Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Go down

Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Témanyitás  Uchiha Kagami on Szomb. Május 05 2018, 18:52

-- Sunagakure főterén --

Előző nap végre kialudhattátok magatokat, és bőségesen kaptatok enni-inni azok után, amin keresztül kellett mennetek. Bizony, a Chuunin Válogató Vizsga első szekciója, az írásbeli nem volt éppen sétagalopp; testben és lélekben is hatalmas tortúrán mentetek keresztül, de érezhettétek magatokban, hogy ami nem ölt meg, az megerősített. A kitartóan tűző, déli nap már meg sem kottyant nektek az előző napok kálváriáját követően, és újult erővel álltatok az alakzatban, amelybe betereltek titeket a vizsgáztatók. A tér közepén egy kisebb pódium emelkedett, vélhetően ott fog majd felbukkanni az eligazító jounin... de legalább két fertályórán keresztül semmi nem történt, csak vigyázzba kellett állnotok. Azonban most, hogy itt voltatok, a vizsga utáni másnap délben a rejtett falu még kissé romos állapotában is impozáns főterén, méltán lehettetek büszkék magatokra. Ahogy körülnéztetek, rájöhettetek, hogy összesen nyolcvan csapat maradt bent a vizsgán, több mint, amire számítani lehetett. De hát... hátra volt még két kör a vizsgából, és az, amit hallottatok az eddigiekről, nem éppen a bennmaradás reményével kecsegtetett benneteket.

Már éppen kezdtetek volna nagyon szomjasak lenni - hisz hiába volt nálatok víz, hiába tölthettétek fel a készleteiteket, inni nem engedtek benneteket az alakzatban - akkor jelent meg az, akire vártatok. Por kavargott a feltámadó szélben, csípte a szemeteket, de nem mozdulhattatok meg, hiszen az volt a parancs. S a szállingózó por elültével, egyszer csak ott termett egy sunagakurei jounin a pódiumon; magas volt, tagbaszakadt, és kopaszabb még Daiki-senpai-nál is, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Szigorú tekintetét körbehordozta rajtatok, hidegkék szemei csak úgy pásztáztak benneteket, mintha nem akarta volna elhinni, hogy tényleg ennyien voltatok a téren. - Hitomi Jonouchi vagyok, a Chuunin Válogató Vizsga második szekciójának fő vizsgabiztosa - mutatkozott be nektek, és várta szavai hatását... tán a hangja miatt, amely olyan volt, mintha a síron túlról szólt volna. Egyáltalán nem kiabált, még csak meg sem emelte a hangját, mégis tisztán hallottátok azt. - Sokan vagytok, de nem baj. A vizsgán le lesztek feleződve - jelentette be egykedvűen, és azonnal pusmogás kezdődött a tömegben. Lefeleződve? De hisz az... negyven csapat azonnali kidobása?

Jonouchi-senpai nem kiáltott fel, csak felemelte a karját, mire hirtelen csend lett a tömegben. Karizmája oly' erős volt, hogy neki nem volt szüksége holmi ordibálásokra, mint Daiki-senpainak. - Az én dolgom, hogy megismertesselek benneteket a rátok váró feladattal. Nos, először is, nézzetek magatok mellé - mondta, és mikor istenigazából körülnéztetek, akkor a mellettetek álló, többnyire ismeretlen, de sokszor falubéli, vagy legalább régen még szövetséges (bár máshol pont, hogy ellenséges) nemzet shinobijait láthattátok. - Csináltunk némi... változtatást - vette fel újra a fonalat Jonouchi-senpai, és enyhe félmosolyra húzta a száját. - Ahhoz, hogy igazán kiérdemelhessétek a Chuunin rangot, bizonyítanotok kell, hogy ismeretlen személyekkel is együtt tudtok működni. Épp ezért, kicsit megkavartuk a csapatelosztást. Persze, nem mindenkit osztottunk be másokhoz, vannak akik együtt maradtak, ők teljesítettek legjobban az írásbelin... ennyi előnyt megérdemelnek. A fontos, hogy itt nincsenek többé egyének, csak csapatok vannak. Csapatként mentek át, és csapatként is buktok meg. Hacsak egy ember kiesik a csapatból, az a csapat rögtön megbukott!

Lássuk is... -
kezdett el matatni Jonouchi-senpai, majd két tekercset húzott elő shurikentartójából; az egyiken a Menny, a másikon a Föld felirat volt látható. A Mennytekercs teljesen fehér volt, míg a Föld fekete. - Lehet pár sokadszorra próbálónak ismerős lesz ez a bevált szokás. Minden csapat egy tekerccsel kezd, vagy mennyel, vagy földdel. Összesen negyven-negyven tekercs lesz kiosztva, negyven föld és negyven menny. A cél: három napon belül legyen a csapat birtokában mind a két tekercs és érjenek el az ellenőrzőpontra azokkal! Az a csapat, akinél nincs ott mind a két tekercs, megbukott! Aki nem ért el három napon belül az ellenőrzőpontra, megbukott! Szóval... mindenképp le fogtok feleződni, hacsak többen meg nem buktok, de ez már nem a mi bajunk. Annál könnyebb dolgunk lesz.

A fontos szabályok: a tekercseket tilos felnyitni, aki felnyitja, azonnali hatállyal diszkvalifikálódik. Felnyitni csakis a végső ponton lehet, akkor, amikor átléptétek a vonalat. Továbbá... az Üvöltő Szelek Sivataga veszélyes hely, és ezen kívül, halálos erő alkalmazása megengedett! Lesznek, akiknek ez lesz életük utolsó vizsgája... és ennek fényében, most mindenki alá fog írni egy beleegyező nyilatkozatot, amit azért kell megtennie, hogy ne engem vegyenek elő, ha megtalálják az összeaszott hulláját a sivatagban. Saját felelősségetekre vehettek részt csak a vizsga ezen szakaszán. Aki nem írja alá, az visszalépettnek minősül, és jelentkezhet jounin felügyelőjénél, hogy a csapatával együtt megbukott. Majd legközelebb megpróbálhatja... vagy nem. Nos, a felügyelők ki fogják osztani a papírokat, amelyeket ajánlott áttanulmányozni, majd aláírni és a paraván mögött a három papírt ki fogják cserélni valamelyik tekercsre. Tíz percetek van átolvasni a beleegyezési nyilatkozatot, utána látni akarom a sorokat! -
adta ki az instrukciókat Jonouchi-senpai, majd kiosztották számotokra a papírokat, és mindenki kapott egy-egy tollat. A papíron a következők álltak:


Beleegyezési nyilatkozat

Én ................... beleegyezem, hogy csakis saját, személyes felelősségemre veszek részt a sunagakurei Chuunin Válogató Vizsga második fordulóján, amelyet a Szél Országában, az Üvöltő Szelek Sivatagában tartanak meg. Kijelentem továbbá, hogy a várható veszélyeknek teljesen tudatában vagyok, a vizsgán való részvételemet pedig sem fizikai, sem pedig egészségügyi probléma nem hátráltatja.

Jelen nyilatkozat aláírásával elfogadom, hogy a második forduló alatt, esetlegesen bekövetkezésre kerülő halálom, vagy bármely végtagom, testrészem elvesztése, netán maradandó, vagy éppen gyógyítható megnyomorodásom esetén, a felelősség teljes mértékben engem terhel.

Jelen nyilatkozat aláírásával kijelentem, hogy a fő vizsgabiztos (Hitomi Jonouchi sun. joun.) minden tájékoztatást megadott a Chuunin Válogató Vizsga második fordulójával kapcsolatba, figyelmeztetéseit megértettem, és azokat magamra nézve kötelező érvényű szabályokként elfogadtam.

Jelen nyilatkozat aláírásával elfogadom, hogy Sunagakure no Sato rejtett falvát semmilyen felelősség nem terheli személyemmel kapcsolatban, halálom, bármely testrészem elvesztése, netán megnyomorodásom esetén a falu semmilyen szinten nem köteles testi épségem megtartásáról, avagy holttestem elszállításáról gondoskodni.

Jelen nyilatkozat aláírásával elfogadom, hogy az esetlegesen mégis felmerülő egészségügyi ellátást Sunagakure no Sato rejtett falva - amennyiben nem vagyok helybéli shinobi - csakis térítés ellenében ejtheti meg, amelynek összege teljes mértékben engem terhel, és amelynek összege az ellátást követően kerül meghatározásra, és kiszámlázásra. Elfogadom továbbá, hogy ezt az összeget három (3) napon belül meg kell térítenem Sunagakure no Sato rejtett falvának.

A fenti pontok mindegyikét megértettem, elfogadtam és magamra nézve kötelező érvényűként értelmeztem.

Kelt:............


Aláírás


Amint mindenki aláírta, a paravánnál tényleg tömött sorok alakultak ki. A csapatok bementek, leadták a papírokat és tekerccsel a zsebükben távoztak. Természetesen ez a paravános megoldás azért volt, hogy nehogy meglássátok, milyen tekercset kapott a másik csapat, és, hogy azt a tekercset ki hordozza közülük. Miután mindannyian megvoltatok, Jonouchi-senpai újfent felvette a fonalat, de ezúttal nem kellett alakzatba állnotok. - Nagyszerű. Most az fog történni, hogy minden egyes csapat egy-egy kijelölt pontra megy a faluban, ahonnét elindulhat a sivatagba. Azon a ponton várni fog benneteket egy chuunin, akinek meg van hagyva, hogy nem kommunikálhat veletek, csak az ajtót nyitja ki számotokra. Eredményes vizsgát kívánok mindenkinek... és, ha adhatok egy tippet... - itt még jobban lehalkította a hangját - próbáljatok nem meghalni. Oszolj! - ezzel az ismertetés be is fejeződött. Mindenki megkapta a felügyelőktől az instrukciókat, hogy a falu melyik pontjára kell állnia.


-- Az indulási ponton --

Ott álltatok a kapunál, előttetek egy, a sok sunagakurei chuunin közül, arctalanok, névtelenek... legalábbis számotokra. Ahogy azt Jonouchi-senpai ígérte, nem szólt hozzátok egy szót sem, a kérdéseitekre, ha voltak olyanok, egyáltalán  nem válaszolt; csak az óráját nézte. Amint az elütötte a délután fél kettőt, kitárta a kaput, és jelzett nektek, hogy indulhattok. Odakint a végtelen sivatag várt rátok, a sivatag, amely annyi mindenért felelős volt már... a sivatag, amely nappal észveszejtő forróságával, este pedig rettentő hidegével tett próbára már akkor titeket, amikor idejöttetek... és az a hely, ahol most három hosszú napot kellett eltöltenetek.A Chuunin Válogató Vizsga II-es szekciója hivatalosan is elkezdődött. Képesek lesztek az akadályokat legyűrni? Vajon mi vár rátok a sivatagban? Vajon képesek lesztek mindent úgy teljesíteni, ahogy azt elvárják tőletek? Rajtatok állt...

//A poszt megírására 3 hetetek van, azaz 2018.06.04 23:59-ig be kell küldenetek mindenképpen, máskülönben a ti csapatotok azonnali hatállyal diszkvalifikáltnak számít. Nos, a továbbiakban a következő instrukciók szerint kell posztot írnotok:

Választhattok, hogy egy-egy élményhosszú posztban, szabadjáték-szerűen írjátok meg a dolgot. Ebben az esetben posztotoknak a következőket kell tartalmaznia:
- Az írásbeli és a gyakorlati közötti egy napos időintervallumot. (Bevezetés)
- A fenti poszt tényleges lereagálását (Tárgyalás)
- A Sivatagban eltöltött három (vagy kevesebb, de minimum egy) napot, amelyben harcba keveredhettek, és feltételes módban megszerezhetitek az ellenfél tekercsét ("amennyiben sikerült a küzdelmünk, és megszereztük a tekercset...") Ez a három, de legalább egy nap tartalmazzon szockodást, a kihívásokat - forróság, embertelen hideg, készletek fogyása stb. - és egy-két harcot. Akár el is veszthetitek a tekercseteket, amelyeket megpróbálhattok visszaszerezni, majd megszerezni a következőt (Tárgyalás)
- Az ellenőrzőpontra való feltételes megérkezést és a tekercsek kinyitását (Befejezés)

Ezt követően a mesélőtök ellenőrzi a posztjaitokat, és eldönti, hogy sikeresen vettétek-e az akadályokat. Amennyiben ezt választjátok, a következő támpontoknak kötelezően szerepelniük kell a hosszú posztokban:
- Egy sivatagi állat (óriás skorpió/kígyó) megtámad benneteket
- Konfrontálódtok egy másik csapattal, akiknek hozzátok hasonló tekercse van
- Konfrontálódtok egy másik csapattal, akiknek olyan tekercse van, amilyen kell nektek
- Eltévedtek a sivatagban
- Visszataláltok a helyes irányra
- Elkezd kifogyni az étel- és italkészletetek

Hogy a karaktereitek mennyi idő alatt teljesítik, rátok van bízva (tehát az előzőek ellenére nem kötelező mind a három napot kijátszani, végigmehetnek egy nap alatt is, de a tartalomnak változatlannak kell maradnia, és a támpontoknak is kötelezően benne kell lennie a posztokban), viszont irreális teljesítésektől tartózkodjunk. Minimum 24 óra alatt tudnak csak végigmenni a pályán a karakterek.


vagy

választhatjátok, hogy mesélői levezényléssel szeretnétek ezt a részt végigcsinálni. Ebben az esetben erre a posztra egy héten belül reagálnotok kell, majd érkezik a mesélői reag, amelyre szintén egy hét, és úgyszint egy új mesélői reag, amire szintén egy hét, majd a végleges összesítő. Ez esetben 1-1-1 hét áll rendelkezésre a rövidebb posztok megírására, amely átlagos kalandként működik. Ez esetben evidensen úgy megy, ahogy a játéktéri kalandok, nem kell többet mondani róla.

A topic mesélője: Uchiha Kagami
A csapatotok tekercse: Menny Tekercs//

_________________
Tää jylhä kauneus ja ääretön yksinäisyys
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo



Állandó mesélések (7/7)
- Djuka Orimi
        - Jelenlegi kaland: ElektrOP vol 2.0
- Djuka Kodomo
        - Jelenlegi kaland: A Bölcsesség Ára

-Tsuuzoku Tomoe
        - Jelenlegi kaland: A Téboly Mezsgyéin
- Kowarii Zion

        - Jelenlegi kaland: Cirque du Freak
- Hasegawa Zauki
        - Jelenlegi kaland: Üdvözöllek és búcsúzok
- Hyuuga Shakaku

        - Jelenlegi kaland: Holdezüst

- Hyuuga Ayako

        - Jelenlegi kaland:


Chuunin Válogató Vizsga
avatar
Uchiha Kagami
Adminisztrátor

Specializálódás : Több éves posztok előkutatása

Tartózkodási hely : Elfeledett fóliánsok között


Adatlap
Szint: S
Rang: A Gundan Könyvtárosa
Chakraszint: Vodka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Témanyitás  Uchiha Kagami on Kedd Jún. 19 2018, 00:06

Hivatalosan jelezni kívánnám, hogy a posztok megírására addig kaptok időt, amíg az utolsó körös mesélői posztok meg nem érkeznek a többi csapathoz; pontosabban aznap éjfélig. Amennyiben ez nem történik meg, a csapat diszkvalifikálásra kerül.

_________________
Tää jylhä kauneus ja ääretön yksinäisyys
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo



Állandó mesélések (7/7)
- Djuka Orimi
        - Jelenlegi kaland: ElektrOP vol 2.0
- Djuka Kodomo
        - Jelenlegi kaland: A Bölcsesség Ára

-Tsuuzoku Tomoe
        - Jelenlegi kaland: A Téboly Mezsgyéin
- Kowarii Zion

        - Jelenlegi kaland: Cirque du Freak
- Hasegawa Zauki
        - Jelenlegi kaland: Üdvözöllek és búcsúzok
- Hyuuga Shakaku

        - Jelenlegi kaland: Holdezüst

- Hyuuga Ayako

        - Jelenlegi kaland:


Chuunin Válogató Vizsga
avatar
Uchiha Kagami
Adminisztrátor

Specializálódás : Több éves posztok előkutatása

Tartózkodási hely : Elfeledett fóliánsok között


Adatlap
Szint: S
Rang: A Gundan Könyvtárosa
Chakraszint: Vodka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Témanyitás  Shiawase Zouo on Kedd Júl. 17 2018, 01:04


Hiába aludtam mélyen, úgy ébredek, mint akit leütöttek miután vagy háromszor iszonyatos mód elvertek. Nem csináltunk az írásbelin semmit, csak tesztet töltöttünk ki, mégis minden tagom sajog. A lelkem olyan utat járt be, amit még sosem. Az viszont kellemes újdonság, hogy a nagymamám hangja a fejemben elhallgatott. Az önbizalmam is visszatért az alvás után, elvégre úgy keltem fel, hogy benne vagyok abban a csoportban, aki átment az írásbelin. Ahogy összekészülök, és a táskámba rejtett ételt magamhoz venném, hogy egyek végre, Komori lép a szobába. Jó adag étel van a kezében, amit letesz elém.
- Úgy látom, felesleges volt gondoskodnom a kései reggelidről – fixálja tekintetét a táskámra, konstatálva azt, majszolok valamit. Azért leteszi az ételt a kis asztalkára, amit pluszban a szobában találtam. Valószínűleg oda pakolhattam volna a cuccaim, de az enyém üresen állt eddig. Sosem válok meg a dolgaimtól, mintha állandóan készenlétben élnék.
Kényszerűen biccentek a kísérőm/kísérőnk felé, de felfüggesztem az evést, hiába panaszkodik keservesen a gyomrom.
Mivel egyértelmű, hogy azért jött, mert szeretne valamit, minden bevezető nélkül kezd bele.
- Nem gondoltam volna, hogy túljutsz az írásbelin, felülmúltad a várakozásaim. Ha a következő körön is túljutsz, még hatékonyabban tudjuk képviselni vezetőnk céljait. Próbálj meg együttműködni és átmenni, hogy még inkább reflektorfénybe kerüljön apró falvunk!
Felhorkanok. Mintha ezt mondania kellene, és szükségem lenne bárminemű bátorításra vagy motiválásra. Rá pillantok, a fanatizmus megcsillan a tekintetemben: - A Lélekért bármit!
A tekintete felismerést és megértést sugároz, amitől halvány, sunyi, de cinkos mosoly kúszik az ajkaira. Úgy érzem, végre felfogta a szándékaim: bár a Lélek tehermentesített azzal, hogy nem várja el, hogy átmenjek a vizsgán, nem áll szándékomban megbukni. Feljebb akarok jutni, közelebb érni hozzá, hogy végül én legyek a legjobb, az egyetlen, aki képes ellátni a védelmét, az egyetlen, akinek joga van mindig mellette állni!
 
* * *
 
A gyülekezőhelyre a magammal hozott felszereléssel együtt érkezem.
 

Magammal hozott felszerelés:
- 5 kunai
- 5 shuriken
- 2 nagyobb tekercs (azért nem Tenten méret, annál bőven kisebb), benne virágok lepecsételve
- 10 darabos energiatabletta
- 50 darab senbon
- 2 m drót feltekerve
(ezek a tekercseket leszámítva az odaltáskában találhatók, a két tekercs külön erre kialakított két tartóban vannak a másik oldalán az övnek, mint az oldaltáska, úgy elhelyezve, hogy azok ne zavarják a kézmozdulatokban a harc során, mondhatni inkább hátul vannak, mint oldalt.)
- Kami no Tsura – a hátán egy erre kialakított tokban

// Kami no Tsura - Speciális katana: Alapvetően olyan, mintha két katana lenne a markolatánál összeforrasztva, azonban ennek az a különlegessége, hogy szét lehet őket választani, ekkor egy 4 méteres lánc tartja össze a két fegyvert. Harcban praktikus lehet, az ellenfelet sikeresen meglephetjük vele, ezen kívül, utolsó meglepetéskét, szükség esetén a lánc is könnyedén egy mozdulattal kettéválasztható, ilyenkor két katanát kapunk, 2-2m-es láncdarabokkal, amelyek mechanikusan visszatekeredhetnek a katana markolatába, de szükség esetén ezeket is lehet alkalmazni. //A karakter a fegyver használatát tökéletesítette a Két hónapos időugrásban - 2011 szept//

 
 Igyekeztem annyit enni, hogy ne legyek rosszul, de jól bírjam azt is, ha éheznem kell. Igaz, megpróbálhattam volna szerezni energiatablettát és hasonlókat, de mivel alig van pénzem, és különösebben nem hiszek az ilyesmiben sem – meg aztán ki tudja, lehet, el is vennék, mint az írásbeli előtt -, így felesleges kiadásnak ítélve inkább arra figyeltem, hogy változatosan étkezzek, és minél több fejérhét és szénhidrátot vigyek a szervezetembe. Na meg hogy eleget igyak, még ha az esetlegesen mellékhelyiség problémákhoz is vezet, inkább jártam a fél délelőttöt wc-re, mint hogy aztán ilyenen bukjak el, elveszítve minden energiám.
Pontosan dél előtt 5 perccel érkezek a főtérre. Tekintetem körbejár a már ott lézengőkön, majd mikor megpillantom az egyik társam, becsatlakozom mellé. Harmadik tagunk kicsit később bukkan fel. Igaz, tegnap azt reméltem, ma már talán nem kell a csapattal tartani, és az egyéni teljesítmény lesz a mérvadóbb, délelőtt átgondolva a dolgokat arra jutottam, hogy továbbra is el kell viselnem a „csapat” lét terheit, hiszen úgy vélem, semmi értelme nem lenne csak az utolsó tegnapi válaszért annak, hogy mindenképp új csapatokat szervezzenek azonnal össze belőlünk. Illetve Komori megnyilatkozása is arra enged következtetni, talán csak a harmadik vizsgarésznél jön az a rész, mikor a saját erőmre és képességeimre kell majd hagyatkoznom, s addig túl kell élnem velük, ha tetszik, ha nem. Így inkább nem háborgok, felesleges, s csak elvonnám a saját figyelmem lényegesebb dolgokról. 
 
De miért is alakulnának a dolgok egyszerűen. Hiába múlik el a dél, az egyetlen, ami változik, hogy vigyázzállásba parancsolnak bennünket megfelelő alakzatban, hogy aztán ott ácsorogjunk bő fél órán keresztül a tűző napon. Úgy tűnik, ennek a résznek sosincs vége, pedig én már kezdem unni. Tudom magamról, hogy kellően fegyelmezett vagyok, és ha kell, sokkal többet is tudok magam kordában tartva várakozni, de mostanra már kezdem unni, hogy a vizsga java várakozás. Nincs felesleges időm, ezernyi mindent szeretnék behozni a felismert hátrányaimból!
A türelmem már kezdi elérni a határait – nem mintha bármiféle cselekvésre ösztönözne, ha túllépnék rajta -, mikor felkavarodik a por. Lehunyom félig a szemem, hogy a szempilláim védjék a szemgolyóm a szennyeződéstől, de próbálok valamennyire látni, ha már mozognom tilos. Ennek ellenére csak akkor vagyok képes kivenni az újabb jounin alakját, mikor elül a feltámadt por.
A férfi szintén kopasz, úgy tűnik, ez közkedvelt „hajviselet” ezen az éghajlaton. De legalább beszélni kezd, így biztosra veszem, hogy végre dűlőre jutunk, és megkezdődik a második vizsgarész végre.
Kezdi egy kis nyomásgyakorlással. Majdnem elmosolyodom az egykedvű kijelentésre. A minimum 50%-os bukásarány csak a hülyék számára meglepő. Lehet, most kellene megfigyelnem, kik pusmognak rögtön, mert ők azok, akik nem hisznek annyira a képességeikben, így könnyebben elkaphatók, ha az érdekeim úgy kívánják.
Az eligazítás velős és információdús. Szóval szereznem kell még egy tekercset, és a két mellém kijelölt másik shinobival eljutni az ellenőrző pontig. Attól nem tartok, hogy ne élném túl, hiszen az életösztönöm óriási, és nem kérdés, még élnem kell, ezért teljes nyugalommal írom alá a nyilatkozatot. Meg egyébként is: minden küldetés egy shinobi vagy kunoichi életében egy ilyen „nyilatkozattétel”. Ez nem fog elrettenteni. Bárki is hagyja a sivatagban a fogát, az nem én leszek!
A papír leadása után hozzájutottunk a tekercsünkhöz, ami fehér volt. A Menny Tekercse. Tehát egy Föld Tekercset kell majd találnunk. Egy a harminckilenchez az esélye, hogy elsőre ilyen tekercset birtokló csapatot találunk, a legrosszabb viszont az, hogy akár negyven csapatot is megtámadhatunk, mire egyhez hozzájutunk végre, ha iszonyat pechünk van. A valóság valahol a kettő között lehet, ezért is kellene valami stratégia arra, hogy elkerüljük a felesleges harcot. Nem azért, mert gyáva lennék, egyszerűen azért gondolom így, mert így lennék a legjobb formában, amikor a továbbjutást is jelentő harcra kerül sor. Az már más kérdés, hogy lehet valakit rávenni arra, hogy elárulja, milyen tekercs van nála. 
A felénk nyújtott tekercset, bár kissé ki kell lépnem érte, megkaparintva dugom a tekercseim közé, pont tökéletes hely arra, hogy ne lássa senki, és feltűnés nélkül távozzunk vele. Két társam nem szól semmit, kezdetnek tökéletes. 

Újabb rövid eligazítással megkaptuk az indulási pont koordinátáit. Az odaúton Koizumo felvetésére ismét feljött a ki mire képes téma. Rosszul érzem magam, ahogy elsorolják, mi mindenre képesek. Minden kusagakurei büszkeségem ellenére megértem, miért nézik le a hozzánk hasonló kis falvak ninjáit. Zauki két elem használatával is büszkélkedhet bizonyos szintig, miközben a közelharcban is képzettnek állítja magát. S miért hazudna, azt inkább el tudom képzelni, hogy nem árul el mindent, hogy maradjon titka a következő fordulóra is, ebből a szempontból abszolút hátrányból indulok, mert ha bármit is elhallgatok, akkor jobb, ha nem is mondok semmit… Nem számít, most az előttem levő akadályra kell gondolnom inkább. Koizumo ismét elismétli, amit már az ideúton is megtudtam: katon használó, emellett jártas a kenjutsuban, illetve hogy szereti a csapdákat. Emellett ő is inkább közel-, esetleg középtávon szeret támadni. Az lenne az igazi, ha komoly távolsági technikáim lennének, de ennek komoly hiányában vagyok. 
Egy pillanatig összeszorítom az ajkaim, mielőtt magam is válaszolnék. 
- Ismerek pár, a falumra jellemző virág jutsut, igaz, a vidék nem alkalmas rá, de van nálam némi virág, tekercsbe pecsételve. - Nem túl hatékony így, de jobb, mint a semmi. - Alapszinten értek a dróthasználathoz, és jól bánok a fogpiszkálókkal, ha célba kell velük találni. - Túlzás, de úgy érzem, szépítenem kell az igazságon. - Illetve itt a fegyverem - tapintok a hátamon levő társamra. - Dupla pengéjű katana, de szét is lehet választani, egy lánc köti össze őket, de még azt is egy újabb lépcsőben ketté lehet pattintani. 
Ennyi. Őket hallgatva értem, miért kaptam meg a Lélektől és kísérőmtől is, hogy nem baj, ha nem sikerül átmennem a vizsgán… 
Meg is lep, hogy valamim, a fegyverem felkelti az érdeklődést. Koizumo máris közelebb lépve nézné meg, és kérné, de bizalmatlanul hátrálok, s bár előveszem a Kami no Tsurám, de a kezébe nem adom. 
Ennek ellenére is komorabbá válik az ábrázatom, mert az érdeklődés nem ad plusz önbizalmat, de sulykolom magamba az elhatározást: akkor is megcsinálom a vizsgát! Nem minden a képzettség, sok egyéb dolognak kell megfelelnie annak, aki a magasba tör! 
- Én akarom magamnál tartani a tekercsünket. Egyrészt nálam alapjáraton vannak tekercsek, és annyira észrevehető helyen, hogy véleményem szerint kevesen gondolnák, hogy oda tettük a védendőt is, valamint hamar kiderülne, hogy képzetlenebb vagyok, mint ti, az lenne a logikus, ha a legerősebb tagunknál lenne ilyen fontos dolog, nem pedig nálam. - Ugyan felvezetek érveket, alapvetően eszem ágában sem lenne odaadni amúgy se. Egy ideig még tanakodás folyik a dologról, de végül rábólintanak, legyen. Nem nagyon érdekel, hogy sikerült-e őket meggyőznöm, vagy egyszerűen csak rám hagyták a dolgot, mivel így is, úgy is mindhármunknak célt kell érnie, ezért nemcsak a tekercseket kell majd védenünk, de egymást is. 
A megadott helyen egy kapu és egy újabb sunagakurei shinobi várt minket. Szó nem hangzott el a szájából, csupán az órát nézte. Nem is erőltettük a dolgot, csak vártunk mi is, míg meg nem mozdult, feltárva a kaput. 
Elérkezett hát az idő, beléphetünk a következő állomás helyszínére, hogy kezdetét vegye a küzdelem a tekercsekért és a továbbjutásért. 
A neve után annyira nem volt váratlan - főleg a faluba vezető út és  maga a falu és környéke után -, de tényleg egy nagy kopár semmi, egy iszonyat halom homok valami mérhetetlen mód befűtött kemencében. 



Vajon ha “üvöltenek a szelek”, milyen mértékű homokviharral lehet számolni? A buckák méreteit elnézve nem sok jóval lehet számolni. 
Most viszont talán fontosabb, hogy merre, milyen stratégiával induljunk el. Nem sűrűn szólalok meg elsőnek, de ebben hűvösségem ellenére türelmetlenebb vagyok, már az is frusztráló, hogy meg kell beszélnem valakivel, mit csináljak, hát az még mennyire lenne az, ha meg kellene várnom, míg felvetnek valamit. 
- Szerintem menjünk az ellenőrző ponthoz - szögezem le a levegőbe. Ezzel talán eléggé felhívtam magamra a figyelmet, és meghallgatnak, ezért mondom is tovább. - Valószínűleg minden csapat így fog gondolkodni, de az ellenőrző pont környéke a legvalószínűbb, ahol más csapatok is nagy valószínűséggel fel fognak bukkanni. Talán veszélyesebb is, de a szabadban nem tudni, sikerül-e belefutnunk olyan csapatba, akiktől sikerülhet elvenni a Föld tekercset. Minél előbb eljutunk az ellenőrző ponthoz, és felfedezzük a környékét, kihasználva a számunkra előnyös részeit, annál nagyobb az esélye, hogy még nem botlunk ellenséges csapatokba, de később csapdába ejthetünk olyanokat, akiknél már mindkét tekercs ott van, így nagyobb az esélye, hogy rögtön lesz olyan, akitől megszerezhetjük a nekünk kellőt, és még akár el is szedhetünk egy olyat, ami bár nekünk nem kell, de csökkenthető vele a következő kör potenciális ellenfeleinek száma. 
Miután a többiek is kifejtették a véleményük, és kialakul a közös stratégia, nekiindulunk. Az azonnal kiderül számomra, hogy sietős tempót diktálni a süppedős homokban minden, csak nem egyszerű. Nem tudom, csak nekem okoz-e gondot, de roppant bosszantó, mert nem jártam sok helyen, így számomra ez a fajta süppeteg terep ismeretlen. Alkalmazhatnám a vízen járás trükkjét, de tartok tőle, hogy túl sok chakrát pazarolnék el vele folyamatosan, s így nem lennék képes helyt állni, mikor szükség lenne rá. Azt viszont nem vagyok képes felmérni, hogy mennyivel fárasztóbb magam erejéből, plusz chakra rásegítés nélkül ugyanaz az út, s hogy melyik lenne a kimerítőbb. 
Francba! Annyira kevés tapasztalatra tettem szert eddigi kunoichiként eltöltött életem során! 
Mellettem Koizumo hamar vetkőzni kezd, csak egy fél pillantással illetem, ahogy felülről teljesen lemezteleníti magát. Csak én gondolom úgy, hogy ezzel túlságosan is kiadja magát olyan téren, hogy az ellenfél azokról az érákról nem készül számottevő támadásra olyan szempontból, hogy látni, ott semmi rejtett fegyvernek vagy hasonlónak nincs nyoma? 
Tekintetem azonban inkább visszatér a környék pásztázásához. Félelmetes ez a sivatagi terep. Amikor felérünk egy-egy “homokbucka” - szerintem inkább minimum homokdomb - tetejére, egész kinyílik a terep, kis túlzással az egész látóhatár belátható - ez csak azért nem igaz, mert a levegő annyira izzik, hogy zavarja a távolabbi dolgok észlelését. Viszont onnantól, hogy ismét alá ereszkedünk, jó ideig, míg a következő bucka tetejét el nem érjük, kvázi ki vagyunk szolgáltatva mindennek, mert a világ beszűkül a két bucka közötti térre iszonyatosan hosszú időre. Ráadásul monoton és idegőrlő.
Már most utálom az egész helyszínt. Az a kevés tudásom se ér sokat, miközben folyamatosan hátrányos helyzetben van körülbelül mindenki, talán csak a sunagakureiek nem annyira. A meleg miatt ráadásul egyre inkább rosszul vagyok, miközben egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy a kulacsomhoz nyúlok. Alig van már félig… Felpillantok a tűző napra egy fél pillanat erejéig, kifejezve számára is gyűlöletem - még nem tudtam ekkor, hogy vannak sokkal rosszabb dolgok is egy sivatagban, mint a kérlelhetetlenül tűző nap, s hogy lesz olyan pont a vizsga alatt, mikor visszakívánom a fejem fölé az égitestet. Mert ahogy felfelé kaptatunk az újabb emelkedőn, igyekezve nem visszacsúszni - én kissé távolabb a másik kettőtől bizalmatlanul -, hirtelen a szokásosnál jobban megindul alattam a homok, s hiába próbálok felugrani, hogy szabaduljak a szorult helyzetből, mert bár gyorsan reagáltam, a lábam már eléggé mélyen besüppedt, hogy az elrugaszkodás erejének hatására inkább még jobban elmerüljek, mint hogy kiszabaduljak. A homok olyan gyorsan temet alá, hogy igazából fel sem tudom fogni, hogy nem tudok lélegezni, máris könnyűnek érzem magam, mert zuhanni kezdek, s bár nem látok semmit se, sikerül nagyjából féloldalasan földet érnem, félig esve, félig földet érve - mert félig jól, de félig nem jól gondoltam, merrefelé lehet a lefelé a nagy pörgésben, forgásban. Egy biztos, keményre érkezem, és a kezem magam elé kell emelnem, hogy ne közvetlen az arcomba hulljon alá a homok. Így is szinte maga alá temet, miközben hangosabban is puffan két valami is, ami arra enged következtetni, hogy nehezebb dolgok is aláhullanak. Remélem, nem sziklák, mert esélyem sincs arrébb ugrani vagy kitérni, örülök, ha egyáltalán valamennyire a homokkupac tetejére küzdöm magam. 
A sivatag csöndjében óriásinak tűnő robaj elhal, csak egy kis homok zizeg még, ahogy aláhull, s köhögve, prüszkölve, az arcom porolgatva, törölgetve próbálok a lassan elülő porban levegőhöz jutni anélkül, hogy további homokot nyelnék vagy szívnék le tüdőre. Viszonylag hamar képes vagyok körülpillantani, s megsejteni, hogy a két nagyobb puffanás két csapattársam lehetett. Annyira nem álltam tőlük távol, s ezek szerint a fent tátongó lyuk méretéből, a beömlő fény mennyiségéből kiindulva nagyon váratlanul és pillanatok alatt zúdult le a fenti homokmennyiség, így ők sem menekülhettek a “futóhomok” csapdájából, és berántotta őket is az üregbe. Vagy hova is érkeztünk… Mert bár tüzetesebben nem nézhettem meg egyetlen pillantással, de az első látásra is világossá válik, hogy ez nem egy természet vájta járat, sokkal inkább valami mesterséges, ember által létrehozott helyiség. De mielőtt elmélyülhetnék abban a kérdésben, hogy megsejtsem, hogy ez most egy másik csapat félelmetesen jól felállított csapdája, vagy valami egészen más, apró, majd pillanatok alatt felerősödő neszezés kél, hogy a következő tizedmásodpercben egy hatalmas skorpió bukkanjon fel egyenesen mellettem a homok alól. 



A jelenet mondhatni lassított felvételként játszódik le előttem. Kis túlzással még talán azt is meg tudnám számolni, hogy hány homokszem hullik le az állatról, miközben fölém tornyosul ingerülten. Na nem azért érzem lassított felvételnek, mert annyira villámgyorsan lennék képes reagálni rá, épp ellenkezőleg, szinte fel se fogom, mi történik előttem, csak bámulom megmerevedve a termetes jószágot. Ő kevésbé inaktív, hatalmas ollójával azonnal felém kap. Felfogom, látom, még a tagjaim is kényszerítem a mozgásra, de sokkal lassabban reagálok, mint illene és mint szükséges lenne, ezért belátva, hogy kitérni már nem tudnék időben, inkább a katanám akasztom le a hátamról, azonnal szétpattintva, hátha még képes vagyok időben hárítani - már ha lett volna esélyem erővel bírni, ahogy megpróbál összeroppantani a teremtmény -, mikor kiáltás hallatszik: - Katon: Housenka no Jutsu! 
A keletkező “tűzlabdák” megakasztják az állat támadását, és hátrálásra késztetik. Ennyi elég számomra is, hogy végre igazán ocsúdjak, de mire megmozdulnék, másik társam “villan” el mellettem, hogy katanáját az állat gyenge pontjainak tűnő páncélillesztések felé irányítsa. Az állat sziszegni kezd, a farkát lóbálva, de mivel Zauki máris a hátán terem, némiképp kockázatos lenne használnia is - gondolom én. Ennek ellenére a katanám összepattinva állítom a homokba magam mellett, hogy előkapjam a drótom, az Ayatsuito no Jutsut bevetve kötve  az állat farkát egy, a helyiségben felfedezett szobormaradványhoz - mert közben peremszinten eljut az agyamig, hogy a helyiség valami nagy, egykori díszcsarnok maradványa, esetleg valami hatalmas templomi belső tér lehet rengeteg belső díszítés maradványával, amelyek jobb-rosszabb állapotban búsulnak az elmúlt dicsőség felett. Talán a kinézett szobrom kibírja a skorpió erejét és lesz értelme tettemnek. Egy biztos, az állat dühösen és kétségbeesetten kezd csapkodni, igen megizzasztva Zaukit, de még így is sikerül a fiúnak két ponton is az állatba mélyeszteni a fegyverét, mielőtt leesne a fájdalomtól és a haragtól megvadult állatról, aki közben vészesen közel kerül hozzá, hogy hatalmas rántással elborítsa, és talán ripityára is törje a kőszobrot, amihez kötöttem. Újabb tűzgömbök cikáznak el mellettem, az előzőekhez hasonlók, miközben Koizumo megragadja a kezem. 
- A folyosóra! - kiáltja a másik srác felé, miközben engem magával húz. Már az érintéstől kiráz a hideg, de megint csak arra kell eszmélnem, hogy voltaképp tehetetlenül követem, s mindhárman a folyosón rohanunk, remélve, hogy az fokozatosan összeszűkül, vagy hogy a megsebzett állat fájdalma és életösztöne nagyobb lesz, mint a dühe, hogy ne kövessen minket. 
Amint lehet, lefordulunk a fő folyosóról, s ahogy reméltük, egyre szűkebb mellékjáratokba vetjük be magunk. Időközben Koizumo, meggyőződve róla, hogy követem, elengedte a kezem, de még így is jó ideig tempózunk, mire zihálva végre megállunk. Csak ekkor fogom fel, hogy a gyér fény, ami mellett futottunk, voltaképp egy fáklyától származik, amely Koizumo kezében lobog. Csak következtetni tudok, biztos nem lehetek benne, hogy talán a nagy teremben szúrta ki valahol a világító eszközt, és gyújthatta meg talán a második támadásával, mielőtt magával ragadott volna, s Zauki pedig követett volna minket.  
Amennyire csak tudunk, igyekszünk nesztelenek maradni, és fülelünk erősen mind a hárman. Nem hallok semmi jelet arra vonatkozóan, hogy az állat követett volna bennünket. Közvetlen a nyomunkban biztosan nincs, s a kisebb helyiségbe, ahol pár percre megálltunk, csak egy, az állat számára már szűkebb bejáraton át lehet bejutni, így nem is lenne számára talán olyan egyszerű a bejutás. 
Ez egy kissé lehiggaszt. Ugyanakkor feltör belőlem a keserűség. Megöltem a nagyanyám, akitől rettegtem, megöltem, amint képes voltam rá, egy nevelőm, aki olyasmiket művelt velem, amit nem akartam, részt vettem Kusagakure védelmében a háború alatt, amelynek a nyomát égési sérülés képében az arcom bal oldalán viselem - végig is simítok az említett sérülésen -, mégis mondhatni teljesen leblokkoltam a lehető legfontosabb fél pillanatra, ahogy az állat rám támadt. Akármilyen erős is a büszkeségem, a józanságom beismerteti velem, hogy a két fiú nélkül most minimum sokkal rosszabb fizikai kondícióban lennék, de az is könnyen lehet, hogy az óriás skorpióförmedvény tápláléka. sosem fog kiderülni, de maga a legoptimistább kalkuláció is szégyen rám és a céljaimra nézve. A két tenyerem ökölbe szorul az elkeseredett dühtől. 
Miért csak az derül ki ezen a vizsgán, hogy mennyire alkalmatlan vagyok még a jelenlegi vetélytársaimhoz képest is?!
- Jobb, ha óvatosan, de mozgásban maradunk. Nem tudhatjuk, mi mindent rejt még ez a sok járat - töri meg a csendet az alapvetően ritkán beszélő Zauki. Bólintunk. 
Szerencsénkre a terem, amibe érkeztünk, még egy kijárattal rendelkezik, így továbbra is messzebb tudunk kerülni a bestiától, ugyanakkor ahogy lassan alábbhagy az adrenalin, be kell ismerjük, hogy a sötét járatokat járva már azt is elvesztettük, nagyjából milyen irányba tarthatunk, arról pedig végképp nem sok tippünk van, merre lehet bármilyen kijárat ebből a számunkra útvesztőből. 
Mert kijárat biztosan van, nem is olyan kicsi, hiszen valahogy a skorpió is bejutott, s talán akad másik, kisebb vészkijárat is, ha be nem temette a homok, vagy nem voltak a hely építői túlzottan magabiztosak olyan értelemben, hogy nem építettek semmi másodlagos vagy vészkijáratot. 
Még valami másra ráébredhetünk gyanúsan mindannyian, én mindenképp, ahogy végigszalad a hátamon a hideg borzongás: a kinti forrósághoz képest idelenn szabályosan fázom. A karomra pillantva tapasztalhatom is ennek fizikai nyomait, tele vagyok libabőrrel, ahogy a piheszőreim égnek merednek, természet adta mód próbálva védekezni hasztalan a hűvös ellen. 
Bár nem beszélgetünk továbbra sem, az hamar kiderül számomra, hogy senkinek nincs semmi olyasmi jutsuja, ami alkalmas lenne arra, hogy hamar kikeveredjünk, akkor már rég bevetette volna valaki, de senki nem mozdul. Egy kortynyi levegőt mélyebben szívok magamba, miközben feljegyzem a képzeletbeli listámra, hogy ezen a téren is sokat kell fejlődnöm még: a váratlan helyzetek hatékony megoldási metódusaiban.
Már nemcsak az irányérzékem, az időérzékelésem is megkavarodik, mire hirtelen reménysugár villan fel előttünk: Koizumo kezében a fáklya fénye erőteljesebben megreszket. Azonnal kapcsolva meg is áll. Valahonnan légmozgás érkezik a kisebb oszlopokkal részekre osztott terembe, amely meglobogtatja a már jócskán leégett fényforrásunkat. 
- Szerintem arról jöhet - szólal meg elsőként Zauki, egy félreesőbbnek tűnő nyílás felé mutatva, a terem oldalából. Nekem legalábbis olybá tűnt, az a terem “oldala” az alapján, ahogy a terembe jutottunk, de most már inkább kezdem azt hinni, hogy mi léptünk be oldalról, és valójában az a főbb bejárat eredetileg a helyiségbe. Ahogy a megadott irányba haladunk tovább, reménykedés jár át, mert meleg légáramlat simogatja végig az arcom. Soha nem éreztem még ennyi mindent, mint amennyit a chuunin vizsga kezdete óta... De a magam semleges módján boldog vagyok, hogy úgy tűnik, végre kikeveredünk a kőfolyosók és termek labirintusából, s valóban, pár forduló után egy előtérbe érünk, amely már nem csupán a fáklyánk fénye, de a beomló, színe alapján késő délutáni nap fényétől is kellemes, jól felmérhető félhomályba borul a benti sötétség után. Kell is ez a kis átvezetés, hogy ne vakítson el minket teljesen a nap, ahogy kilépünk a szabad ég alá, s ránk szakad újból a nyomott forróság. 



A terep, ahova kijutunk, sziklákkal körülvett, szélesebb vájat. A Nap alacsonyan járhat, fénye már a körülöttünk magasodó sziklafalak mögül érkezik. Mivel velünk szemben a legerősebb még a fénye, ez valami nyugatra néző bejárata lehet a komplexumnak - már ha akad több bejárat, de ez az információ immáron totál hidegen hagy. 
- Ideje valami alkalmas helyet találni táborozáshoz - vélekedik Koizumo, újabb megoldandó feladat elé állítva kijelentésével minket. De kétségtelen, igaza van. Kellemetlen, de elpazaroltuk az egész napot. Ha lehet mondani, szerencsénkre ahogy kiérünk a vájatból, egy rég elhagyatott település romjait találjuk magunk előtt egy sík területen, amelyet csak  ami oldalunkról kereteznek sziklák, a másik oldalról nyitott, és messzire ellátni. 



Igaz, nem térképeztük fel teljesen a sziklába vájt épület környékét, de úgy döntünk, hogy a romok azon részén verünk tanyát, ahol kiértünk a sík térre, a vájat bal oldalán, majdnem közvetlenül. Így ha valaki a vájat felől érkezne esetleg, ami talán kevésbé fordul elő - leszámítva hatalmas állatokat… -, sem marad rejtve, illetve aki meg a sík vidék felől érkezne, azt is messziről kiszúrjuk. Persze támadhatnak felülről, a sziklákról is, de jó eséllyel azt is előbb megneszeljük, főleg, hogy észrevehetetlenebbek legyünk, olyan pihenőhelyet keresünk, ahol behúzódhatunk olyan épületrészbe, ahol még van a tetőből is ép rész. 
Amint ezen alapelvek mentén megtaláljuk a legideálisabb helyet, letáborozunk. mivel éjszaka hideg lesz, úgy döntünk, hogy a rizikó ellenére is muszáj lesz tüzet gyújtanunk valahogy. Erre azután jutunk, hogy Zauki felajánlja, hogy ő megoldja  a gyújtóst, csak bízzuk rá. Míg ő távol van, mi kitalálunk némi védelmet a tűzfény kiszivárgásának minimalizálására, nagyobb kőtörmelékeket gyűjtve, és némi falat emelve a tűz helye köré, hogy csak befelé, az épület romja felé legyen nyitott, ahol a közelébe bújva melegedhetünk, a másik oldalra pedig nem hatol annyira ki a fénye. 
Mikor Zauki visszatér a jó nagy adag fával - fogalmam sincs, honnan kaparta össze, de lenyűgöző ez egy olyan helyen, ahol egy darab fát se láttam -, újabb biztonsági intézkedés fogalmazódik meg Koizumoban: rakhatnánk egy kisebb tüzet messzebb, picivel feltűnőbb, de védett helyen elterelésképp. 
Átbeszélve a dolgot megegyezünk ebben, s mivel Koizumo bírja a tűz elemet, ő az, aki meggyújtja mindkét tüzet. Mivel magam éreztem a leghaszontalanabbnak az egész csapatban, én vállaltam el az őrködést elsőként. Azt beszéltük meg, ha gond adódna, egy shurikennel jelzek, az a leggyorsabb mégis a leghalkabb módszer talán. 
Egy magasabb egykori épület romjain alakítok ki magamnak őrhelyet, ahonnan egész tűrhetően belátom azokat a környékeket, amelyekről támadást várnánk, ugyanakkor azért nem felejtek el a fejem fölé sem nézni, elvégre mégis egy sziklakanyon terül el mellettünk, elrejtve a templomszerűséget a sérült skorpióval és ki tudja még mivel.
A fárasztó és eredménytelen nap után roppant unalmas őrt állni, s hiába minden fegyelmezettségem, többször is azon kapom magam, hogy majd leragad a szemem, és kissé hosszabban pislogtam, mint az feltétlen szükséges és valóban pislogásnak lehetne még nevezni… Hiába, bár az írásbeli után aludtam egy egészségeset végre, előtte nemigen volt benne részem napokig, ami rendesen kivett az állóképességemből. Hogy megakadályozzam az álom ármánykodását, kicsit átmozgatom a tagjaim, kerülve a feltűnést. Míg épp a karjaim mozgatom át folyamatosan körbekémlelve - inkább attól tartva, hogy valamelyik fiú rajtakap gyengeségemen, mint valódi ellenfelek felbukkanására számítva -, tájidegen foltokra leszek figyelmes távolabb. Kétszer is pislogok, hogy biztosan nem képzelődöm, de minduntalan kiszúrom a foltokat, amik ráadásul mozognak és egyre határozottabb alakot öltenek a semmilyen foltból emberszerűvé majd emberivé alakulva. Azonnal felfüggesztem a tornát, és lejjebb lapulok, az oldaltáskámba nyúlva shurikenért. A lehető legóvatosabban, ugyanakkor a legpontosabban célozva hajítom el a fegyvert a táborunk felé, miközben továbbra is szemmel tartom a közeledő csapatot. 
Mozgásuk egyértelmű, a feltűnőbb tábortűz immáron csak alig pislákoló maradványai felé tartanak. Ha gyorsan és hatékonyan tudunk reagálni, előnyben vagyunk. Elméletben legalábbis. Ösztönösen is az arcomon húzódó égési sérülés nyomára simítok. Egy háborús frontot csupán ennyivel túléltem. Nem kezdhetek most túlagyalni mindent, egy szimpla chuunin vizsgán!
Zauki és Koizumo nesztelenül jelennek meg az őrhelyem alatt, s én csak kézmozdulattal jelzem némán, merrefelé az ellenség, mielőtt lecsusszanva a tetőről, csatlakoznék immáron a földön hozzájuk. 
Halkan, félig csak kézjelekkel tárgyaljuk meg tempósan, hogy szétválunk, és kis túlzással három irányból közelítjük meg az ellenfeleink, igyekezve rajtuk ütni, és élni a meglepetés erejével. A saját kijelölt irányomban haladok épületről épületre óvatosan, mégis tempósan, miközben azon jár a fejem, hogy mekkora szerencse lenne, ha ennél a csapatnál Föld Tekercs lenne, mert akkor ha meg tudjuk szerezni, le is lenne a gond a vizsga teljesítésének erről a részéről. Épp újra nekilendülnék, mikor egy árnyat szúrok ki, így azonnal egy rom mögé húzódom, majd hosszú pillanatokig csak fülelek, lebuktam-e. Mivel semmi erre utaló neszezést nem hallok, óvatosan kikukucskálok a fedezékem mögül, kezembe fogva egy kunait. Az árny előttem majdnem hasonlóan cselekszik, a kezében shuriken, csak épp nem felém, hanem pont az ellenkező irányba kémlel, nekem háttal. Nem buktam le. Olyannyira nem, hogy az ellenfelem épp a csapdának rakott tűz környékét bámulja, hogy felfedezze, hol pihenhettünk meg, mennyire vagyunk éberek, egyszóval felmérje a helyzetet. Erősen elgondolkodom visszább húzódva. Pillanatok kérdése, hogy rájöjjön, hogy a tűz körül senki sincs. Akkor kiélesednek az érzékei, és a meglepetés támadás egy része oda, mert már számítani fog rá, hogy megtámadhatják. Másodperceim, de lehet, csak tizedmásodperceim vannak, ha még vannak, cselekedni. Ennyi idő alatt egy ismeretlennel szemben konkrét haditervet kidolgozni szinte lehetetlen, de mégis érzem minden porcikámban, hogy cselekednem kell, mert ha most nem ragadom meg a napot, elvész. Ha lenne valami kapóra jövő jutsum vagy technikám, biztos nem tétováznék, de ennek hiányában bár ösztönösen érzem, hogy mozdulnom kellene, mégsem teszem. Korábban sosem bizonytalanodtam el a képességeimet tekintve, de ez a vizsga többször is arra döbbentett rá már eddig is, hogy mennyire haszontalan tudok lenni, s ez az aprócska gondolat gonoszan beette magát az agyam hátsó részébe, s a tovább szeretnék jutni törekvéssel karöltve szinte gúzsba kötnek. 
A pillanat múlóban, mikor új lehetőséget kapok. Távolabbról komoly robbanás hallatszik. Talán valamelyik srác kezdett harcot, mert lelepleződött, mielőtt csendesen elrendezhette volna a dolgot? 
Nem számít. A robaj elég arra, hogy kirántson a bénultságból, s végre mozdulok. A másik irányból,mint amerről a robbanás hangja érkezett, lépek ki az épület romjai mögül szabad kezemmel a kistáskámba nyúlva a drótomért, miközben az ellenfelem - aki a robbanásra figyelve fáziskéséssel reagál felbukkanásomra - felé hajítom a kezemben levő kunait. Ahogy reméltem, hogy kivédje a fegyverem, felé hajítja a shurikent, amit a kezében tartogatott. Ezt a kezét vettem célba már akkor, mikor elhajítottam a shurikent, hogy határozottan kiejtve a technika nevét, bevessem a Füst falusi fejpántot viselő srác ellen az Ayatsuito no jutsut, elkapva a dróttal a csuklóját, és megrántom, amilyen irdatlan erővel csak tudom. Édes siker, ahogy a teste puffan a földön. Nem mintha megálltam volna kiélvezni, mert ahogy megrántottam a drótot, nekirugaszkodva szüntettem meg a köztünk levő távolságot, hogy most a katanám a korábban kunait tartó kezembe fogva térdeljek felette, a nyakának szegezve a penge borotvaélét. Megdermed, még ő is tisztában van vele, hogy a szituáció komoly, de hogy valóban nyugton is maradjon, a drótot tartó kezem, amely alapjáraton, hogy megtartsam a drótot, ökölbe volt szorítva, bemos neki egy orbitálisat, kiütve teljesen. 
Felállok zihálva, adrenalintól felpörögve. Túl egyszerű volt. Sokkal egyszerűbb, mint amilyennek gondoltam a fal mögött állva. Az érzés óvatosságra int, s körbetekintek, de nem látok senkit, és nem is érzékelek a közvetlen közelemből furát, ezért ismét leguggolva hurkolom a drótot a srác karjai és lábai köré, megkötözve, majd módszeresen átkutatom. Csalódottan állok fel, egy darab tekercs sincs nála, nem hogy a Föld szimbólummal ellátott. Fenébe!
Azért a könnyebb fegyvereit, amit képes vagyok eltenni, elkobzom saját használatra, a többit pedig messzebb hajítva fosztom meg mindenétől egyrészt a saját javamra, másrészt azért, hogy biztosabban is kevesebb veszélyt jelentsen, ha magához tér. 
Csak ezután ugrok fel a kilátóként szolgáló romra, amin az ellenfelem állt korábban, s tekintek körbe, felmérve a helyzetet, hátha kiszúrok valamit. A hely valóban jó megfigyelőpont, elég jól belátni a közelebbi romokat, még a tűz környékét is, s pont ezért győződhetek meg róla egyszerűen, két csapattársamnak nincs különösebb szüksége rám.
Miután mind a hárman győzedelmeskedtünk saját ellenfelünk felett, a három “ellenséges” shinobi megkötözve ül a kamu tűz mellett. Pechünkre kiderült, hogy alapvetően már elvesztették a tekercsük, ezért is támadtak olyan elkeseredetten, s ezért is voltak annyira leharcoltak külsőre már azelőtt is, hogy összecsaptunk volna. Ugyan nem mondok semmit, de a tekintetem elárulja, mennyire lenézem őket a győzelmem miatt érzett, újraéledt önbizalommal, s egy csepp sajnálat sincs bennem az irányukban, pedig akár lehetne is, hiszen tisztában vagyok vele, hogy egyedül valószínűleg én se teljesítenék sokkal jobban. 
Az éjszaka további része viszonylagos nyugalomban telt. Felváltva őrködtünk, felügyelve a “rabokat” is, és aludtunk, magam részéről szorosabban a tűz mellé kuporodva, ami kellemesen melegnek tetszett a sivatag éjjel rettenet hideg levegőjéhez képest. 
Ahogy korábban is mindig, a megszokás most is felébreszt hajnalban. Ahogy felülök, tanúja lehetek annak, milyen vérvörösre festi az ég alját a Nap. Nem jó jel, fut át rajtam azonnal a gondolat. Fű Országában az ilyen hajnalok mindig komoly vihart hoztak magukkal. Beleszimatolok a levegőbe, de nem érzek semmit. Mondjuk nem meglepő, egy sivatagban nem túl gyakori a vihart kísérő és sokszor megelőző esőszag. A szélcsend sem kimondottan árulkodó, tegnap se fújt egy gramm se, ami enyhítette volna a nappali forróságot, épp csak azért lehet furcsa e nagy csend, mert a sivatag neve Üvöltő Szelek Sivataga. Talán ez csak arra utal, hogy ha van szél, akkor az tombol, hangoskodik és rombol. 
Megérzésem megtartva magamnak kelek fel, s hamarosan mindenki megébred a táborban. Végül úgy határozunk az ellenséges csapattal kapcsolatban, hogy minden használható fegyverük elszedjük - én korábban ezt már megtettem -, majd lefegyverezve őket magukra hagyjuk őket. Ha szerencséjük van, legalább az egyikük képes valahogy kiszabadulni, ha, nem, az már az ő bajuk. 
A magunk részéről a dolgok rendezése és némi reggeli után újra elindulunk, hogy az ellenőrző pont közelébe jussunk, ahogy terveztük azt már tegnap is, míg el nem ragadott minket a homok. Optimistán azt reméltem tegnap, hogy hamar végigjutunk ezen a feladaton is, de a szénánk egyre kevésbé állt úgy. A vizem pedig vészesen fogyott. Már tegnap is csak keveseket kortyoltam, de ma főleg szigorú vagyok magamhoz, mert alig van harmad alatt a kis kulacs, amiben inni hoztam. Nem tartottam magamnál sokat, mert arra számítottam, megint elveszik mindenünk, de nem lett igazam. Ennek fényében már bánom, hogy nem mertem bevállalni az előrelátást, s maximum elszenvedni, hogy mégis csak elveszik a készletem… Az, hogy az étel kevés, kevésbé zavar. Evés nélkül kibírom a próbatételt, de innivaló nélkül a három nap is roppant sok. Különösen itt, a sivatagban, ahol a forróság már most, kora reggel kezd ismét elviselhetetlenné válni az éjszakai hideg után.
Nem is sejtem, hogy eme gondolataim milyen fontossá válnak a nap előrehaladtával. Igaz, jó ütemben haladtunk, de végül bekövetkezik az, amit a hajnalból kiolvastam. Épp egy emelkedő tetejére érünk, mikor a szemünk elé tárul az igen csigavért is forraló látvány: a látóhatárt a horizonton gomolygó homokfelhő borítja be, ami láthatóan közeledik. Nehéz megtippelni tapasztalat nélkül, de ha a viharfelhőkből indulunk ki, akkor alig akad egy óránk, hogy menedéket találjunk a kavargó homok elől, amely komoly viharként készül lecsapni ránk. 
Mindig is azt gondoltam, hogy shinobi társaimtól kell a leginkább tartanom, most viszont egyfajta csodálattal vegyes rettenet ülepedik meg a lelkemben, ahogy kiszakítva a megszokott környezetemből megtapasztalhatom, milyen mérhetetlenül hatalmas is tud lenni a természet, s milyen gyenge és erőtlen kis porszem vagyok csupán én is a körforgásában. 
Hasonlót érzek a társaimon is. Úgy gyanítom, ahogy nekem, úgy nekik sincs kimondottan hatékony “fegyverük” a homokviharral szemben. 
- Korábban láttam egy barlangot, talán…  - kezdünk bele egyszerre hasonlóan. Nem kérdés, mindannyiunk észrevette korábban, még a város után a sziklás részről kiérve a barlangot, hiába volt igen szűk bejárata. Nem vagyunk csapat, nem is ismertük eddig egymást, de kétségtelen, ők ketten is jó megfigyelők és ha dönteni kell, hamar képesek azt meghozni. 
- Jobb, ha szedjük a lábunk - fűzi még hozzá sürgetően Koizumo, miközben már hátat is fordít a viharnak. Valóban, nincs vesztegetni való időnk, az egyetlen esélyünk, hogy ne fulladjunk bele a nagy porba, az a barlang, márpedig már jó ideje elhagytuk, nem lennék meglepve, ha akár két órája is volt már az, ha nem tempózunk, komoly bajban leszünk.

Hiába próbáltunk igazán tempózni, a sivatagi homok kegyetlenebb volt, mint gondoltam. Még lassabb tempóban is megadta a melót, hát még rohamtempóban. Bokatörő és rengeteg energiát emésztő. S bár most a barlang falának támaszkodva zihálok a Koizumo technikája létrehozta gyér fényben, az orrom, a szám, a fülem, minden porcikám, de még a tüdőm is tele homokkal. A legvégén elkapott bennünket az eleje. A homok sötétségként borult ránk, s tényleg azt hittem, nem úszom meg ilyen könnyen. Talán még sosem rettegtem még ennyire attól, hogy talán mégis csak meghalok. A szél süvöltött és bömbölt felettünk, magával ragadva a homokot. Valahol szerencsés, hogy a barlang mondhatni inkább egy üregszerűség volt, így a szél felettünk húzott el, s bár némi por bejutott, de az semmi nem volt ahhoz képest, ami odakinn tombolt. Szintén kapóra jött, hogy fogalmam sincs, milyen indíttatásból, de Zauki tett el némi fát a csomagjába abból, amit még tegnap gyűjtött, s így Koizumo ismét meg tudta gyújtani azt a tűz technikájával. Elég lehangoló lett volna a vaksötétben kuksolni, míg el nem ül a vihar, hallgatva rettenetes koncertjét. 

Úgy tűnik, a vihar sosem akar véget érni. Csak tippelni tudjuk az idő múlását, de tekintve az élelmem és az innivaló fogyását, az egész nap elment. Az továbbra is kevésbé zavar, hogy minden élelmem elfogyott, a kulacsom kiürülése sokkal érzékenyebben érint. Alig fél korttyal tudom csak átöblíteni a teljesen kiszáradt szám. Hiába rázom azonban a kulacsot, valóban üres. Semmi, egy apró löttyenés sem hallatszik már belőle. Kínomban leengedem a kezem és a fejem a sziklafalnak koccintom, ahogy hátradöntöm ültömben. Nem elég, hogy megöl ez a nagy fokú tehetetlenség és unalom, nem elég, hogy minél több időt vesztegetünk itt el, annál biztosabban fogunk megbukni ezen a nyomorult vizsgán igazából meg se tapasztalva, mire lehetnénk képesek, még az is lehet, hogy nemes egyszerűséggel szégyenszemre szomjan fogok halni! Nevetséges! 
Dühömben legszívesebben véresre verném az öklöm a sziklafalon, de csak ülök rezdületlenül, magamban vívva a harcot a saját démonaimmal. Küzdelmem viszont megzavarja Koizumo, aki egy újabb adag vizet nyújt felém. Gyanakodva pillantok fel rá némiképp megalázva érezve magam. 
- Hoztam sokat magammal, ezt bőven tudom nélkülözni - magyarázza némi szabadkozással, de ez nem segít különösebben a lelkiállapotomon. Ugyanakkor mivel nincs más esélyem, elfogadom a felajánlást aprót biccentve, s a szervezetem mohóságának engedve kortyolok is kettőt a most mennyei különlegességnek tűnő egyszerű, sima vízből. Ennek ellenére kényelmetlenül érzem magam: hiába hittem magamról eddig, hogy jól rejtem az érzelmeim, s hogy odakintre nem szivárog semmi, mégis valahogy képesek a merev arckifejezésem mögé látni mindketten, de vajon hogyan? Mi a rés a pajzsomon? 
Az érzés kellemetlen, még inkább bezárok, most már csak meredten nézve kifelé, hogyan száguld felettünk a homok, ahogy röpíti magával a szél. 

Jobb híján felváltva alszunk, és figyeljük, múlik-e a vihar. Végül hajnal előtt nem sokkal ül el a szél, s pirkadatra ülepedik le annyira a por és homok, hogy ki tudunk merészkedni. Utóbbi megkeserítette a bezártság utolsó fél óráját, mert megtelt volna az üreg is nem kis mennyiségű porral és homokkal, ha nem torlaszoljuk el a kijáratot, teljes sötétségbe burkolva magunk, ahol csak egymás lélegzetét hallottuk, de azon kívül nem láttuk egymást, és mivel gyűlölöm az érintést, nem is éreztem a többiekből semmit. A rémálomszerű élmény nyomot hagyott a stressztől egyébként is megtépázott idegeimen. Most úgy érzem, hogy az első szembejövő torkát fel tudnám vágni akkor is, ha sokkal erősebb, mint én. 
Rövid megbeszélés után arra jutunk, hogy jó eséllyel felesleges óvatoskodnunk, most jobb, ha megnyomjuk a tempót, hogy egész megközelíthessük a bázispontot. A sivatag jó terep arra, hogy belássuk, meglepni sokkal nehezebb, egyedül a föld alól érkezhet komolyabb meglepetésként támadás, legalábbis mással hirtelenjében nem számolunk. 
Sietni viszont könnyebb a tervezés során, mint a valóságban. A homok csak most keseríti meg igazán az életünk, hiszen frissen “hullva” még süppetegebb és bizonytalanabb talaj, mint volt korábban, így kénytelenek vagyunk valamennyire bevetni a chakrakontrollhoz kapcsolódó ismereteink, és némiképp vízenjáráshoz hasonló módszerrel tempózni előre. 
A frissen elsepert homokban viszont messziről virítanak a nyomaink még így is, ezért mi is árgusan figyelünk minden apróság után. A homok viszont nem mesél semmi érdekesről. Gombóc gyűlik a gyomromba. Mi van, ha már minden csapat, aki tudott, beért, s akkor nincs esélyünk elszedni valakitől a másik tekercset? Mély levegőt véve nyugtatom le magam. Voltak a gyülekezőn olyanok, akik szerencsétlenebbeknek tűntek, biztos volt olyan, aki hozzánk hasonlóan még azzal szenved, hogy valahonnan szereznie kellene egy másik fajta tekercset is, mint amit birtokol. Még az is lehet, hogy arra építettek, amire én is akartam, hogy a bázis környékén várják azt a lehetőséget, ami optimálisan jónak ígérkezve sikerrel kecsegtet. Viszont ha nem maradok figyelmes, hátrányba is kerülhetünk, mert a másik csapatnak akár lehetett is már ideje csapdákat felállítani, amibe könnyedén belesétálva komoly hátrányba kerülünk. Ezt szerettem volna kivitelezni magam is, csak közbeszólt a sivatag. Átkozott skorpió és homokvihar!
A táj viszont lassan változik. Először csak kisebb kövek, kiálló szikladarabok jelennek meg, majd egész kis erdőt alkotnak a kisebb-nagyobb - akár tőlem kétszer magasabb - sziklakinyúlások. 



A domborzati viszonyok átalakulása lelassít minket is. Már nem lehetünk annyira “megfontolatlanok”, hogy csak rohanunk előre. A sziklás terep tökéletes arra, hogy csapatok elrejtőzzenek s akár lesből ránk támadjanak. Ugyanez igaz ránk is, ha óvatosak vagyunk, és előbb fedezünk fel másokat. Bőven látó és hallótávolságon belül szétválunk, hogy nagyobb területet fogjunk át, mint valami háló, és komoly remény ébred bennem, hogy találunk valakiket, akiktől beszerezhetjük a hiányzó tekercset. Át kell jutnom ezen a vizsgán is, nem bukhatok el itt, a végén, főleg nem olyan badarság miatt, hogy senkire nem bukkanunk rá. 
Magam a rögtönzött “hálónk” jobb szélén haladok, mikor a szemem sarkából látom, hogy megcsillan valami. Ahogy arra fordulok, két csapattársam int felém. Felvonom kérdőn a szemöldököm, de tudom, hogy úgyse látják. Azért körbetekintek még a sziklák között, amennyire előre látok, majd óvatosan szikláról sziklára haladva felzárkózom melléjük. Mutatni sem kell - bár azért megteszik -, kiszúrom magam is a nyomokat a homokban. Csak tippelhetjük, mikoriak, de nem tűnnek annyira réginek. Egyfajta vérszemet kapok, ahogy egy ragadozó reményeivel mérem fel a nyomok jelentőségét. A “zsákmány” előttünk, csak rá kell bukkanni és be kell cserkészni ügyesen. Bár abban igaza van a többieknek, hogy lehetőleg kerülni kellene a túl feltűnő és zajos harcot, mert könnyedén ide csalhatunk pár “hiénát” is. 
Sokkal nehezebb tervezni, mint gondoltam. Valahogy éhesen és holt fáradtan a teremben könnyebbnek tűnt. De az is lehet, hogy a szimulációs terep engedett több lehetőséget, mert itt, a sivatagban még ezek a sziklakitüremkedések is kész csodának tűnnek… Innentől kezdve viszont igen érdekelne, Sunagakure pontosan hogyan is esett el például legutóbb. Mert hogy az Akatsuki dúlása még kivitelezhetőbbnek tűnik, mert ki tojna be két darab emberkétől… Na de egy egész sereg hogy érkezett meg anélkül, hogy észrevették volna? Vagy lehet, észrevették, csak komolyabb védelmi pont a falun kívül nem igazán volt? Komolyan fogalmam sincs, pedig ha több figyelmet szenteltem volna tanulmányaim alatt ilyesmiknek, könnyen lehet, hogy a sivatagi környezet se hozna annyira zavarba, mint amennyire most teszi. 
Na de az elsődleges stratégiánk az lesz, hogy megpróbálunk csendesen a csapat közelébe férkőzni, azután Zauki egy technikájával létrehoz egy csapdát, elvileg a föld ragadós szirupos valamivel lesz borítva, ami után inkább fegyverekkel és taijutsuval próbálkozunk csendesebben rárontani az ellenfélre, és elhitetve fölényük úgy visszavonulni, hogy erre a mezőre csaljuk őket. Nem lesz egyszerű, de talán működik. Azt hiszem, jobb esélyünk nincs olyan szempontból, hogy valamit is az előnyünkre alakítsunk, ha ez nem jön össze, kénytelenek leszünk a képességeinkre és a hirtelen döntéseinkre hagyatkozni az előzetes tervezgetés helyett. 
A terv első lépéseként óvatosan tempózunk, hogy utolérjük a csapatot. A nyomok erőteljesebbé és frissebbé válásával párhuzamosan válunk óvatosabbá. Mondhatni szerencsénk van, mert amikor Koizumo az egyik szikla mögül kikukkant megpillantja a szikla másik oldalán az épp pihenőt tartó másik csapatot. A három célpont még étkezik, így talán kevésbé figyelnek, bár bizonyos vagyok benne, hogy roppant körültekintőek maguk is, mert ahogy mi, úgy ők is szeretnék elérni a céljuk, és tovább jutni.
A fél pillanatnyi, korlátozott rálátásból már annyi információt sikerül szereznünk róluk, hogy hozzánk hasonlóan két fiú és egy lány alkotja a csapatot. Nem bizonyos, de elég nagy valószínűséggel mindannyian egy faluból, mégpedig Yukigakuréből származnak. De ha nem is, akkor is jól kijönnek láthatóan egymással a helyezkedésük alapján, s a lány Hó Országából jött. 



avatar
Shiawase Zouo
Játékos

Taijutsu Pontok : 10

Tartózkodási hely : Az őrület határán


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 233

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Témanyitás  Shiawase Zouo on Kedd Júl. 17 2018, 01:08


// a következő részt a kedves mesélő képzelje feltételes módban, de elég körülményesen kellene úgy fogalmazni, és nagyon szétágazóvá és szerintem követhetetlenné válna a harc, így folytatom az elbeszélő stílusban, a mesélő meg majd dönt arról, elfogadja-e így a dolgokat, vagy valamiért sikertelenné válik a harc és ezzel nem lép életbe a legvége a történetnek Very Happy //
//megj. 2: mivel a poszt születése után felkerült az ellenőrző pont helyszíne is, a legvégét módosítottam ennek megfelelően a történetnek Zaukihoz igazítva //


Most lép életbe a tervünk első fele, a csapda előkészítése. Sok időnk nem lesz, mert a ragacs ebben a melegben folyamatosan szárad, de ha szerencsénk van, annyira sokat nem is kell szenvedni, illetve az is majd elválik, egyáltalán szükségünk lesz-e a győzelemhez erre a kis trükkre. Mindenesetre Zauki az előzetes tervezésnek megfelelően létrehozza a szirupos mezőt. A technika nevét megjegyzem: Suiton: Mizuame Nabara. Ha egyszer lesz rá lehetőségem, és az elemem is passzol hozzá - amiről még alapvetően fogalmam sincs -,  megpróbálom megtanulni, mert hasznosnak tűnik. Ha nem tanulhatom meg, akkor sem árt tudni, miről van szó, és tapasztalatot szerezni vele kapcsolatban. 
Ezután viszont már gyorsan cselekszünk minden késlekedés nélkül, hiszen nem tudhatjuk, mennyire volt hangos vagy halk a technika megteremtése, így tulajdonképp mikor Zauki “kihányta” magából a ragacsos anyagot, máris nekilendülve támadunk hárman nagyjából három irányból, a sziklát jobbról, balról és - mivel magasabb - nagyjából felülről kerülve meg. Magam részéről jobbról támadok egy Ayatsuito no jutsut vetve be, hogy megpróbáljam vagy elkapni az ejtőzőket, vagy lekorlátozni a mozgásterük erről az oldalról. Zauki támad balról Shuriken Kage Bunshin no jutsut használva, hasonló célzattal, míg Koizumo nagyjából felülről egy jól irányzott kenjutsu mozdulattal, az Issennel. 
Talán mondható, hogy a csapat megzavarása sikeres, de nem olyannyira, mint szerettük volna. Mivel a támadás idejére, ahogy attól tartottunk is, a három genin már felpattant, s ha fel nem is készült, de reagálni már bőven képes a veszélyre. E reagálásból már érezhető, hogy az ellenfeleink nem a lúzerebb genincsapatok közé tartoznak, összeszedetten és kreatívan söprik el a támadásunk. A shuriken csapást az egyik srác semlegesíti egy Fuuton: Daitoppával söpörve el az illuziót és a valódi shurikeneket is. Az én drótom a másik srác két tantojára tekeredik, s bár ezt ki tudom rántani a kezéből, őket nem sikerül sem elkapnom, sem hatékonyan elzárnom ezt az oldalt, hiszen az pillanatok alatt ismét szabaddá válik. Koizumo erőteljes csapását pedig a lány védi ki a hátáról leemelt esernyővel, amit kinyitva tart felettük, s biztos vagyok benne, hogy a becsapódás erejéig mintha chakra borította volna  felületét, de maga az esernyő se megszokott, olyan, mintha kemény páncéllemezekből állna, mégis olyan könnyedén bánik vele, mintha csak egy könnyed napernyő lenne. Nem nehéz felismerni, hogy minden bizonnyal valami speciális cucc, Yukigakuréről amúgy is úgy hallottam, hogy sok különleges dolgot állítanak ott elő, amihez még csak hozzá sem lehet jutni. Talán ez is valami hasonló. 
A védekezése stílusa miatt úgy gondolnám, hogy a yukigakurei lány inkább fegyverhasználó lehet - vagy ugyanúgy semmire nem megy az ismert technikáival a sivatagi környezetben, mint én azzal a kevéssel, aminek a birtokában vagyok -, ezért őt szemelem ki konkrét ellenfelemnek. 



Ahhoz viszont előbb szét kellene választanunk a csapatot. Ezért is határoztunk úgy, ha nem járunk sikerrel, s nem sikerül összezavarnunk, megsebeznünk, ne adj kami-sama, kiiktatnunk egyiküket se - amire, valljuk be, a legnagyobb volt az esély -, szétrebbentjük őket. Ennek megfelelően ahogy a tantókat elrántottam, egy kézzel már nyúlok is hátra és egy kunait veszek elő, amelyre még a szikla mögött egy robbanócetlit kötöttem, s ezt hajítom a csapat közepébe. A robbanás elől szétrebbennek, s ez az a pillanat, mikor egyértelműen a lány után vetem magam a füstön át, a hátamról lekapva az egyelőre teljesen egyben levő kettős végű katanám, a Kami no Tsurát.  
A füstfelhőn átvágás nem bizonyul a legbölcsebb döntésnek, mert hiába érzem magaménak a kezdeményezést, ahogy keresztül érek a füstön, megpillantva a célpontom, máris jó adag senbon repül felém, amelyek az esernyő végéből lövellnek elő. Nem mintha eddig félvállról vettem volna a küzdelmet, de most kezdem csak igazán érezni, hogy milyen komoly ellenfélbe botlottam. A katanát szétválasztva igyekszem védekezőn magam előtt megpörgetni az egyik felét, hogy valamennyire levédjen, de nem ér váratlanul sem az, hogy az arcom végigszántja egy senbon, sem az, hogy több beleáll a karomba és a vállamba. 
Földet érve inkább megindulok ahelyett, hogy ismét sebezhetőbbé és kiszolgáltatottabbá tenném magam azzal, hogy a levegőbe rugaszkodva lendüljek utána, ismét megkockáztatva, hogy nem tudok valami elől kitérni. Viszont óvatosabbá válok, figyelve árgusan az esernyőt, milyen trükköket rejtegethet még. Ezért van esélyem reagálni arra, ahogy összecsukva az ernyőt nekem lendíti, mert ahogy fordít az összezárt ernyő áthuzatán, az anyag mögül a bordáknál, azok vonalát követve pengék bukkannak elő. Még így is megadja a leckét kivédeni a katanámmal, s hogy ez ne legyen elég, a küllők végeiből, ahogy megfékezem az előrelendülést, furcsa, zöld színű gáz tör elő.
Káromkodni támad kedvem, miközben hátralendülök, kimenekülve a gázfelhőből, mivel nem vettem levegőt, remélem, semmi mellékhatást nem fog okozni a gáz, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Ugyanakkor makacsul támadok is, mert nem akarom teljesen kiengedni a kezem közül a kezdeményezés előnyét. Mivel a Kami no surát már szétválasztottam a két katana között feszülő láncot kihasználva távolodtamban felé hajítom az egyik kezemből az egyik fegyvert, s miközben a lány védekezni próbál az ernyővel, a láncon aprót rántva kényszerítem a fegyverem irányváltásra, ami így elkerüli az ernyőt, és nem túl komoly sérülést okoz a lány felkarján. 
Nem sütkérezek az apró részsikeren, azonnal visszarántom a pengét, s a láncot úgy fogom a két kezembe, hogy a lábam megvetve a talajon, forgatni tudjam mindkét katanát, így lendülve ismét előre. A fegyverek keltette szél széjjelebb kergeti a zöld gázt, aminek még mindig nem érzem hatását, így kezdek benne reménykedni, hogy valóban csak akkor lenne hatása, ha belélegeztem volna. Ezért közelebb merészkedve sorozom meg lendületesen a két katanával, minden ütés után újra forgatni kezdve az éppen a lecsapás miatt leblokkolt fegyvereket. A lány boszorkányos ügyességgel s gyorsasággal hárítja a csapásaim az ernyőjével. 
S nem csupán ettől leszek idegesebb. Bár azt hittem, a gáz semmilyen eredménnyel nem járt, hirtelen égető fájdalom lepi el azt a kézfejem, amellyel azt a katanát tartottam, amellyel a gázkibocsátást megelőző csapást kivédtem. Ahogy lepillantok az említett testrészemre, mélyen belül rémület jár át, mert a kézfejemről fokozatosan - bár lassan - kezd lemaródni a bőr, s a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé növi ki magát, pedig nem egy dolgot tapasztaltam már életem során, s emiatt a fájdalomküszöböm is jelentősen magasabb az átlagosnál.
Megingásom és figyelmem elterelődését kihasználva most ő az, aki előre tör, és folyamatosan soroz engem, védekezésre kényszerítve, ráadásul úgy, hogy szándékosan többet próbálja támadni a sérült kezem. Sikoltani tudnék a fájdalomtól és a nyomában járó haragtól, de nincs mit tenni, be kell látnom, hogy valahogy ki kell tartanom, s kénytelen leszek arra játszani, hogy az előkészített csapdába csaljam ellenfelem. A lehetőségeim ugyanis rohamosan fogynak a sérülésem durvulásával párhuzamosan, hiszen a józan ítélőképességem mellett a fizikai készségeim is romlanak. 
Egy újabb pörgetett katanás lecsapás után chakrát a lábamba koncentrálva lendülök ugorva jelentősebben hátrébb, megpróbálva ideiglenesen visszább vonulni. Hogy mennyire csak a kezem tud lekötni, bizonyítja, hogy ezt a kis időt is arra próbálom használni, hogy a kezemre pillantsak, mit kezdhetnék vele. A marás okozta sérülés egyre kiterjedtebb, s hogy legalább enyhíthessem, újabb hátralendülés közepette a katanáim láncait elengedve, s fegyverem hátrahagyva szedem elő a kulacsom, hogy a maradék vizet a kezemre öntsem. A víz enyhülést hoz. Számításaimmal ellentétben azonban nem csupán ideiglenesen. Bár továbbra is pokolian fáj a bal kezem, az a meggyőződés kezd bennem úrrá lenni, hogy maga a marás abbamarad. Legalábbis a fájdalom ugyan éles, de más jellegű, és nem érzem azt, amit korábban, hogy egyre inkább felfal. 
Szóval a gáz részecskéi voltak azok, amik a kezemre tapadva elkezdték felemészteni! 
Azonban ezzel véglegesen lépéshátrányba kerülök. Mert míg a kezemmel voltam elfoglalva, ő újabb rohamot indít az ernyőjével. A legjobb tudásom szerint próbálok kitérni. Amiatt pedig különösen fontos lenne, hogy távolságot tartsak, hogy nem tudhatom, akad-e még a gázból az ernyőben, ahogy azt se, milyen meglepetéseket rejt még e fegyver. A fenébe, én is akarok egy ilyen kis “aranyost”! 
Mivel a katanáim eldobtam, jobb híján egy kunait kapok elő, hogy a vágásokat hárítsam, de folyamatosan hátrálok. Igyekszem nem feltűnően egy bizonyos irányba visszahátrálni, amiben alapvetően segítségemre van a másik két kialakult párharc jutsui előli kitérés is, de úgy érzem, még mindig túl átlátszó lenne az egész, ha ennyiben hagynám, visszavonulva. 
Gyanúsan nem lesz komolyabb hatása, de újabb komplexebb tervet agyalok össze, miközben már visszahátráltam annak a sziklának majdnem a tetejéig, amely mögül támadva megindítottuk a küzdelmet a csapat ellen. Miközben a kunait az ellenfelem felé hajítom, az egyik tekercset kikapom az övemből, majd előidézem belőle a belepecsételt virágfejeket. Fürge kézjelek után kiáltom el magam: - Hana Ninpou Hyakkashaihouu! 
A virágok még reagálnak, igaz, a röptükön látszik, hogy nem olyan hatékony és veszélyes shurikenek, mint amilyennek lenniük kellene, gyanúsan a robbanási faktoruk is kisebb lesz, de mégis megsorjázom vele az ellenfelet, fokozatosan robbantva fel a virágfejeket, ahogy megközelítik a lányt. Mikor már úgy érzem, hogy az ellenfelem végleg elbújt az ernyő mögé, megszakítom a kapcsolatot a virágokkal, hogy a drótom előkapva ismét bevessem az Ayatsuito no jutsut, s mielőtt a lány újra kikukucskálna az ernyő védelme mögül, megragadhassam hátulról bármilyen testrészét. A lényeg, hogy az lenne a számomra szerencsés, ha el tudnám valahogy kapni, még ha részlegesen is. 
Annyira fel voltam rá készülve, hogy ez sem úgy sül el, mint szeretném, és a trükkös kis ernyő, vagy valami eddig rejtett kütyü vagy kiegészítő meghiúsítja a tervem, hogy megilletődöm, mikor kis rántással érzékelem, hogy sikerült valamijét körbehurkolnom. Azonnal megrántom a magasba lendülve. Célom még inkább belekavarni a drótba, de ahogy a levegőben felém közeledik, szemtanúja lehetek annak, hogy az ernyő pengéjével elmetszi a drótom, s a levegőben a lendülettől repülve felém, próbál helyezkedni. Végül mire “ütközünk”, már velem szemben próbál megragadni, ahogy én is őt. Végül egész patthelyzetben “ragadunk” össze, sem ő, sem én nem tudunk igazán hatékonyan tenni bármit is, miközben a föld felé kezdünk zuhanni. Ő is, én is próbálunk szabadulni a másik szorításából, elérni, hogy elengedjen, vagy valahogy mi kerüljünk fölénybe. Elsőnek ő csapódik a sziklának háttal, majd én, ahogy lefelé gurulunk, s nem kell sok, a másodperc töredéke, hogy végül földet érjünk egyenesen a szirupos, ragadós anyagba, amit Zauki készített elő. Fél kezem még szabad, ahogy szembenézve vele, féloldalasan a szirupba ragadok magam is, ezért behúzok neki egyet, de ahogy lecsúszik az arcáról az öklöm, az is beleragad a szirupba.

Szabályosan ég az arcom a szégyentől, miközben a két fiú kiszed engem és a yukigakurei lányt a szirupos ragacsból, őt sakkban tartva és megkötözve, engem pedig felsegítve, mert iszonyat mód elgémberedett minden tagom a pózban, amibe szorultam. 
Ennek ellenére máris jobban érzem magam, mikor Koizumo közli a jó hírt, megtalálták a csapatnál a mi tekercsünk párját, most már csak be kell sietnünk a bázisra anélkül, hogy valaki hasonlóan ellássa a bajunk, mint mi ezét a csapatét. Nem is várunk sokat, eleinte lassabban, ahogy az izmaim még merevek, majd pillanatok alatt egyre fokozódó tempóval, ahogy enged a görcsös zsibbadás, iramodunk neki, hogy elpárologjunk a helyszínről. 

Ha minden teljesül, akkor fáradtan, kimerülten, koszosan vörösre “sült” karokkal és arccal, éhesen és kiszáradt torokkal, cserepesre aszott ajkakkal érkezem meg két társammal az ellenőrző pontra. Egy impozáns, vörös homokkőből épült piramishoz. Bár fáj már  minden mozdulat és szédelgek a hőguta közeli állapottól, mégis belül elégedetten pillantok a bejáratra. Rajta motívumok, amikkel kapcsolatosan Zauki agya azonnal be is indul, s elkéri a tekercseket, mondván, hogy most már nyissuk ki azokat. Tömören megfogalmazom az ellenvetésem, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy bárki látná, hogy csak most nyitjuk ki őket, de belátva, hogy a két fiú nélkül talán nem lennék itt - bármennyire is fáj a büszkeségemnek -, végül átnyújtom a két tekercset. Ez egyrészt az ideiglenesen kiérdemelt tiszteletem jelképe, másrészt tényleg úgy érzem, a nagyobb érdem az övék, így érvényesüljön az ő akaratuk. Magam csak kíváncsian figyelem, mit rejtenek a tekercsek, remélve, hogy társam feltételezése helyes - mert nem lennék azzal sem kisegítve, ha azért nem jutnék tovább a következő fordulóba, mert nem tudtam átjutni egy nyomorék ajtón a sivatag minden veszélye után.
Ha Zauki feltételezése helyes, az ajtó kitárul, s mi beléphetünk. Ahogy a hűvös megcsap az épületben, szinte megszédülök. Olyan hihetetlen, mint amilyen valósnak tűntek a kinti délibábok. Úgy tűnik, idebenn ismét pihenhetünk kicsit, étel és ital is vár ránk, aminek már a gondolata is feltölt energiával. Remélem, a következő feladat előtt akad idő és lehetőség arra is, hogy orvosi ellátást kapjak, mert nem csupán a kezem miatt nézek ki ramatyul…


A hozzászólást Shiawase Zouo összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 28 2018, 00:43-kor.
avatar
Shiawase Zouo
Játékos

Taijutsu Pontok : 10

Tartózkodási hely : Az őrület határán


Adatlap
Szint: C
Rang: Genin
Chakraszint: 233

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Témanyitás  Hasegawa Zauki on Hétf. Aug. 20 2018, 18:54

// Bár hosszban elmarad az előbbitől.. egy minimum élmény hosszúság legalább megvan, bár ég a képem ilyen írás után betenni... ezt  Szóval előzetes elnézést az ellenőrzőtől / olvasótól Very Happy// 

 Az előző forduló nehézségei megtörhették kicsit az embereket, ám mindenki tudta, hogy az igazi kihívás még csak most kezdődik. Képzettségemet érintő kérdésükre természetesen nem fedtem
fel teljes igazságom, csupán annyit árultam el, hogy Suitonhoz értek, valamint minimálisan a dotonhoz, emellett pedig a közelharcot favorizálom. Noha lehet, hogy őszintébbnek kellett volna lennem, hisz egy egész sivatag áll előttünk, nekünk pedig egyenesen a közepére kellett bejutni... Kekkei Genkai-omat azonban nem lett volna szerencsés felfednem. Hamar megkaptuk a tekercset, s kusagakurei társunk meg is kaparintotta, látszólag nagyon ragaszkodott hozzá, így ráhagytam, had vigye. Elvégre mindhármunknak célba kellett érni. Valamiféle magyarázatba is belekezdett, amivel indokolná ezt az alapjáraton részemről nem feltétlen legcélszerűbbnek tartott döntést, ám túlzottan nem érdekelt. A kapun át bámultam a sivatagot, azon gondolkodva, kik ellen kell majd harcolnunk odabent. Nem érdekelt túlzottan még mindig a továbbjutás, ám önmagamat tesztelni régen volt alkalmam... Ha új képességeimet nem is használhatom, egyéb úton se ártana megtudni, mire is vagyok képes. Akárhogy is, lassan eljött az idő, s kinyíltak a kapuk, beléptünk a vizsga helyszínére, ahol előbb is említett társunk felvázolta tervét, mely egész logikusnak hatott, így némán rábólintottam, s követni kezdtem. Másik társunk pedig hirtelenjében vetkőzni kezdett, melyet tetőtől talpig fedő ruházatomban, melyből csak fáslival takart kézfejem látszott ki, furcsállni kezdtem, s szűkszavúan odaszóltam neki:
-A meleg tűrése már önmagában edzés. Minél jobban képes leszel elviselni, annál jobban fogsz teljesíteni a következő fordulóban.- Böktem oda semleges hangvételűen.
Mondjuk alapból nem értettem, egy shinobinak minimális szinten már hozzá kellett volna szokni az időjáráshoz... Lehetséges, hogy ennyire nem bírná a meleget? Humoros véletlen egy katon használótól. Azonban utunk további részén csupán szótlanul követtem őket, addig is fokozottan figyelve a környezetre, nem szándékozik-e valaki követni minket, vagy botlunk bele valami kellemetlenbe. Egy buckás, emelkedős szakaszon azonban a kunoichi lemarad, s egy ponton furcsa hangokra leszünk figyelmesek, hirtelen hátrapillantok, ám mire bármiféle segítőkezet tudtam volna nyújtani, magam is lezuhantam, Koizumoval együtt egészen egy barlangos rész aljára. A problémát pedig csak tetézte egy hamarosan előbukkanó óriás skorpió, homokból kibontakozó képe. A Zouo-tól egy karnyújtásnyira felbukkanó lény kellő fenyegetést nyújtott, s szerencsére idejében kapcsoltunk. Egy katon jutsu találta telibe a lényt, majd víz híján fegyveremre hagyatkozván, kivont karddal szélsebesen vetettem hátára magam, próbálva sebezhető pontokat találni, azokba mártani fegyverem, ezzel gyengítve, de legalább figyelmét elterelve társunkról. Ezzel viszont magamra tereltem teljes figyelmét, vele együtt fullánkjának törődését, mely végzetemet okozhatta volna, ha Zouo nem közi le egy dróttal, megakadályozva a támadásban. Észlelve helyzetünk, hogy most bizony ez nem a mi terepünk, az arra alkalmas pillanatban megindultunk az egyetlen járható úton, melyet láttunk: egy folyosón. Koizumo egy újabb katon technikával fedezte hátunk, míg el nem értünk egy látszólag biztonságosabb részre. 
-Jobb, ha óvatosan, de mozgásban maradunk. Nem tudhatjuk mi mindent rejtenek még ezek a járatok... - Törtem meg a csendet.
Hamar útnak is indulunk a terem másik kijáratán, ezzel próbálva távolabb kerülni a bestiától, ám hamarosan rá kellett jönnünk, hogy a sötét járatok idegenek számunkra és elég gyorsan elvesztettük tájékozódási képességünk. Ugyan egy mokuton jutsuval, gyökereket növesztve képes lettem volna kivájni a talajt olyannyira, hogy valamiféle járatot találjunk, ám ez nagy valószínűséggel egy sziklaomláshoz vezetett volna, s nem tudhattuk milyen mélyre keveredtünk. Nincs olyan technikám, mely bármekkora súly ellen védelmet tudna nyújtani. Plusz még ki is kellett volna alóla kászálódni. Megfulladni pedig nem volt kedvem. Azonban nem ez volt az egyetlen probléma. A levegő odalent lehűlt, de olyan szinteken, hogy ha ott ébredtem volna fel, a legutolsó dolog, amire tippelnék tartózkodásomat tekintve, az a Szél Országa volna. Rajtam ugyan szokásos két részes ninja overálom volt, s afelett még egy kabátszerű köpeny is, társaim nem voltak épp túl öltözve, így felkínáltam volna plusz ruházatom, hátha igényt tartanak rá. Előbb utóbb egy újabb terembe érkeztünk, s Koizumo fáklyája, azaz annak tüze meglobbant, ami csak légmozgásra utalhatott. A tűz hajlásából spekulált kiinduló irányba tekintve egy járatot pillantottam meg, s szóltam társaimnak is. Megindulva annak irányába egy előtérben kötöttünk ki, mely már a nap fényétől világított. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, látván, hogy kiértünk végre. 
 Miután kijutottunk egy sziklák által tagolt terepre értünk, egyfajta régebbi, település szerű épületegyüttes romjai közé. A nap már igencsak nyugvóban volt, így egyet kellett értenem a táborozásra irányuló felvetéssel. Kissé frusztrált, hogy egy egész napot elkótyavetyéltünk, s felére csökkentek esélyeink, hogy tovább jussunk. Szívem szerint haladtam is volna tovább, ám csapatban kellett maradnunk, hisz akármilyen erős lehet az egyén, csapatban még erősebb, s ha esetleg egyedül előrementem volna, őket is veszélyeztettem volna, hisz ha egy ellenséges csapatba botlanak, létszámfölénnyel néznek szembe... Ezt jelenti vajon a chuunin lét? Felismerni, hogyan tarthatod egyben a csapatot és hogyan lehetsz képes összedolgozni velük, még ha először is látod őket? Ha igen.. hát jó úton haladunk.. márpedig az első fordulót felügyelő fószer ezt mondta...  Azonban a tűzgyújtáshoz tüzelőanyag is kellett, mely ahogy szét néztem, nem volt épp túl sűrűn fellelhető, így mikor arra került a sor, félresétálva növesztettem pár ágat, melyet aztán visszavittem, gyújtós gyanánt. Majd egy áll tüzet is raktunk, s elsőnek Zouo vállalta az őrséget magára. Egyszer csak egy shuriken lecsapódásának tompa hangja hallatszik a homokban. Jelzésére azonnal az őrállomásként funkcionáló épülethez mozdulunk, s jelzünk egymásnak a csendes megközelítésre. A muon satsujin segítségével halkan osontam a nekem szánt ellenfél mögé, kit aztán óvatosan szedtem ki, ügyelve arra, hogy ne áruljam el tartózkodási helyem. Majd rá kellett döbbennünk, hogy a három elfogott shinobinál semmilyen tekercs sincsen, nem hogy a nekünk kellő. Így egy egész elrontott nap, egy pihenésben nem épp gazdag éjjel és egy felesleges harc is díszítette eddigi cselekedeteink listáját. Másnap megkötözve ám élve hagytuk sorsukra előzőnapi áldozatainkat, s tovább indultunk utunkon. A nap haladtával azonban homok vihar kezdett felénk közelíteni, mely elől menedéket kellett keresnünk, s közös megegyezés alapján egy közeli barlangra esett választásunk, szűk bejárattal.

 Ahogy elült a vihar, tovább haladtunk, egészen egy sziklákkal tarkított területig, ahol óvatosabban kellett haladnunk, hisz tökéletes búvóhelyet szolgálhatnak bárkinek, aki rajta akar ütni másokon. Erre reagálva elszakadva, mégis halló távon belül maradunk, egyszerre nagyobb terepet átfésülve, esetleges nyomokra bukkanva, melyeket mások hagyhattak. Számításunk beigazolódni látszott mikor lábnyomok körvonalát vettük észre a homokban. Szóltunk társunknak, majd követni kezdtük a nyomokat. Bár hogy mikoriak lehettek, arról fogalmunk sem volt, egy biztos: Nem olyan régiek.. Tekintve a homokvihart, mely jó eséllyel az egész területen átsöpört, elfedett volna mindent, nem is bukkanhattunk volna rájuk. Több se kellett, követni kezdtük a kijelölt utat, s tervezni kezdtük a várva várt találkozást. Szükség volt hozzá némi taijutsura, illetve a mizuame nabaramra, amit konohában tanultam a technika kitalálójától. Elsőként kifújtam a szirupot egy magunk által kijelölt területre, melynek feladata a csapdaként való funkcionálás volt, majd a következő feladat mondhatni egyszerű volt.. oda kellett őket csalnunk. Előkapva három shurikent, egyik oldalról a shuriken kage bunshinnal klónozva azokat támadtam, míg két társam kenjutsuval és drótokkal támadott. Számításunk félig jött be, ugyanis támadásunkra ellenfeleink felpattantak, s shurikenjeimet egy daitoppával hatástalanította egyikőjük, míg társaim támadása is hasonlóképp járt. Erre reagálva egy lopott pillantást vetettem társaimra, felmérve helyzetük, fürkészve a lehetséges utakat, amik segítségével szétszakíthatjuk őket, ahogy azt terveztük ilyen helyzetben. Ám végső soron nem nekem kellett cselekednem, Zouo egy robbanójegyzettel ugrasztotta szét az embereket, nekem pedig a fuuton használó jutott, ki shurikenjeim térítette el. 

  A fém csendülése kezdte hallatni hangját, ahogy kardom kunaiaival találkozott, s próbált másikunk felül kerekedni, ám nem ment olyan könnyen. A fogásból szabadulva hátraszökkent, s kézjelek formálásába kezdett, mely hatására hasonlóképpen tettem én is. Az Iwa no Yoroit húztam fel magamra, s előre vetettem magam, ismét rohamra készen, ám ezúttal olyan védelemmel, mely ellenállt az elsütött szél technikának, ezzel egyenesen őt támadhattam újból. Lendítéseimnek a páncél által kölcsönzött plusz erő végett már nem igazán tudott ellentartani, így menekülőre fogta ismét. Hátranyúlva, egy pár robbanójegyzetes kunait felém hajított, melyek elől kénytelen voltam kitérni, ám még így is elkapott kissé azok robbanása. Habár páncélom megvédett, megéreztem erejüket, s tudtam, hogy rövidre kell zárnom ezt. Kézpecséteket formáltam, összegyűjtöttem levegőm, majd pár kunai elhajítása után, mely elől ellenfelem elugrott egy mizudangant küldtem felé, mely ezzel eltalálta, s hátrébb lökte. Eztán kihasználva a tehetetlen pillanatot egy shunshin no jutsuval közelítettem meg, földre zuhant áldozatom, egy mizuame nabara-t köpve testére. Eztán robbanás zaja ismét, mire oda szegeztem tekintetem, Zouo-t és a Yukigakurei lányt láttam az elkészített csapdába ragadva. Koizumo elszedte tekercsüket, én pedig kisegítettem csapattársunk a szirupból, egy kis információt elhintve neki.
-Ha chakrát vezetsz arra a részre, amelyikkel érintkezel vele, nem ragadsz bele, akár a vizen járás... ha pedig benne vagy, chakra az érintett felület köré, és nagy adag erő kell a kiszabaduláshoz.- Árultam el a technika nyitját.
 Örömködésre azonban nem maradt idő, félő volt, hogy rajtunk ütnek a robbanások zaját meghallva, s nem terveztük hasonlóképpen végezni, mint az általunk elejtett csapat, így hamar mozgásnak indultunk. Egészen az ellenőrző pontig meg sem állva. Amennyiben társaim szomjasak voltak, megkínáltam őket vízzel, mellyel elég rendesen takarékoskodtam, hisz már úgyis kevés volt hátra. A piramishoz megérkezve, meglátva a kapu mintáját pedig mint villámcsapás hatolt belém a gondolat...
-Adjátok a tekercseket... kinyitjuk őket.- 
Amennyiben kérdezősködnének, vagy ellenkeznének, levezetném teóriám.
-Az ajtó a tekercsek jeleit viseli, viszont nem nyílik.. az egyetlen ötletem pedig, hogy ki kell őket nyitni... A vizsga alatt nem nyithatjuk ki a tekercseket.. viszont a feladat az volt, hogy elhozzuk ide.. kész, végeztünk. Most már kinyithatjuk... szerintem.-  
avatar
Hasegawa Zauki
Játékos

Taijutsu Pontok : 151


Adatlap
Szint: A
Rang: Genin
Chakraszint: 654

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Témanyitás  Uchiha Kagami on Vas. Okt. 14 2018, 02:01

/Chuunin Válogató Vizsga II-es szekció/


//Szép posztok, nem is kell sokat írnom, csak a zárót.//

Hosszú és viszontagságos út állt mögöttetek, de végre itt voltatok a piramisszerű építmény előtt, ahol a rejtély megoldása várt már csak rátok. Zauki feltételezése helyes is volt; a tekercseket kinyitottátok, s hirtelen egy kusagakurei jounin jelent meg, kinek neve számodra Zouo, ismerős is lehetett; Eichi-sensei. - Szép volt - mondta, és kinyújtóztatta a tagjait. - Csakis gratulálni tudok ehhez a brilliáns teljesítéshez. Azonban... végig figyeltünk benneteket, és meg kell mondjam... nos, nem juthattok tovább mindannyian. Kenta Koizumo, sajnálom, de a te részvételed nem volt megfelelő. A jounin vizsgafelügyelők úgy döntöttek, hogy rendhagyó módon, Shiawase Zouo és Hasegawa Zauki jogosult a továbbjutásra, azonban téged a Piramisban a kijelölt jounin sensei-ed fog várni, és a lehető leghamarabb elkísérni a Sunagakure no Sato falain belül található szállásodra. A szabályok értelmében, nem hagyhatod el Sunagakure no Satót a Chuunin Válogató Vizsga végéig. Sajnálom - mondta komor arccal, majd hirtelen újfent váltott, most már vidámnak tűnt.

- Itt álltok a Vörös Piramis előtt. Hosszú út áll mögöttetek, leküzdött akadályok sora. Méltóak vagytok arra, hogy belépjetek a Piramisba. A feladat nem volt egyszerű, de mégis az volt; meg kellett szereznetek az információt és biztonságban eljuttatni azt ide. Megtettétek. Végül, az utolsó rejtvényt is megfejtettétek, és jól tippeltetek azzal kapcsolatban... - mondta, és meglegyintette a kezét, majd mögöttetek a homok, mintha csak szellő vitte volna arrébb, feltárta azt, amit rejtett; egy vonalat. - Ez a vonal volt az ellenőrzőpont. A lényeg az volt, hogy a tekercseket idáig eljuttassátok; a vonalon belül már kinyithattátok azokat. Jól tippeltetek, és valódi shinobihoz méltóan, kockáztattatok és nyertetek. Nem is szaporítanám tovább a szót... beléphettek! - közölte vidáman, majd néhány kézpecsétet követően, ráhelyezte a kezét a Menny és a Föld jelére.

A kapu nagy robajlással, s még több homok felverésével, de kinyílt. Odabentről kellemesen hűvös levegő áramlott kifelé, mintegy hívogatott benneteket... amennyiben beléptetek, a férfi eltűnt, a kapu pedig bezárult mögöttetek.A kis helyiségben kellemes, vagy épp kellemetlen félhomály uralkodott, a fényt egyedül a homokkő oszlopokon helyet foglaló fáklyák ontották magukból. Veletek szemben egy újabb ajtó állt, azonban előtte két sunagakurei chuunin strázsált, akik azonnal elhajtottak annak közeléből, hogyha megpróbáltatok odamenni, és közölték veletek, hogy a belépésen kívül még a harci cselekmény is tilos másokkal. Most, hogy jobban körülnéztetek, láthattátok, hogy már mások is lézengtek a csak előtérnek nevezett helyen, ahol kényelmesnek tűnő padok foglaltak helyet, továbbá némi étel és ital is ki volt helyezve az asztalokra. Megpihenhettetek... de vajon meddig?

//Gratulálok az igényes teljesítéshez! Hosszú és szép posztokat olvashattam. Következő reagotokat IDE, a Vörös Piramisba írjátok, amelynek határideje

2018.10.31


Jutalmatok természetesen nem marad el. Sajnos Koinak nem adhatok, mivel nem teljesítette a vizsga ezen részét (emiatt a vizsga további részéből sajnos diszkvalifikálnom kell téged, tehát a továbbiakban nem vehetsz részt a Chuunin Válogató Vizsgán); azonban Zauki és Zouo, ti mindketten

+30 chakrával és +10TJP-vel gazdagodtok!


Gratulálok újfent nektek, további sikeres Vizsgázást!//

_________________
Tää jylhä kauneus ja ääretön yksinäisyys
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo



Állandó mesélések (7/7)
- Djuka Orimi
        - Jelenlegi kaland: ElektrOP vol 2.0
- Djuka Kodomo
        - Jelenlegi kaland: A Bölcsesség Ára

-Tsuuzoku Tomoe
        - Jelenlegi kaland: A Téboly Mezsgyéin
- Kowarii Zion

        - Jelenlegi kaland: Cirque du Freak
- Hasegawa Zauki
        - Jelenlegi kaland: Üdvözöllek és búcsúzok
- Hyuuga Shakaku

        - Jelenlegi kaland: Holdezüst

- Hyuuga Ayako

        - Jelenlegi kaland:


Chuunin Válogató Vizsga
avatar
Uchiha Kagami
Adminisztrátor

Specializálódás : Több éves posztok előkutatása

Tartózkodási hely : Elfeledett fóliánsok között


Adatlap
Szint: S
Rang: A Gundan Könyvtárosa
Chakraszint: Vodka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

Témanyitás  Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.