Kihara Nana/Akatsuki

Go down

Kihara Nana/Akatsuki

Témanyitás  Kihara Nana on Hétf. Júl. 16 2018, 17:29

Név: Kihara Nana(régi név)
Akatsuki(amit most használ)
Ország: Tűz vidéke
[b[Rang: [/b]
Szint: D
Chakraszint:
Kor: 15
Nem: Lány
Felszerelések: 1db Ninjato(tekercsbe pecsételve); övtáska(3 füstbomba, 5 kunai, 5 shurriken; 10 senbon); dróthuzal(10m); 10db robbanójegyzet; 1 szett szerszámkészlet; energiatabletta(5db); bordó köpeny; fekete maszk
Kinézet: Külsőre egy, kb 170cm magas, karcsú, agilis alkatú lány, rövid, zöld hajjal, és felemás szemekkel(vörös és kék). Tartása magabiztos, szemei folyton éberen figyelnek. Bőre barnás.
Testét számtalan sebhely borítja: egy hosszanti varrat a bal sípcsontjánál, négy kisebb varrat a bal combon, kettő kisebb a jobb bokánál, egy forradás a jobb térden, egy kisebb varrat a hasán, egy hosszabb varrat az ágyékától a bordákig átlósan, két kis varrat a bordáknál, mindkét karon rengeteg kisebb, nagyobb varrat, egy kis sebhely az állánál, egy összefort sebhely a bal szemnél, valamint egy hosszú varrat, ami végigfut a jobb szemöldökétől a feje hátsó részéig(ezt a haja takarja).
Öltözéke egy szürkés, hosszúujjú felső, sötétzöld hosszúnadrág, ninja szandál, egy bordó köpeny, valamint egy ébenfekete maszk.
Jellem: Higgadt, gondolkodó, csendes. A legtöbb emlékét elvesztette, így keresi az élete értelmét, hogy mit is tehetne a második esélyével. Ami megmaradt neki a múltból, azt lezárta, de néha-néha visszatér pár emlékfoszlány egy fejfájás kíséretében. Ezekkel igyekszik nem törődni.
Technikák: Alap E szintű jutsuk
Vízen és függőleges területen való járás
Előtörténet: 




"A semmiből csapok le, onnan, ahonnan sose várnád; s' miután lecsaptam, sose leszel ugyanaz, aki voltál. Mi vagyok én?"


Árulás. Mikor valaki elárulja a társát, hátbaszúrja, kihasználja, vagy megöli. Az illető pedig csak áll, azt se tudja, mi történt vele, hiszen abból az irányból nem várta a kést. Mikor pedig felfogja, örökké megváltozik. Akárcsak én.
Elárultak, abban biztos vagyok. Elárultak, és meg is öltek. A testem darabokra zúzódott, az emlékeim elpárologtak...vagyis meghalt az a személy, aki voltam. 
Kihara Nana...csak az árnyékod vagyok, a te szellemed...hamarosan már az se, te pedig végleg eltűnsz.






Múlt




- Remekül nézel ki, kicsim. - édesanyám ott állt mögöttem, miközben én a hajamat igazgattam. Nagy nap állt előttem, mégpedig a Ninja Akadémiai éveim legeslegelső napja, szóval azt akartam, hogy minden simán menjen. 
Ami nem ment.
- Ki fognak gúnyolni a hajam miatt. - mondtam, miközben a két kis kezemmel próbáltam eltakarni a fejemet. Mert ZÖLD hajam volt! Nem zöldes, és nem csak pár szálról volt szó, hanem KOMPLETT ZÖLD HAJRÓL! Mintha valami mentolos fagylalt lett volna a fejemen, ami a vérvörös szemeimmel és a barnás bőrömmel igen szép összességet alkotott. Mint egy csoki-mentolos fagyi, belenyomva két cseresznyével. 
- Ugyan, ugyan. Nagyon csinos vagy. - édesanyám kedvesen mosolygott, holott neki is hasonló bőrszíne és haja volt. Őt viszont ez egy cseppet se zavarta. 
- Különben is, mikor megmutatod nekik, mit is tudsz, senki se fogja a hajadat nézni. - apám ott állt a szobám ajtajában, az ajtókeretnek dőlve, karba tett kézzel. A vörös szemeket tőle kaptam, ahogy rengeteg bíztató szót, és némi kezdőlöketet. 
- Igazad lehe..van! Igazad van! - a kezdetleges zavarom azonnal elszállt, mikor eszembe jutott apám "edzése". - Mindenki bénázni fog a dobófegyvereknél, míg én lealázom őket!
- Azért csak szépen. - figyelmeztetett édesanyám mosolyogva - Tiszteld a társaidat, segíts nekik, és ők is így állnak hozzád majd.
A szüleim bíztatására egykettőre jobb kedvem lett. Nem tartottam se az akadémiától, se az esetleges gúnyolástól. 
- Nade, gyere csak ide. - apám magához intett, és már útközben kiszúrtam a kis csomagot a kezében. Egy ajándék.
- Ez...- tágra nyílt szemekkel néztem a csomag tartalmát, mégpedig három darab kunai pengét - Az első kunai készletem! - az örömtől azonnal a nyakába ugrottam, ami egy hatalmas családos öleléssé vált.
Szerettem a szüleimet, ahogy ők is engem. 
Bár emlékeznék rátok


Egy


A szobámban ücsörögtem a szüleimtől kapott pengéket tisztítva. Csakis gyakorlásra használtam őket, ami hozott pár jó fejleményt, mégpedig potenciális barátokat, szám szerint kettőt. 
Yasumi Bando és Hozaki Mariko, akik kilestek, mikor az akadémia után gyakorolgattam a célbadobást. Háromból kettő betalált, ami már majdnem felvehette a versenyt az akadémia "zsenijének" eredményével, Hidetaka Nishi háromból háromjával.
Már az első nap ellenszenves volt, és ahogy telt az idő, kimutatta a foga fehérjét, mégpedig hogy ő egy tehetséges, arrogáns idióta. De nem is ő a lényeg, még akkor is, ha legszívesebben feltöröltem volna vele a padlót. 
A korábban említett két jómadár kilesett, majd mivel ők ritka bénán dobtak, a segítségemet kérték, amin alaposan meglepődtem. De elfogadtam a felkérést, így lett két barátom. 
Rájuk gondolva elmosolyodtam, ami hozott egy kis színt a szürke napomba. Vagy inkább fekete, ugyanis szörnyű érzésem volt a szüleimmel kapcsolatban, akik még nem tértek vissza a küdtetésükről. 
- ...az okok ismeretlenek, de ez a helyzet. - magyarázta halkan az ANBU ügynök, aki a nappaliban beszélt Todoroki-bácsival, aki szinte a fogadott nagybátyjám volt.
- De az lehetetlen! Kato és Maki sose vetemedne ilyesmire! - a nagybátyjám hangja feldúlt volt, nem is próbált halkan beszélni, hogy ne halljam. Mondjuk ez felesleges lett volna, hiszen én már egy ideje kihallgattam őket. Egyedül csak a maszkos szavait volt nehéz meghallani. 
- Három meggyilkolt társ nem ezt állítja. - a hangja hideg és érzelemmentes volt, pedig Todoriki hangneme alapján nem éppen jó hírt közölt. Meglepett, hogy semmi empátia nem volt benne.
- Kato..Maki..hogy tehettek ilyet?! A saját társaikkal szemben? Ez...lehetetlen! - a nagybácsi hangja már remegett, és mikor kikukucskáltam, ő szinte a haját tépte. 
- Az okok, mint mondtam, ismeretlenek. Éppen ezért szeretnék feltenni pár kérdést, valamint...- a maszkos ekkor a szobám ajtaja felé nézett, bele egyenesen a szemeimbe -...vele is beszélnünk kell.
A hirtelen lebukástól annyira megrémültem, hogy egy sikkantás közepedte estem ki az ajtón, egyenesen a padlóra. 
- Őt hagyja ki ebből! Csak egy gyerek, fogalma sem lehetett róla, mit terveztek a szülei, ahogy én se tudtam róla! - a nagybácsi már előttem is termett és védelmezett, miközben én a fenekemet fájlaltam. Utánna azonban rám nézett, szemei szinte izzottak - Neked pedig mit mondtam?! Azonnal menj vissza a szobádba! Ez nem tartozik rád!
- S..sajnálom..én csak tudni szeretném, miért nem jött haza apu és anyu. - a bácsikám hangneme igen megrémisztett, de a hirtelen mellette termő shinobi annál inkább. Még mielőtt Todoroki bármit is tehetett volna, közbeszólt.
- Jobb, ha most tudja meg, mint később. - ennél a pontnál igen közel hajolt hozzám - Kölyök, a szüleid árulók lettek.
A hír lesokkolt. Bár még igen fiatal voltam, a szó valódi jelentését se ismertem pontosan, de tudtam hogy ez valami szörnyű tettet takar. Hogy anyu és apu valami borzalmasat követett el.
- Ez kegyetlenség! Csak egy gyerek, az isten szerelmére! - a bácsikám haragja rögvest elpárolgott, helyette pedig magához szorított, majd eltakarta a füleimet.
Hiába. A maszkos pont eleget mondott. 


Az este utáni napok nem telltek túl kellemesen, sőt jobbára maga volt a pokol. Nem csak azzal kellett megbírkózzak, hogy soha az életben nem láthatom a szüleimet, hanem hogy tudtam, mit tettek. A nagybácsim elmagyarázta az árulás igen pontos definícióját, ami csak rosszabbá tette a helyzetet. 


Todoroki utasítására igyekeztem természetesen viselkedni, és legfőképp nem beszélni a dolgokról, de a baj nem jár egyedül. Az árulás csak a kezdet volt.
Legelőször az tűnt fel, hogy Bando nem jött be. Először azt hittem, hogy beteg lett, vagy valami hasonló, de mikor rákérdeztem, Mariko elárulta az igazat.
- Bando-kun szülei...nos..azt hallottam, hogy meghaltak egy bevetésen. - a hír maga csak rontott a helyzeten. Szörnyű érzés volt belegondolni, hohy nemcsak én, hanem a barátom is elvesztette a szüleit. Ráadásképp valamiért rossz érzésem lett ezzel kapcsolatban, mintha nem csak egy véletlen egybeesés történt volna.
Három nappal később pedig megkezdődött az igazi "móka". 
Szokásos arckifejezés mögé rejtettem a fájdalmam, ahogy mindig, majd beléptem az osztályterembe. A legelső dolog ami feltűnt, a csend. A köszönés hiánya nem érdekelt, az viszont gyanús volt, hogy mindenki hirtelen befogta, mikor beléptem. Legelőször persze magasból tettem rá, elindultam a padomhoz, de félúton meghallottam valami igen kellemetlent: 
A suttogást. Rólam, és a szüleimről. Valahogy kitudódott, mert az egész osztály már erről sutyorgott, ami a legkisebb mértékben se tetsztett.
-...a szülei megölték a saját társait, ebben biztos vagyok. Hallottam, ahogy apa erről beszélt. Jobb ha távol maradunk mentol-kisasszonytól...- suttogta az egyik rohadék, amitől azonnal felment bennem a pumpa, méghozzá nem is kicsit. A kezeim ökölbe szorultak, majd hirtelen megragadtam a ruhájánál fogva, és magamhoz rántottam őt. 
- HOGY MI VAN?! - erősen behúztam neki, letepertem a földre, majd megállás nélkül ütni kezdtem - VALAMI BAJOD VAN?! MI!? MÉGIS...MI..AZ..HOGY...MARADJATOK TÁVOL TŐLEM?!! - minden szavamat egy ütéssel kísértem, közben pedig egyre jobban elöntött a harag. 
Ez pedig csak a kezdet volt. 
Az eset után néhányan igyekeztek megtartani a távolságot, de a suttogások nem álltak le, sőt csak jobban rákezdtek. Suttogások a szüleimről, az árulásukról, valamint arról, hogy biztosan én is olyan leszek, mint ők. Hogy jobb lenne, ha én nem lennék shinobi, mert úgyis elárulnám a társaimat. Rohadékok, de nem úszták meg oly könnyen, mert attól a pillanattól kezdve szinte minden nap bemostam valamelyiküknek. Verekedés, verekedés után, ebből álltak a napjaim. 
És megint, ez csak a kezdet volt.


Kettő


Genin vizsga, hát eljött ez a nap is. Ahhoz képest, hogy hányan rettegtek ettől a naptól, én rendíthetetlenül vártam a soromra. Nem féltem, vagy csak nem érdekelt a többiek félelme, esetleg pont a rettegő arcukat látva lett jobb a kedvem. Talán mind a három igaz volt.
Nem féltem, mert miután mindenki megbélyegzett a szüleim miatt, minden szabadidőmet a tanulásnak és az edzésnek szentelhettem. Egyfelől be akartam nekik bizonyítani, hogy igenis ninja leszek, és nem fogom elárulni a bajtársaimat. Nem leszek olyan, mint a szüleim, sőt én 100%-ban az ellentétük leszek, és akkor majd rájönnek a hibájukra, elismernek. Másfelől pedig nem ártott az edzés, mert néhány patkány rámhívta a "nagymenő genin nagytesóit", akiknek nem tetszett, hogy egy lány összeveri a kistesókat; de hála az edzésnek, az egyiknek sikerült kivernem pár fogát.
Nem érdekelt a többiek félelme, mert ők se törődtek az én érzéseimmel. Kitaszítottak, megbélyegeztek, megsebeztek. Árulók fattyának, vagy áruló növendéknek csúfoltak, persze a verekedések után végül befogták a pofájukat. Ez persze azt is jelentette, hogy szinte levegőnek néztek engem, és igyekeztek nem a jelenlétemben sutyorogni. 
Erőt adott a félelmük, mert valamiért jól esett látni, ahogy szenvednek. Rengeteg fájdalmat okoztak nekem, így jól esett látni a dolgot. 
Az elméleti részt sikerrel letudtam, a gyakorlati rész pedig nem is maga a vizsga miatt volt nehéz. Más okozta a fájdalmat, persze csak a sikeres klónom, és a fejpántom megszerzése után hasított belém a dolog.
Az akadémia előtt ültem jókedvűen, azon agyalva, hogy hova is tegyem a pántot. A homlokomra? A karomra? A combomra? A nyakamba? Esetleg a derekamhoz? Amíg ezen agyaltam, megláttam a két barátomat, ahogy a sikeres vizsga után együtt elhagyják az épületet. 
Pontosabban ahogy a VOLT barátaim elhagyják az épületet. Sajnos Bando és Mariko is hátat fordított nekem, amire visszaemlékezni is fájt.
Bando gyorsan, de látszólag minden ok nélkül letudta a dolgot. Igaz, nem álltunk olyan közel, azonban nagyon meglepett, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy levegőnek néz.
Mariko már más helyzet volt, és még több fájdalmat okozott. Vele nagyon szoros köteléket alakítottam ki, egyesek szerint talán még túl közel is voltunk egymáshoz. Fontos volt nekem, sőt még a szüleim árulása után se fordított hátat. Azonban később egyre kevesebbet láttam őt, egyre kevesebb időt töltöttünk együt, és egyre többször utasított vissza csak úgy. Végül már egyenesen el is került, pedig ellene sose tettem semmit se.
Akkor miért?
Nem foglalkozva velük hazaindultam, az egyetlen emberhez, aki nem dobott el. Todoroki-nagybácsihoz. 


- Mégis mi történt? - kérdeztem ledöbbenve az ANBU ügynöktől, aki az otthonom előtt állt, megakadályozva a belépésemet. Először azt hittem, hogy a legnagyobb félelmem vált valóra, azaz meghalt a nagybácsim....azonban valami sokkal rosszabb hír fogadott.
Todoroki-nagybácsi, az egyetlen ember, aki megmaradt nekem, és aki felnevelt...
...elárulta a falut. Betört valamilyen fontos helyre, onnan ellopott valamit, megölt két shinobit, majd lelépett. 
Áruló lett ő is.
Miért? Miért? MIÉRT?!




A vég




- Yasumi Bando, Hozaki Mariko, és Kihara Nana. Mostantól ti egy csapatba tartoztok, és én leszek a mesteretek. - közölte Saionji Mina, pontosabban Mina-sensei, aki nő létére a lehető legrosszabb döntést hozta. Egy csapatba rakni engem Marikoval talán még nem lett volna nagy tragédia, de Bando? Akárhányszor csak rám nézett, szinte éreztem a felém irányuló, oktalan gyűlöletet. Hogy mit tettem ellene, fogalmam se volt, de aznap egy kicsit se érdekelt. Főleg nem az ANBU-nál töltött délelőttöm után, ahol szinte ugyanazokat a kérdéseket tették fel, sőt még egy genjutsut is alkalmaztak rajtam, hogy biztosra menjenek. "Nem, semmit se tudtam Todoroki terveiről, és nem, nem tervezem elárulni a falumat!" Ezt legalább százszor kellett azoknak az idióta maszkosoknak elmondanom, mire végre valahára elengedtek. Persze tudtam, hogy pár napig biztosan megfigyelés alatt tartanak majd, de nem érdekelt. 
~ Ha meglesnek fürdés közben, majd lezúzom róluk a maszkot és az arcukat is. ~


A csapatmunka, nos...valami volt. Körülbelül annyira működtek velem együtt, mint a...sehogy. Próbálkoztam persze, de szerintem a Kyuubi előbb tanul meg rózsaszín sálakat kötni, mint ők velem együttműködni. Ami fájt.
Reméltem, hogy a csapatba kerülés esélyt ad arra, hogy végre közelebb kerülhessünk egymáshoz, de sajnos csalódnom kellett. Maximum annyit sikerült elérnem, hogy Mariko váltott velem pár szót, de sajnos ő se bízott bennem. Ez pedig mindennél jobban fájt. Ő fontos volt nekem, a közelében akartam lenni, vele tölteni a napjaimat, élvezni a kötelékünk nyújtotta örömöt. Mindemellett még tetszett is, a világosbarna hajától, a félénk természetéig, de ő valahogy nem így látta. Mintha akart volna velem lenni, de valami folyton visszafogta őt; ez pedig mély sebet ejtett bennem.
Az igazi probléma azonban a második küldetésen jelent meg, ami egy életre megváltoztatott.


A feladatunk mondhatni nevetséges volt, szinte gyerekjáték. Egy öreget kellett elkísérni A-ból B-be, méghozzá egy igen biztonságos útvonalon. Paranoiás volt az öreg, semmi több, de ez volt a feladat, szóval nem ellenkeztünk. Nem is ez volt a gond, hanem a hazatérés.
Mivel pár napig tartott az út, visszafelé tábort vertünk az erdőben. Legelőször a sensei állt őrt, utánna pedig én, hiába nem bíztak bennem. Mondjuk az őrködés is felesleges volt, főleg egy igen biztonságos útvonalon, ezért is tettem egy sétát. Aznap Bando "mocskos féregnek" nevezett, amit tőle nem vártam. Persze bemostam neki, de akkor is ki kellett szellőztessem a fejemet. Le kellett higgadjak, vagy csak szilánkosra püfölni egy sziklát, lényegtelen.
A tábortól messze, egy sziklaszirtnél álltam meg. Tőlem talán tíz méterre már ott volt a mélység, és a halkan csobogó folyó. A szél lágyan susogott, és még néhány tücsök is ciripelt, ami egy igen megnyugtató estét hozott létre. Még felhő se volt az égen. 
Ahogy ott álltam egymagamban, lassacskán lenyugodva, kiszúrtam a szirt szélén egy nagyobb fát, törzsénél pár bokorral. Rögvest előhúztam egy kunait, majd igyekeztem koncentrálni. 
~ A fa közepén lévő görcs a célpont. ~ gondoltam magamban, de sajnos azt a kunait valami másra kellett aznap használnom. 
Egy halk nesz, ennyi elég volt hogy kiszúrjam a támadómat. Gyorsan megfordultam, és pont időben tudtam blokkolni a támadóm szúrását, amit én egy bal egyenessel is megtámogattam, majd mikor a célpont földet ért, a lábai közé dobtam a kunait, ami pontosan egy centire állt meg a férfiak legnagyobb kincse előtt. 
- Megvagy!  - a diadal mámora azonnal elszállt, mikor megláttam a támadóm arcát. - Bando? Te..te mégis mit művelsz? - az egykori barátom és jelenlegi csapattársam volt az. Bando volt az aki...megpróbált megölni? - Te most...
- FOGD BE! MEGÉRDEMLED! - ahogy rámüvöltött ösztönösen hátraléptem egyet. Aztán eljutott az agyamig a mondandója, és hirtelen szörnyen dühös lettem.
- Hogy mi van? - a kezem ökölbe szorult, Bando pedig talpra állt - Hogy mit mondasz?! - lassan elindultam felé, ő viszont nem moccant. - Miről pofázol?! - már csak pár lépés választott el minket, majd mikor odaértem, megragadtam a ruhájánál fogva, és roppant közel húztam az ő üres arcát az enyémhez. - MI AZ, HOGY MEGÉRDEMLEM?! MÉGIS MIT KÖVETTEM EL ELLENED, TE ROHADÉK?! - ahogy üvöltöttem vele, már emeltem is a másik kezemet, hogy úgy istenesen agyonverjem azt a tetüt, akit egykor a barátomnak hittem.
De ő megelőzött. 
A kunai észrevétlenül, hidegen, és fájdalmasan csusszant be a testembe, amitől egy pillanatra teljesen ledermedtem. A szemem tágra nyílt, elkezdtem izzadni, a szívem pedig ezerrel kalapált. Ahogy lenéztem a kezére, majd a belőlem kiálló pengére, minden a helyére került.
~ Ő most...leszúrt? Tényleg képes volt erre? ~ 
A sokktól elengedtem őt, majd térdre rogytam, tekintetem előbb a testemből kiálló pengére szegeződött, ahogy körülötte a zöld ruhám lassan vörössé vált. Aztán Bandora tekintettem, akinek az arcán nem volt se megbánás, se félelem, csak színtiszta gyűlölet.
- De...miért?
- Azért, mert megérdemled. - közölte röviden, majd belekezdett a magyarázatba - Tudod, mikor a szüleid elárulták a falut, ők megölték három társukat. Az első kettő az én apám és anyám volt. Mikor ezt megtudtam, fogalmam se volt, mit tegyek, vagy mit érezzek. Annyit azonban tudtam, hogy nem akarok többé a közeledben lenni. De.. - a keze ökölbe szorult, alig tudta visszatartani a könnyeit. Nem miattam, hanem a saját veszteségei miatt. -...ami ehhez a ponthoz vezetett, az a nagybátyjád volt. Ő is elárulta a falut, és közben megölte Mariko apját. Ő persze nem táplált gyűlöletet feléd, sőt az apját se ismerte annyira, de én tudtam. Tudtam, hogy egy nap TE IS el fogod árulni a falut! A véredben van, akárcsak a rohadt családodban. Amikor pedig megteszed, talán pont Marikot ölöd meg. Én pedig azt nem várom meg. - a szavai végén előhúzott egy másik kunait, amíg én lassan elvéreztem. 
- Te...idióta...barom...- köptem felé, mert láttam, hogy nincs magánál. Csak a gyűlölet vezérelte őt, teljesen elvakította, nem volt tisztában a tetteivel. - Hogy lehetsz ekkora...- miközben lassan felálltam, észrevettem egy apró villanást, mint mikor a hold fénye megcsillan a fémen. A shurrikenek pedig már repültek is, nekem pedig nem volt más választásom. 
Megragadtam azt a nyamvadt kis férget, és félrerántottam. Cserébe három shurriken landolt a hátamba. ...barom. - a fájdalomtól térdre rogytam, majd vért köptem. Egyre jobban kezdtem szédülni, fázni, miközben homályosodott a látásom. Megtámadtak?
 Megpróbáltam felállni, mire becsapódott egy robbanójegyzetes kunai a közelben, Bando pedig engem ellökve elfutott. Se őt, se a robbanást nem láttam már. Elvesztettem az eszméletemet..
..talán meg is haltam. 


A csontgyűjtő


Egy fiú, talán velem egykorú. Látom az arcát, de valahogy nem tudom hova tenni. 
Ki ő? Ismerem? Ha igen, honnan? És...miért szúr le? 
Leszúr, majd mond valamit, de én csak a testemből kiálló kést látom, ami körül átáztatja a ruhámat a vér. 
Az én vérem. Akkor...meghaltam? 
Fáj...nem hallok semmit se...csak zuhanok..
...zuhanok a mélység felé...a sziklák összezúznak..
...akkor mégis...meghaltam.



Plafon. Az első dolog, amit megláttam a plafon volt. Egyszerű, fa plafon, amit a közelben ropogó tűz fénye megvilágított. Akármilyen épülethez is tartozott, a testemen végigfutó zsibbadsággal együtt csak egy dolgot jelenthetett: élek. 
De mégis milyen módon?
A zsibogó érzés egy pillanat alatt kínná változik, ahogy a testemen végigfutott a fájdalom. Mintha izzó kampókat aggattak volna a testembe, széthúzva vele a csontjaimat, amik a terhelést nem bírva ripityára törtek volna. Mintha szögesdrótot tekertek volna a testem köré, ami lassan összeszorul, de a kampók továbbra is széthúzzák a testemet. Mindezt egy millió, apró, a bőröm alá juttatott tűvel kísérte az egész, ami a legkisebb mozdulatra is pokoli fájdalmat okoznak.
Üvölteni kezdtem, de csak nyögésre futotta. A szám, sőt a jobb szemem kivételével az egész fejem be volt kötözve. 
Mozogni próbáltam, de a legkisebb moccanás is pokoli kínokat váltott ki belőlem, ami miatt még többet ficánkoltam. Azt is hiába, mert az egész testem be volt kötözve, ami miatt pánikolni kezdtem. 
A levegőt egyre hevesebben kezdtem venni, a fájdalom eltompította a látásomat, majd el is vette. Ettől csak jobban üvöltöttem, mire végre jött a feloldozás.
Egy apró szúrás a combomba, amit a fájdalmak miatt alig vettem észre, utánna pedig...vége. A fájdalom enyhült, a testem elernyedt, és minden elsötétedett. 
Meghaltam?


Ismét kinyílt a szemem, de fogalmam se volt, hanyadjára. Minden ködös volt, mintha csak egy lélek nélküli báb lettem volna, akit éppen szerelnek. Engem is épp szereltek.
Egy hangos roppanásra lettem figyelmes, de fájdalmat nem éreztem. Sőt, igazából semmit se éreztem, még abban se voltam biztos, hogy ez a valóság-e, nem pedig egy rémálom. 
Megpróbáltam megmozdítani a lábamat, de semmi. A karomat is megpróbáltam, de az se reagált. Próbálkoztam a nyakammal, ami talán ha egy centit mozdult, de az is elég volt, hogy lássak.
A szabadon hagyott szememen keresztül egy alakot véltem felfedezni, aki az egyik lábam mellett ült, és éppen a végtagot vizsgálgatta. Tű villant a kezében, majd halkan motyogva elkezdett valamit varrni a lábamon. Talán épp összevarrta. Talán épp felvarrt nekem egy lábat, mert egyáltalán nem éreztem. Se azt, se a fájdalmat, se az egész testemet.
Ki és mi vagyok én?


Megint kinyílt a szemem, talán harmadjára, vagy negyedjére. Ha valaki folyamatosan csak fekszik eszméletlenül, annak az idő megszűnik létezni. Idejét se tudtam, mióta feküdhettem abban az ágyban, vagy hogy mikor is kerülhettem oda, már ha valóban odakerültem, nem pedig ott születtem.
A testemen tompa fájdalom terjedt szét, a végtagjaimat alig éreztem, de már képes voltam mozogni. Bár még mindig be voltam kötözve, egyesével életet tudtam lehelni az ujjaimba, majd a lábfejembe, a kezeimbe, és a nyakamba. Az utóbbinak köszönhetően már végig tudtam nézni a saját testemen, amit vastag kötések fedtek.
Mintha darabokból raktak volna össze, aminek a szétesését a kötések gátolták meg; a fájdalom jelezte, hogy lassan összeszoknak a darabok. 
- H..hhh...kh...krrrrhh...- száraz recsegés hagyta el a torkomat, amitől köhögni kezdtem, az pedig éles fájdalomhoz vezetett. Aztán valami hideget éreztem az ajkaimon, a nyelvemen, majd a száraz torkomon, valami hideget és folytonosat. Gyorsan rájöttem, hogy valaki vízzel kezdett itatni, amit mohón nyeltem le, nem törődve a kortyonkénti fájdalommal. 
- K..hhh...khhö...sszönöm..- nagy nehezen sikerült kinyögnöm egy szót, miután megittam két teljes pohár vizet. Szinte gyógyírként hatott az átlagosnak mondható folyadék. 
Lassacskán hozzászokott a szemem a félhomályhoz, így jobban meg tudtam nézni a megmentőmet, aki egy széken ült az ágy mellett.
Egy férfi lehetett, rövid hajjal, és ráncos arccal. Egy idős férfi, talán hatvan éves volt, de ennyi. Mást nem tudtam leolvasni róla, főleg mert már a vízivás is olyan kimerítő volt, hogy pillanatokon belül lecsukódott a szemem. 


- Hhol vag..gyok? - nyögtem ki erőtlenül az első kérdést, ami eszembe jutott, miután felébredtem ismét. Gondoltam ilyen helyzetekben ezt szokták kérdezni az emberek elsőnek, bár az én helyzetemben csakis ezt tehettem fel. Minden más kérdés, sőt talán még a feltett kérdés is értelmetlennek tűnt számomra, aminek nyomós oka volt:
Semmire se emlékeztem. Se egy folt, se egy hang, vagy egy arc. Semmi, csak köd és üresség. 
Még a nevemet se tudtam. 
- Számít az? - kérdezett vissza az öreg férfi, aki gyertyafénynél tanulmányozott egy tekercset - Életben vagy, ami a veled történtek után igencsak szerencsésnek mondható. - közölte, majd a tekercsét eltéve lassan odavánszorgott a fekhelyemhez.
- Mi..ih..thrö..örtént vv..v..vel...em? - a szavaim darabosan, dadogva hagyták el a számat, és a kimondásuk is igen nagy erőfeszítésbe telt. 
- Hmm...- az öreg elgondolkodva dörzsölgette az állát, mintha valami jelzőt keresne a helyzetemre - Legjobban úgy tudnám leírni, hogy szerencsésebb vagy, mint a szerencse maga. - az öreg kuncogni kezdett a szellemességén - A folyóparton találtam rád, méghozzá nem épp szép állapotban. Karod lábad eltört, pár bordád megrepedt, rengeteg sebből véreztél, ami igen meglepő, tekintve hogy mekkorát zuhantál. Szóval felkaptalak, idehoztalak... - megállt egy pillanatra, és végignézett a testemen - Nos, fogalmazzunk úgy, hogy összeraktalak.
A szavait csend követte, ahogy megpróbáltam összerakni a dolgokat a fejemben. 
~ Darabokra törtem...nincsenek emlékeim...összeraktak...~
- Éhn...m..meghhaltam? - tettem fel a kérdést, de válasz nem érkezett. Nem is számított, mert tudtam, igen. 
Attól az eséstől meg kellett volna haljak, de mégis megúsztam pár törött csonttal, és egy adag sebbel. Az emlékeim viszont...elvesztek. Semmi nyoma, hogy ki voltam, miért sérültem meg, vagy bármi. Név nélkül, múlt nélkül...
Akár úgy is nézhetem, hogy bárki zuhant a mélybe, meghalt. Én pedig csak az árnyéka vagyok. 


- Hány ujjamat mutatom? - kérdezte az öreg, miközben letakarta a jobb szememet, hogy csak a ballal láthassak. Az a szem persze mindvégig kötés alatt volt, valamint egy befőttesüvegben úszó, szétroncsolódott szem alapján az is lehet, hogy a bal szemem nem is az enyém volt.
- Khhhárom.- a beszéd már egyre jobban ment, ahogy a mozgás is. Már ha mozgásnak lehet azt nevezni, hogy fel tudtam ülni magamtól anélkül, hogy közben magam alá csináljak a fájdalomtól.
- Jó. Most kövesd az ujjam. - mondta, majd lassan elhúzta a szemem előtt az ujját oda-vissza, fel-le. Sikerült kövessem, és még a látásom se volt homályos, szóval szerencsésnek mondhattam magam. 
- Remek. Akkor most az ujjak. - közölte, majd megfogta a bal kezemet, én pedig már szokásból elkezdtem ki-be hajtogatni az ujjaimat.
- Mmég ne..m tudom a nnevét. - szólaltam meg, miközben a hüvelykujjamhoz érintettem egyesével a többi ujjamat.
- Ezt én is mondhatnám. - közölte az öreg, közben ugyanúgy megfogta a jobb kezemet, amin a szokásos gyakorlatot kellett elvégezzem. 
Azt énn se ttudom. - feleltem, mire ő felhúzta a szemöldökét. 
- Érdekes. És van valami, amire emlékszel? - kérdezte, mire én megcsóváltam a fejemet. 
- Vagyis...- hirtelen eszembe jutott az az álom, amit gyakran láttam. Amelyikben leszúrnak. - Eemlékszem arra, hhogy...valaki...egy fiú...leszúr. - 
- Értem. Másvalami? - kérdezte, de semmi. Azon a pár képen kívül semmi se maradt meg. Az, meg pár alap dolog, mint hogy hogyan kell egyedül enni, vagy lélegezni. 
Mindent összevéve csak egy összetört lány voltam, árnyéka annak a személynek, akit egy az fiú valószínűleg meggyilkolt. 
Egy senki.


Ismételt mozdulatok


Miután jobban lettem, vagyis már éreztem a végtagjaimat, összeforrtak a csontjaim, és a kötéseket is le lehetett venni, megkezdődött az újrakezdés, azaz megtanulni újból mozogni. Rehabilitáció, ahogy mondta az öreg, ami számomra maga volt a pokol. Főleg, mert egy teljes hónapig feküdtem eszméletlenül, így az izmaim igencsak elgyengültek. 
A fekve végzett tornák semmit se jelentettek, de amint ki kellett kelnem az ágyból, azt hittem meghalok. A lábaim gyengék voltak, remegtek, és pokolian fájtak; egyszerűen nem bírták el a testemet. Nekem pedig ezekkel a lábakkal kellett járkáljak, minden nap egy kicsivel többet, minél kevesebb segítséggel. A karjaim is hasonlóképp jártak, megfogni, megemeli, és megtartani valamit nem volt olyan könnyű. 
Voltaképp egy teljes hónapig szenvedtem velük, minden este könnyes szemekkel, leizzadva, fájó, remegő tagokkal feküdtem le. Ez pedig csak a kezdet volt.
- Nem azért tettelek rendbe, hogy egész nap heveréssz! Újra! - az öreg minden egyes alkalommal ezt mondta, mikor elestem és nem akartam felkelni. Kegyetlen volt, de igenis megérte a kemény munka. 
Közel nyolc hónap múlva már úgy ugráltam a kunyhó melletti sziklákon és fákon, mint egy szöcske. Fokozatosan visszanyertem az erőmet, a sebességemet, végül pedig fizikailag helyrejöttem. 
Ezután egy másfajta edzés jött, mégpedig a ninjutsu edzés. Az öreg ugyanis ninja felszereléseket, és egy shinobi fejpántot talált nálam, ami azt jelentette, hogy ninja voltam. Vagyis a megölt lány volt az, én pedig a testét használva igyekeztem visszanyerni a régi formáját. Ebben szerencsére az is sokat segített, hogy az öreg is értett a ninjutsuhoz, így a segítségével gyorsan visszajött minden, legalább is a ninjutsut illetően. 
A mozdulatok, a reflexek, a jutsuk, a harci tudás mind visszajött. Kive egy dolgot.
Az emlékeim, hiába forgattam a kezemben a törött fejpántot, végérvényesen eltűntek. Sose fognak visszatérni, ami csak jobban erősítette az álláspontomat, miszerint az a lány halott, azok pedig az ő emlékei. Egy halott lány emlékei pedig nem kellenek. 


- Bácsi, kérdezhetnék valamit? - kíváncsiskodtam, mikor a kunyhó verandáján ültünk egy hosszú nap után. Aznap is rendesen elpáholt az öreg, hiába vetettem be minden tudásomat ellene; hatvannégy éves létére igen fürgén mozgott. 
- Csak nyugodtan, kölyök.- az öreg pipázás közben rám se nézett, de legalább figyelt. Ami azt illeti, egy igen nyugodt természetű, realista embernek ismertem meg, és az együtt töltött idő alatt egészen megkedveltem, mintha a nagybácsim lett volna. Igaz, a névjavaslatai borzalmasak voltak, így csak "kölyöknek" hívott
- Miért mentett meg? - kérdeztem teljes jogcímmel. Az öreg ugyanis nemcsak kihalászott a folyóból, hanem egy hónapot töltött azzal, hogy összerakjon, beültessen egy szemet, majd majdnem fél éven át helyrepofozott. Harcra tanított, nin- és taijutsura, különböző fogásokat mutatott, tekercseket olvastatott velem, ráadásul egy nap vadiújj shurrikenekkel, kunaikkal, és egyéb felszerelésekkel tért vissza. Ezekért pedig semmit se kért, és még hátsó szándékai se voltak. 
A kunyhója is inkább egy rejtekhelynek tűnt, a környékét sziklafal vette körül, az egyetlen bejáratánál pedig csapdákat véltem felfedezni. Plusz még emberi csontokat is észrevettem a "dolgozószobában", mindenféle, számomra érthetetlen, orvosi feljegyzésekkel. 
Szóval miről is lehetett szó? 


Az öreg nem válaszolt azonnal, fél percig csak csendben ültünk mindketten. Már-már azt hittem, hogy nem is fog válaszolni, de végül csak megszólalt.
- Hogy is fogalmazhatnék pontosan? Véletlenül akadtam rád, esetleg pont a sors hozta így, hogy aznap este tanúja voltam a történteknek? Ezen sokat gondolkoztam, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rokonlelkek vagyunk. - kezdett bele, bár a felét se értettem. Az öregek már csak ilyenek, ha belekezdenek a beszédbe, sose hagyják abba, de jobbnak láttam nem közbeszólni. - Tudod, annak idején én magam is shinobi voltam, igaz egy teljesen más nemzethez tartoztam. Igen jó voltam, remekül összedolgoztam a csapattársaimmal, így igen komoly küldetéseket bíztak rám. Az egyik ilyen küldetés során azonban csapdába kerültünk, én pedig súlyosan megsérültem. - mesélés közben a bal karjára bökött, ami valóban sérült lehetett, mert sose használta pecsétformáláson kívül semmire se, miközben engem edzett. - A küldetés érdekében aznap a társaim, akiknek sose fordítottam hátat, egyszerűen elárultak. Hátrahagytak meghalni, és utánna még arra se méltattak, hogy megkeressenek. - mondta, bár nem látszott rajta, hogy annyira zavarná a dolog - Veled is pont ez történt. - közölte, de én nemigen értettem a dolgot. 
- Ezt hogy érti? - kérdeztem, mert a korom, és a tudásom alapján talán egy genin lehettem, akire biztosan nem bíznának rá egy igen fontos küldetést.
- Úgy értem, hogy téges is elárultak. A saját társad szúrt le téged, aztán otthagyott meghalni. Aznap este még meg is támadtak titeket, egy robbanás pedig letaszított a hegyről. Jól láttam az egészet, ahogyan azt is, hogy se a társaid, se a mestered nem törődött azzal, hogy megkeressenek téged. Elárultak, és otthagytak meghalni. - magyarázta el, engem pedig nem is kellett tovább győzködni. Pontosan tudtam, hogy ez igaz. A sérüléseim, a harci tudásom, és a folyamatban visszatérő rémálmom bizonyította, hogy ez igenis megtörtént.
Elárultak. A saját társam szúrt hátba, majd hagyott meghalni. A saját mesterem, a saját falum se törődött velem, egyszerűen félredobtak. 
~ Mégis miért? Mit tettem ellenük, hogy ezt érdemeltem? Miért tették ezt velem? Miért?! ~ a ténytől azonnal elfogott a rosszullét, szédülni, majd remegni kezdtem. A kezemet a szám elé kellett hogy tegyem, visszatartva a hányást, közben pedig minden elsötétült körülöttem. Elájultam...


Közel két órán keresztül csak feküdtem az ágyban, fejemen borogatással, közben a plafont bámulva próbáltam összerakni a dolgokat. Mind hiába. 
Emlékek hiányában sose jöhettem rá, hogy vajon miért is tették ezt velem. Hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy csak úgy elárultak, és hagytak meghalni. Ki lehetett egyáltalán az a fiú, aki leszúrt engem? Miért nem törődött velem a saját mesterem se? A saját falum miért tette ezt velem? 
Két órán keresztül agyaltam az egészen, mígnem eljutottam a döntésemig.
- Akárki is voltam, már nem számít. Azt a lányt aznap megölte a saját társa, én pedig meg fogom bosszúlni a halálát. - mondtam az öregnek, aki csak bólintott. 




Élezés


Egy csapás felülről, visszalépés, csapás oldalról, kitérés, döfés, újabb csapások, ugrások, kitérések, blokkolások...a gyakorlókardom pedig a földön landolt, míg az öregé a torkomhoz szegeződött.
- Még nem tökéletes, de alakul. Már nem vehetlek félválról. - mondta az öreg, én pedig kiegyenesedtem.
- Értettem. Legközelebb jobban megy majd. - válaszoltam elszántan, memorizálva a mozdulatokat, és hogy mit rontottam el. Muszáj volt jobban teljesítsek, erősebbé akartam válni, hogy véghezvihessem az egyetlen célom: Végezni az árulóval, akinek az arca kísértett engem. 
- Nem. Most valami újjat kell megtanulnod, ha sikerrel akarsz járni. - szólt rám, mikor ismét a kezembe vettem a gyakorlókardot. Az öreg ezután előkapott négy kunait, amiket különböző irányokba hajított. Egy a magas fa közepében, egy a tetejénél, egy a kis tó közepén lévő "szigetecskén", egy pedig az ott elhelyezkedő fa tetejénél fúródott be. 
- Meg kell tanulnod vízen és függőleges területen járnod. Ehhez megfelelő chakrakontroll szükséges, hogy a chakrádat a talpadba irányítsd. - mondta, én pedig bólintottam. 
Azonnal nekifutottam a fának, igyekezve koncentrálni, aminek eredményeképp sikerült felfussak rá, majd két lépés után le is estem. A hátamon landoltam, az öreg pedig fölöttem állt.
- Az a kölyök biztosan képes már erre. Mennyire akarod őt? - kérdezte, majd egyszerűen visszasétált a házba, otthagyva engem a porban. 
- Hogy mennyire? - kérdeztem magamtól, közben felálltam, és leporoltam magam. A kunaikat nézve eszembe jutott az a penge, amit az említett személy mártott belém, a válasz tehát egyértelmű volt: halálosan akarom. 
Két ostoba nekifutás után leültem, és inkább koncentrálni kezdtem. Lehúnyt szemekkel, tiszta fejjel elképzeltem a chakrámat, ahogy vadul cikázik a testemben, majd akaratra a talpamba csúszik. Igyekeztem ezt kivitelezni koncentrálás közben, majd mikor már biztos voltam a dolgomban, ismét nekiálltam. 
Az eredmény már jobb volt, mint korábban, bár ugyanúgy leestem a fáról. A kunai viszont a kezemben volt, így a négyből egyet letudtam. Három maradt még. 
- Látom végeztél, kölyök. - mondta az öreg, mikor az ajtó elé álltam lihegve, tele horzsolásokkal, átázott ruhákkal. A fa ötször, a víz pedig kétszer fogott ki rajtam, de minden egyes megszerzett penge felidézte a célomat, amiért nem adhattam fel. És nem adtam fel. 
- Megvan mind a négy. - közöltem az említett pengéket megmutatva. Az öreg pedig akkor először mosolyodott el. 
- Helyes. Még van mit tanulnod, de a célod már nagyon közel áll.
Aznap nemcsak az edzés eredménye volt a jutalmam, kaptam mást is. Egy nevet, amit az álmaimban kísértő személyhez társíthatok: Bando.




A kezdet


A sír előtt álltam, egymagamban, néma csendben. Az öreg sírja volt az, akit sajnos elragadott a halál, mielőtt még befejezhettem volna az edzést és a készülődést. Az egész igen hirtelen történt, bár a kora, és a később kiderülő betegsége miatt számíthattam volna rá. Ettől függetlenül rosszul esett a dolog, mivel ő volt az egyetlen ember, aki tett is értem valamit. Megmentett, új életet adott, támogatott, tanított, amiért hálás is voltam neki. Kár, hogy ezt sose tudtam neki visszafizetni. 
- Köszönök mindent, öreg. - mondtam a sírnak, majd visszasétáltam a kunyhóhoz, és leültem a verandára. A nap épp felkelőben volt, fokozatosan bevilágítva a tájat, ezzel hírdetve egy új nap kezdetét.
- Új nap...új..- motyogtam magamban a vörös felhőket bámulva, közben saját magamon gondolkodva. - Ki is vagyok én?
Ez a kérdés nem egyszer futott végig az agyamon, de választ nemigen sikerült rá találjak. Reméltem, hogy miután sikerrel végzek azzal, akinek az arca kísérti az álmaimat, lesz válaszom. Esetleg a visszatérésem után az öreg utat mutat nekem. Reméltem, hogy kér tőlem valamit fizetségképp a segítségéért, esetleg beavat valamibe, ami majd értelmet adhat az életemnek. Ami majd megmondja, ki is vagyok. Ami...nem történt meg.
Az öreg eltávozott, a célpontom pedig életben volt, mivel eddig nem akadt alkalmam elintézni. Sőt, tartottam is a dologtól, mivel több mint egy évbe telt, mire ismét feltornászhattam magam arra a szintre, amin a lány is volt a halála előtt. A célpontom ezidő alatt biztosan fejlődött, tehát gondban voltam. Hiába volt az öregnek jópár tekercse, amiben jutsuk voltak részletezve, nélküle nemigen fejlődhettem. 
Ez persze nem jelentette azt, hogy feladom. 
- Egy új nap kezdetét jelzi a vörös felhő...- motyogtam magambam, a napfelkeltét nézve pedig eszembe jutott egy név. Egy név, ami jól állt nekem. - A nevem Akatsuki.
A nevem megvolt, már csak azt kellett eldöntsem, mit is kezdek az új életemmel. Két út állt előttem, és mindkét lehetőséget meg akartam ragadni.
Még a Tűz vidékében voltam, így akár el is mehettem volna a rejtett faluba, Konohába. Az öregtől kaptam fegyvert, utazásra alkalmas ruhát, sőt még egy maszkot is, így a vadászatot el is kezdhettem volna.
A másik dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet, az öreg dolgozószobája volt. Nem tűnt ostobaságnak kutakodni egy kicsit, hátha kiderül valami róla, vagy épp rólam. A sztori, amit mondott igaz volt, de éreztem, hogy csak egy részét képezte a teljes igazságnak, amit tudni akartam. 
Az utak megvoltak, már csak el kellett induljak.




Megjegyzések


Yasumi Bando, és a támadás estéje: Miután Bando, haragtól fűtve leszúrta Nanát, megtámadták őket. Ezt a káoszt használta ki Bando fedősztoriként, miszerint Nanát a támadók ölték meg, ő pedig nem tudta megvédeni a társát. Hittek neki. 
A mesterüket lefoglalta a támadók elintézése, utánna pedig megpróbálta megkeresni a tanítványát, de hiába. Saját magát hibáztatta Nana halála miatt, ezért leadta a csapatot, és soha többé nem lettek új tanítványai.
Bando pedig megúszta a tettét, Mariko-val együtt új csapatba került.


Mariko: Az akadémia óta Mariko erős érzéseket táplált Nana iránt, azonban túl könnyű volt őt manipulálni. Bando teletömte a fejét a saját nézeteivel, emiatt a két lány kapcsolata erősen megromlott. A genin vizsga után viszont benőtt a feje lágya, végre elkezdett hallgatni a szívére, de ezzel elkésett. A támadás estéjét követően mardosta őt a bűntudat, hogy rosszul bánt Nanával, és ezt már sose tudja helyrehozni. 
Nem heverte ki teljesen, valamint erősen gyanakszik arra, hogy Bando hazudott Nana halálával kapcsolatban.
avatar
Kihara Nana
Játékos

Taijutsu Pontok : 23


Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 132

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Kihara Nana/Akatsuki

Témanyitás  Terumi Mei on Hétf. Júl. 30 2018, 14:29

Szia!

Köszönöm a javításokat!
Az előzővel sem volt baj történetileg, de így sokkal hitelesebb. Smile A történet nagyon tetszetős volt és egyedi, nagyon jól megoldottad, hogy az árulások és a szálak összefutnak Nana szerencsétlenségére. Szörnyű dolog, hogy ilyen fiatalon megbélyegezték csak azért, mert a családja egy hibát követett el, ami pedig megdöbbentő, hogy a társa, pontosabban Bando ugyanebben a korban ilyen elhatározást hozott.
Kíváncsi vagyok, hogy milyen játékot fogsz mutatni nekünk. Sok sikert!

Kezdő értékek:
Chakra: 110
TJP: 10
Szint: D
Rang: Genin
Ryu: 3000 ryu (Az öregnek hála)



Ajándék technika:
Feloldás // Genjutsu Kai


Ennek a technikának a segítségével feloldhatók, és megszüntethetők a gyenge, közepes, és a nagy területre ható genjutsuk. Lényege, hogy megszakítjuk a saját chakrafolyamunkat így gátat szabva az illúzióknak. Az erősebb, és a hang alpú genjutsuk ellen hatástalan.
Chakraszint: 55
Besorolás: D

_________________
Hentesáru:
Amori Shuu - Árnyjáték
Aikaho Mitsuko - A sötétség gyermeke
Engyounogou Hakuryuuin - Fából vaskarika
Ginoo Yukizaki - Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld
Kenshiro Shinju - Megszoksz vagy megszöksz
Kuriyo Iso - Egy másfajta küldetés





avatar
Terumi Mei
Moderátor

Specializálódás : Kdeves Mizukga

Tartózkodási hely : Idegosztály


Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.