözött, gyors mozdulattal felnyúlt, megragadta az ingem nyakát, és egészen közel húzott magához. Megrökönyödve és értetlenül bámultam rá, az orrunk körülbelül két ujjnyira volt egymástól.
- Egész végig itt bujkáltál?! – sziszegte, és olyan váratlan erővel lökött el, hogy nekiestem a szemközti falnak. A tüdőmből egy pillanat alatt kifutott minden levegő, én pedig térdre rogytam. Odagurult hozzám és fölém magasodott.
- Válaszolj, te gyáva féreg!
- Ez nem az én háborúm – mondtam dacosan.
- Az égvilágon semmi…
- Nem a te háborúd?! – kiáltotta. A falusiak döbbent csendben bámulták a jelenetet. Semmit nem tudtak a múltamról, és egy kis izgalom egyébként is csak színt vitt az életükbe.
- Úgy érted nem a te háborúd volt?!
- Vége? – kérdeztem megrökönyödve, majd próbáltam gyorsan javítani a dolgot.
- Tudod, hozzánk elég lassan jutnak el a…
Sokkal erősebbet ütött, mint kinéztem belőle, és elég váratlanul is ért. Elhallgattam, és sajgó arcomhoz szorítottam a kezem.
- Fogalmad sincs mi történt az elmúlt másfél évben a világgal, igaz? – kérdezte csendben, majd hirtelen lemászott a kerekesszékéből, kézjeleket formált, és a földre csapott.
- Kuchiyose no jutsu! – kiáltotta, és a falusiak rémülten ugrottak hátra, ahogy a fekete minta végigfutott a talpuk alatt. Pukkanás hallatszott, és a következő pillanatban mindenkit beborított a füst. A falusiak elejtettek egy-egy ámuló „ó” hangot, amit felnézve meg is tudtam érteni. Makoto egy hatalmas, fenséges és gyönyörű fehér daru hátáról nézett le rám.
- Egy nin-juu…? – kérdeztem hitetlenkedve, és feltápászkodtam.
- Szállj fel! – szólt rám keményen, és fejével maga mögé intett.
- Hogy mi? – kérdeztem vissza.
- Most. Szállj. Fel.
Valahogy jobb ötletnek tűnt nem ellenkezni tovább, ezért felkászálódtam mögé. A lány kedvesen megsimogatta a madár tollas nyakát, mire az kitárta hatalmas szárnyait, elrugaszkodott a földtől, és felszállt a levegőbe.
A föld rohamos tempóban távolodott, ami elég ijesztő élmény volt. Becsuktam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor úgy ítéltem, már nem emelkedünk tovább.
A látvány hihetetlen volt. Elámulva forgattam a fejem: az egész világ a lábaim alatt terült el. A fák teljese eggyé olvadtak, az erdő elrejtette a falumat. Néhány percig csak nézelődtem, de aztán úgy éreztem, mondanom kell valamit.
- Makoto…- kezdtem, de közbevágott.
- Csöndben vagy.
Elhallgattam, és úgy éreztem magam, mint kiskoromban, mikor lebuktam valamelyik csínytevésemmel, és a tanárok az Akadémián csúnyán megszidtak. Úgyhogy inkább csendben nézelődtem, vártam, hogy magától megmondja, merre megyünk.
Nem gondoltam, hogy ez órákig fog tartani.
Egy idő után az alattunk elterülő erdőket felváltotta a sivatag, innen rájöttem, hogy a Szél Országába tartunk. Aztán megláttam valamit odalent, ami kiemelkedett a sivatagból, de nem tudtam megállapítani, mi az. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, a daru lejjebb ereszkedett, amíg rá nem jöttem mit látok.
Egy falut. Vagyis a romjait. Az épületeket lerombolták vagy felégették, az utcákat vérfoltok borították. És teljesen üres volt.
Csak bámultam lefelé, miközben a torkomban mintha megjelent volna egy gombóc, ami nem hagyott rendesen lélegezni. Ninja voltam, láttam már lerombolt falvakat, de akkor is rossz érzés volt. Makoto nem szólalt meg, nem fordult meg. A romokat elnyelte mögöttünk a sivatag. Továbbrepültünk a semmi fölött, amikor feltűnt a következő szellemfalu. Mintha az elsőt láttam volna újra és újra, egy végtelen rémálomban, leszámítva, hogy néhány helyen voltak emberek. Görnyedt járású, sérült, sánta, félkarú, bekötött fejű nők férfiak és gyerekek, akik próbálták valahogy helyrehozni az otthonaikat, megmenteni azt, amijük maradt. Ilyenkor lejjebb szálltunk: ők pedig ránk néztek, rettegéssel a szemükben, hogy a megjelenésünk újabb támadást jelent.
A gombóc a torkomban egyre nőtt.
Azt hittem, talán Sunagakure felé megyünk, de útközben lassan elkanyarodtunk, és már kifelé tartottunk a sivatagból. A homokot felváltották a fák, de mintha Makoto pontosan tudta volna, merre menjen ahhoz, hogy lerombolt falvakat mutathasson. Órákkal később, mikor már fogalmam sem volt, hol járunk, döbbentem rá: nem azt tudta, hova menjen. Nem tudott olyan helyre menni, ahol ne ugyanaz a látvány fogadott volna minket.
- Elég lesz – suttogtam, de mintha valami láthatatlan erő fojtogatott volna.
- Elég lesz.
Makoto megsimogatta a daru nyakát, mire az megfordult.
- Látod, mit történt a világgal, amíg te pecázgattál a Folyó Földjén? Ezek a falvak a frontok közelében voltak. Ártatlan civilek lakták őket, mégis belekeveredtek. Az ő háborújuk volt? Akarták ezt?! Szerinted bárki akarta ezt?!
A kezeimet bámultam, és úgy éreztem, a szégyen mázsás súlyként nehezedik a vállamra.
- Részt vettünk benne, mert ninják vagyunk! Mert ez a dolgunk! Azért harcoltunk, hogy a harcoknak hamarabb vége legyen… - elcsuklott a hangja.
- Igen, nem vethettél volna véget neki egymagad, de segíthettél volna benne. Ha befejezed a tanulmányaid és medikus ninja leszel, egymagadban is megmenthettél volna annyi életet! De te elbújtál. Gyáván, mint egy féreg, azzal a nevetséges kifogással, hogy ez nem a te háborúd!
- Sajnálom – suttogtam. Hirtelen újra felrémlett bennem az, miért is döntöttem úgy, hogy mégis ninja leszek. És visszanéztem: visszanéztem arra, mit csináltam azóta, hogy eljöttem, és a megbánás összeszorította a torkom.
- Ninják vagyunk, Himiko. Te is az vagy. És még milyen, a fenébe is!
Felemeltem a fejem, a szemeim szúrtak. Makoto velem szemben ült, hasonló arckifejezéssel, és a vállamra tette a kezét.
- Az a dolgunk, hogy megtegyük másokért, amit tudunk. Neked ninjának kell lenned Himiko! Emlékszel még, hogy az akartál lenni?
Bólintottam.
- Nem törölheted el az elmúlt néhány évet. De jóvá teheted. Megmenthetsz annyi embert, amennyit cserbenhagytál! Tehetsz végre valami hasznosat!
- Nem mehetek vissza Takigakuréba – ráztam meg a fejem. Fel sem tűnt, de nem használtam a „haza” szót.
- Nem is kell – elmosolyodott, és végre ugyanaz a Makoto volt, akivel annyi évvel ezelőtt, azon a C szintű küldetésen találkoztam.
- Mi lenne, ha mindketten Konohai ninják lennénk?
Konohai? Melyik falu fogadna be egy olyan shinobit, akit már száműztek a másikból? De ha… de ha szerinte ez lehetséges… én rábízom magam. Mégis mi sülhet el rosszul? Úgysincs jobb dolgom.
Megtöröltem a szemem, és hálásan viszonoztam a mosolyát.
- Már úgyis kezdtem unatkozni.


Epilógus
Ezután visszautaztunk a falumba, elbúcsúztunk mindenkitől, és a karavánnal – akikkel Makoto eredetileg is utazott (mint kiderült, igen jó barátok voltak, ezért velük akart hazatérni, nem pedig az előbbi nin-juuval) – visszatértünk Konohába. A háború rengeteg áldozattal járt, így a falu – titkon örülve az utánpótlásnak és hosszú vizsgálódás után, melyben többek között a száműzetésemről szóló papírom (minek is tartottam meg?) is előkerült – megállapította, hogy a történetem igaz, és valóban a klánom közbenjárására kellett elhagynom az otthonom, akik később valóban lázadást követtek el.
Ekkor, annyi év után végre megtudtam, mi történt velük: a lázadást leverték, a klán jelentős része életét is veszítette, a többiek pedig az én sorsomra jutottak. Amint ezt meghallottam, persze alig tudtak maradásra bírni. „Meg kell keresnem az öcsémet” – mondtam, de Makoto nem engedett el ilyen könnyen. Nem túl finoman felhívta rá a figyelmem, hogy a fiú valószínűleg halott, ha nem, akkor pedig esélytelen, hogy megtaláljam. Ráadásul Konohai shinobiként is pont annyi esélyem van megtalálni, úgyhogy „üljek le a fenekemre és ne tegyek tönkre mindent, amikor végre találtam egy helyet, ahol igazán otthon lehetek a száműzetésem óta”. Nem tudom honnan, de Makoto mindig tudta, hogyan tud a legfájóbb pontba taposni, és hogyan tud igazán hatni rám. Úgyhogy maradtam.
Makoto egy súlyos gerincsérülés miatt egy életre lebénult, de ez nem vette el a kedvét. „Megtalálom, így hogyan segíthetek az embereken” – mondta, és biztos voltam benne, hogy meg is fogja. Az első alanya pedig én voltam.
Eladtam a Folyó Földi kis házamat (csoda, hogy találtam rá vevőt), és az érte kapott pénzből, plusz abból, amim régebbről maradt, tudtam venni egy kis lakást Konoha szélén, és visszavásárolni az alap ninja felszerelésem, amit évekkel ezelőtt eladtam. Ekkoriban töltöttem be a 17-et, vagyis lassan három éve nem formáltam egyetlen kézjelet sem – legalábbis nagyon keveset – úgyhogy beletelt egy kis időbe, amíg újra olyan formába hoztam magam, hogy kiállhassak a vizsgabizottság elé. Két hónap: ennyi idő kellett, amíg Makoto segítségével visszamásztam az alap genin szintre, és másodszor is letehettem a genin vizsgát. Nem mondtam le arról, hogy újra lássam az öcsémet, de beláttam, hogy hivatalos shinobiként talán még több esélyem is van a megtalálására.
- És, hogy őszinte legyek, tudod mit? – kérdeztem magamtól a tükör előtt állva, miközben a nyakamba kötöttem az új, fényesen csillogó fejpántomat.
- Rohadtul hiányzott, hogy végre csinálhassak valamit.
Úgyhogy készen álltam; készen álltam rá, hogy új életet kezdhessek… nem, hogy folytathassam az életem, és jóvá tehessem a hibáim, mint Konohai genin.
A nevem? Arashi Himiko.
És ez az én történetem.
avatar
Arashi Himiko
Játékos

Taijutsu Pontok : 10


Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 125

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Arashi Himiko

Témanyitás  Jiraiya on Hétf. Jan. 15 2018, 15:20

Üdvözöllek az oldalon! 
Ez szép volt, tetszett az előtörténet és az írásod minősége is jó. Remekül hozod ezt a típusú karit és pontosan ettől lesz nem idegesítő, hogy ennyire jó az elméletben és a chakrakontrollban a kari. Pontosan a jó alakítástól nem kiakasztó ez a fajta profizmus, nem beszélve a teljesen korrekt és logikus hátrányról amit adtál neki, ugye a Taijutsuban való gyengeséget. De persze ez csak kis része a nagy egésznek. 
Nem volt sablonos a történet, jól kihasználtad az ET lehetőségeit, a minimumot bőven túlteljesítetted és ennek ellenére nem untam az olvasást. Így tehát:

Rang: Genin
Chakraszint 125 
Szint: D 
Ryo: 5.000 
TJP: 10 - mivel a karakter nem igazán jeleskedik Taijutsuban

Technikák és Képzettségek: 
- Alap E szintű Jutsuk 
- Függőleges terepen és vízfelszínen való megmaradás chakrával 

Ajándék Technikák: 
- Shindan // Diagnózis --> Ezt akkor kapod meg, hogyha kértél és meg is kaptad az engedélyt a Ninja Tanácstól az Orvosi Technikák tanulására. (Ha már van engedélyed akkor meg is kaptad) VAGY Genjutsu Kai // Genjutsu Feloldás (Döntsd el melyiket kéred) 
- Oboro Bunshin no Jutsu // Köd Klón Jutsu 


Írj Adatlapot és jó játékot!

Előtörténet Elfogadva! 

_________________
° Hiroto Yukionna, Tottori Shinko, Matsuhito Shinroku --> Cukorkacsapat 2.0
° Kenshiro Hanae --> Újra elveszve...
° Kureiji Hanaro --> Minden kezdet nehéz
° Rui --> A Fájdalmas Jóslat: Élet
° Akira --> "Tartozni valahová..."
° Saigo --> Egy "B" szintű küldetés
° Abuso --> Homokszív
° Kawachi --> ???
° Datara --> Nawabare no Jutsu
avatar
Jiraiya
Adminisztrátor

Specializálódás : Mekkenteni a mekkenthetőt

Tartózkodási hely : Félkarú Rablózik valahol


Adatlap
Szint: S
Rang: Kiégett Játéktechnikus
Chakraszint: Kecske :|

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.