Tatsuno Sizu

Go down

Tatsuno Sizu

Témanyitás  Tatsuno Sizu on Hétf. Júl. 30 2018, 01:04

// (reményeim szerint,) Uchiha Kagami  Kagami  ellenőrzi ^^ //
//Eredetileg Natsuki Sizu néven indult a karakter, a kérvény is úgy indult. Sajna, néhány dolog nem úgy rendeződőt, mint kellett volna, de a karaktert továbbra is ugyanazon kompozícióval indítom, rémesen szerencsétlenül :DD Az esetleges elírásokért meg elnézést ._." //
 
350-es Chakraszintet Elért Karakter neve: Hirota Yukionna (Nem, ezután tényleg nem tervezek több karaktert :”D)
Név: Tatsuno Sizu
Ország: Onigakure no Sato – Démonok Országa
Rang: Genin – A Készenléti őrség tagja
Szint: ?  (Chuunin szinten van, de nem chuunin)
Chakraszint:?
Nem: Lány
Kor: 17
Tjp: ?
Felszerelések: Dróthuzal (10m); Szerszámkészlet; Füstbomba (5db); Elsősegély készlet; Energiatabletta (1doboz/25db); Tekercs (2db); Robbanójegyzet (10db); Shurikentartó; kunai- Shuriken (5-5db); Makibishi (10db); Senbon (10db);  Katana (nem, nem a jk :DD);  
This is katana   ->  
  Technikák:
- Bunshin no jutsu – Klón technika
- Shunsin no jutsu – Fürge test technikája
- Raiton Kaitou – villám elem feloldása
- Kawarimi no jutsu – Testhelyettesítő technika
- Henge no jutsu – Transzformációs technika
- Kakuremino no jutsu – a láthatatlanság köpenye
- Tobidogu no jutsu - tekercsírás, hordozható fegyverek
- Jibaku Fuda: Kassei - Robbanó Jegyzet: Aktiválás
- Vízen Járás, Függőleges terepen való megmaradás
- Hien: Kaizou no Iki - A formázás útja
- Sho Raiton: Jibashi - Villám stílus: Elektromágneses Gyilkosság


Elsődleges elem: Raiton 
 
Különleges képesség: Szenzor ninja (Engedély itt és Itt elfogadva) 
Kinézet: Mindössze 150 centiméterével nem igazán tűnik ki a tömegből, sőt mondhatni elveszik benne. Vékony testalkata miatt pedig igazán harciasnak, vagy épp erősnek se mondható. Nem egy body bulider. Nincsenek szálkás izmai, se kockasor a hasán. Inkább kelti egy törékeny leányzó képét, mintsem egy erős shinobiét. Rikító, szempárja lehet tán az első, melyet az ember észrevesz rajta. A heterokrómia nevű betegség miatt, íriszei más-más árnyalatban pompáznak. Az egyik türkiz, míg a másik a smaragd zöld színében pompázik.  Ébenfekete szempillái csak még inkább kiemelik porcelánszín bőréből. Haja akár a jég, olyan kék. Félhosszú tincsei válláig is alig érnek le.
Egy sötétszürke, kapucnis pulóvert, alatta egy színben ehhez társuló ujjatlan pólót visel. Ezek mellé, alakhoz simuló koromszín nadrágot. Lábbelije egy koszos fehér térd alá érő csizma. Egy sötétebb fonálból font karkötőt hord. Mind a két fülében három-három apró fémgömb található. Majd feljebb jobb fülében egy industrial piercing foglal helyet.
Bőrén, rettentő sok fehér folt található, horzsolások, vágások, sérülések eredményei. Melyek egy pigmenthiányos betegség útján, automatikusan fehér foltot maguk után hagyva gyógyulnak. Testén több heg és stria található, melyek a gyors lefogyás, s leépülés jelei. Bal vállán egy mély vágás elfehéredett nyoma virít.
 
Jellem: Talán a legjobb kifejezés rá a „kaméleon”. Egy igazán simulékony jellem. Nyílt, és magába forduló. Boldog és szomorú. Vad és nyugodt. Heves s átgondolt.  Egyszerűen minden és semmise. Az lesz mindig, amit elvárnak tőle. Ha épp nevetni kell, nevet. Ha meghunyászkodni, s alázattal felnyalni a padlót, megteszi. Sír, amikor más sír. Egyetért a leghülyébb tervvel is, s ha kikérik a véleményét, beszél. Aki életvidámnak ismeri, az előtt az is lesz. Ki egy lelkiismeretes, világgyűlölőnek, az előtt még a hangyapiszkot is megtapossa. Egy hazug. Egy önmagát másnak mondó. Egy képmutató. Egy napraforgó. Egy olyan személy, akit az átlagember megvet, s undorodik tőle. Mégis.. mégis őt fogadják el a leginkább. Mert amíg álcája meg nem bukik, álarca le nem hullik, addig egy kifogásolhatatlan, s hibátlan színdarabot láthatunk. Kényünk kedvünkre alakul, s változik. Mert ő mindenféle s semmilyen. Megfigyel, elemez, s tapasztal. Elég pár pillanat ahhoz, hogy rájöjjön, milyen is az az ideális álarc, melyet magára kell vennie az elfogadás érdekében.
De persze, neki is van egy személyisége, melyet szinte senki se ismer, csak akik közel állnak hozzá. S ez még a szüleiről se mondható el. Előttük is egy begyakorolt szerepet játszik.
Eredetileg, látja a romlottságot a világ falai között. Látja a kínokat, s a felesleges szenvedést. Az elbutuló társadalmat, mely nem képes akárkit elfogadni. Megveti az emberiség gondolkodását, s kortársait is egyben. Látott megannyi kínt, s fájdalmat.. Ismeri a nem megfelelés érzését. S tudja, hogy a lelki sebeket nem lehet beforrasztani. Ezért próbálja meg mindezt elfedni. De mégis, tud önfeledten nevetni. Képes a boldogságra, ha kihozzák belőle. Humorát sose vesztette el, s még a legrosszabb helyzeten is képes mosolyogni.  Nem szeretné soha, ha más miatta szenvedne. Inkább átsétál a létező összes tüskén, minthogy olyanoknak, akiket szeret, akár egy szögre is rá kelljen lépnie.
De mint mindenkinek, neki is vannak igazán furcsa defektjei, melyeket inkább elrejtene a világ elől. Még ezeken felül is...

Néhol obszcén, trágár beszédet is tartalmazhat ^^
Előtörténet:
Nem az az igazi kín, amikor könnyektől el vagy ázva.. hanem amikor belül sírsz, és mégis mosolyogsz.

Láttál már angyalt leesni az égből? Láttad amint a földre hullik a magaslatról? Amint leérkezik, s ott megtörik. Ahogy aranyló glóriája széttörik. Ahogy hófehér szárnyán vér serken ki, s festi vörösre selymes tollazatát? Láttad már, amint sebes arccal, kivörösödött szemmel tekint fel rád? Láttad már ezt az angyalt, zuhanni a mélybe? Pirospozsgás mosolygó arcát egy másik fényben ragyogni? Amint sírásra készülő, összetört tekintetét rád emeli? Ahogy segítséget vár, egy hamis világtól? Amint reményt akar, az őt mélybe kényszerítő társadalomtól? Kiszolgáltatottan. S láttad már ezt a hófehér, ártatlan s sértetlen angyalt.. Amint hagyja, hogy a sötétség elnyelje? Láttad, amint a társadalom örökre feketére festi, s nem engedi? Letöri glóriáját, hátából kitépi szárnyait.. s diadalittasan.. Trófeaként akasztja ki a szobájának falára, miközben önelégülten üldögél tovább foteljében.. Tudván.. hogy még egy életet tönkretehetett? Láttál már ilyet. Láttál, s nem segítettél rajta. Hagytad a mélybe zuhanni. Hagytad, hogy mássá legyen. Hogy eme különleges, s egyedi angyalt, a társadalom egy ugyanolyan kirakós darabbá csiszolhassa. Ami tökéletesen beleillik ebbe az egysíkú, szürke gépezetbe. Hagytad. Engedted. Végignézted. Átélted. Érezted. Ugye milyen szörnyű, s fájdalmas a sötétségben élni.. angyalom?
  

Az eső hangját hallgatom. Monotonon szól hozzám. Halkan koppan a földön, mikor leérkezik. Ezer meg egy, követik egymást a koppanások. Mindegyiknél, egy csepp víz hal meg. Mindegyiknél eggyel kevesebben lesznek. Nagy utat tesznek meg az égből.. s miért? Hogy aztán meghaljanak. Bolond.. bolond vízcseppek. Sötét az ég. Felhők takarják el a hold fényét... Csak tudnám miért jó ez?! Félhomályban.. majdnem vakon sétálni, szinte süketen. Bele a nagyvilágba. Az utcalámpákban az izzó már majdnem kiégett. A csillagokra nem is számíthatok. Szememre nem támaszkodhatok, fülemben se bízhatok. Mindent elnyom a néma koppanások zaja. Egyedül vagyok. Egyedül az víz lepte utcákon. Talpamat pocsolyákba csapom. A víz felverődik lábszáramon. Szám mosolyog. Hajam elázott. Szemfestékem elkenődött. Körmöm letört. Kezem sebes, arcom sápadt. Nyelvem alsó ajkamon pihen.. Felrepedt.. Gusztustalan. Saját vérem festi számat vörösre.. s ezt az eső mossa le. Újabb pocsolyába léptem bele, s az ég még mindig sír. Megannyi ház mellett sétálok el. Az utca kihalt. Üres. Nincs sehol senki. Az emberek már rég alszanak. Nekem is ezt kéne tennem. De az éjszaka, oly hívogató. Csendes, s magányos. A kihalt, sötét utca... ez az a hely, ahol pár pillanat erejéig önmagam lehetek. Itt nem nyomnak össze a társadalmi normák. Nem köteleznek klánom szabályai. Nem kell egy méltóságteljes valakinek lennem. Elfeledhetem a tiszteletet.. A jövőmet.. a családomat. Csak én vagyok, és a kopogó eső. A kopogó eső, s egy kunai, amint a falba fúródik.
- Megvagy.
Egy fiú áll a fal mellett. Meredten. Kezében egy szatyor, s abban.. Tán élelem? A kamasz meredten áll a fal, s a kunai mellett. Teste megremeg. Lába összecsuklik. Térdei egymásnak dőlnek, majd elengedik tartásukat, s az ifjú így elterül a földön. Szatyrából egy vöröslő alma gurul ki. A fiú, idegesen próbálja összekapni magát, s menekülőre fogni. Eső esik fejére, s az almára is. Újabb pocsolya, s lassan lépkedek a fiú felé. Nyelvem visszakúszik számba, szememet alig láthatóan megtörlöm. Még a távolban igazítok egyet hajamon, s arcomra egy mosolyt erőltetek. Kedvességet sugároz tekintetem, örömöt rikító szempárom. Segítő szándékkal guggolok le a fiú elé. Ez már megint nem én vagyon. Egyszerűen nem én. Miért csinálom ezt? Miért játszom meg azt, hogy más vagyok? Ordítanom, sikítanom kéne. S én mégis, mosolyogva kezet nyújtok. Ki a franc az, aki most itt van? Mert, hogy nem én, az egyszer biztos. Már megint hazudok. Már megint egy szerepet játszom. Hazudok a fiúnak, hazudok az utcának, hazudok az esőnek, hazudok magamnak. Ordítani akarok, kikelni magamból! S végre önmagam lenni. Én akarok lenni.. Önmagam.. a napfényben.
- Shino Daiki? Az én nevem Sizu. Segíteni szeretnék – dehogy szeretnékHallom megszöktél otthonról. Magasról leszarom – A szüleid zokogva keresnek. Mondd.. Miért tetted ezt velük? Bántottak talán? Kérlek.. hadd segítsek rajtad és rajtuk is Csak állj fel kölyök és fuss tovább. Leszarom, mit mondasz! Nem érdekel se a múltad, se az, hogy melyik csokit nem kaptad meg az Abc-ből! Csak menj innen, hogy jelenteni tudjam a sikertelen küldetést, és ne kelljen még órákon át veled foglalkoznom, te kis hisztis, elkényeztetett pöcs – Kérlek.. mondd, mit segítsek? – kussolj Tényleg nem szeretném, ha rossz érzéseid lennének.Miért hazudok? – Értem... tehát azt mondod, ordítottak veled. Okvetlenül talán?Miért játszom meg magam? – Ohh.. s miért loptad el azt a játékot?Talán mert egy nyomorult vagy? – Értem. De hidd el nekem, azért, mert nem vette meg anyukád, még nagyon szeret téged. De.. Mit szólnál, mondjuk ahhoz, ha nem is kéne anyukádnak megvennie? Kössetek egyességet. Kitakarítod a szobádat, ő pedig ad érte pénzt. Amit te arra költesz.. amire csak szeretnéd.. elkényeztetett kis sznob – Na, ugye.. tudtam, hogy meg tudjuk oldani. Mondd.. Merre laksz? Hazakísérlek kedves, rendben?Miért nem vagyok önmagam? Gyere...  – S én csak mosolygok.
Kihúztam a kunait a falból. Felálltam.. s kézen fogtam a körülbelül 10 éves fiút. Majd elindultam utána. Még mindig nem vagyok önmagam. Újabb pocsolya. S az ég még mindig könnyezett...

Ismered azt az érzést, amikor felnézel a holdra, s átjár az a furcsa megnyugvás? Azt a pillanatot, amikor egy kis időre minden elcsitul körülötted, s csak te vagy, meg a fénylő hold. Ő hallja minden gondoltatod, s belelát a szívedbe. Előtte nem kell megjátszanod magad. A hold úgy, s annak szeret, aki vagy.
Mikor is éreztem ezt utoljára? Hogy valaki magamért szeret? Soha talán. Vagy inkább nagyon régen. Engem mindenki szeret. S mindenki ugyanazért. Mert olyan vagyok, mint ő. S önmagát mindenki szereti. Én nem.
Nyár volt. Meleg fülledt nyár akkor, amikor én születtem. A családom második gyermekeként. Két évvel később, mint bátyám. A család vezetőjének másodszülött gyermekeként. Az örökös másodikként. Bátyám árnyékában. A családom mindig is szeretett, ezzel sosem volt baj. Apám a palotaőrségben szolgált, mint testőr. Samurai volt, mint a családban előtte sokan mások. Nem is akármilyen. Elképesztő. Becsületes, s tisztelettudó. Egy olyan ember, aki mindig tudott nevetni. Bár nehezen mondhatnám simulékony jellemnek. Mindenek előtt ugyan a családot tartotta szem előtt.. mégis meg voltak az elképzelései a jövőmről. Mind a taníttatásommal, mind a jövőbeli postommal kapcsolatban. Sose vágytam arra az életre, amit nekem szánt. Egyszerűen nem én voltam. Ellenkeztem, dacoltam. Nem tartottam jogosnak. Bemenekültem a szobámba, s órákig ültem az asztalom alatt, várva, hogy majd valaki megment az élettől, s a rám nehezedő jövő súlyától. De senki se jött .S én végül mégis önszántamból választottam a nekem szánt életet...
Fiatal voltam, s bolond. Egy szeretetteli családban nőhettem fel, mégse tudtam mit csinálok. Ellenkeztem apám jót akarásának. Dacoltam anyám segítő szavaival. Hülye voltam. S ha most visszamehetnék azokra az időkre, akár csak egy pár pillanatra is.. nem ellenkeznék a család szavára. Nem próbálnék meg önkényesen a saját őrült fejem után menni. Hordanék kabátot a hideg időkben. S elkezdtem volna fejleszteni az érzékeimet, időben. Vigyáztam volna a testemre, s magamra is, teljesen. Hogy ne történhessen ez meg velem. S akkor talán, én állnék most itt. Én lépnék bele a pocsolyák sokaságába, s fognám kezén ezt a gyermeket, hogy hazavezessem. Én, s nem az a számomra is ismeretlen valaki, akivé lettem.
Emlékszem még.. emlékszem tisztán. Azokra az időkre, amikor még gyermekként, igazán nevettem. Mikor a legnagyobb fájdalmam egy a térdemen ért sérülés volt. Kiskoromban sokat szaladgáltam. Játszottam. Nyaggattam bátyámat, s folyamatosan kérleltem, hogy fogócskázzon, bújócskázzon... szórakozzon velem. De neki fontosabb volt minden más mint én. de tudtam, hogy szert... csak néha nem éreztem eléggé...  
Ott van édesanyám. Az ő pirospozsgás arcát sose feledem. Mikor még minden szép volt, s a világ velem nevetett. Mikor még én ültem ölében, s hallgattam a megannyi mesét, melyet édes hangján mesélt. Mikor a szende, s kisé visszahúzódó jellemének ellentmondva próbált meg nekem segíteni mindenben, amiben tudott. Felsegített, ha elestem. Karjába fogott, s felemelt. A sebemre, az ő puszija volt a legnagyobb gyógyír, s fél pillanat múlva már nem is fájt az, amiért előtte torkomszakadtából üvöltöttem. Elmúlt a kínzó, maró, fájó érzés. S már csak a nyugalom maradt. A kellemes megnyugvás, melyet édesanyám karjaiban éreztem. Fejemet mellkasára hajtva, hallottam szívének ütemét. Éreztem azt az édeskés illatot, melyet mindig árasztott magából. Rózsaszín hajtincsei arcomba lógtak s csiklandozták azt. Nevettem. Nevettem, mint ahogy egy három éves kislány csak tud. Boldog voltam, igazán boldog. Az ő jelenléte, mindig megnyugtatott s örömmel töltött el. Fogalmam sincs, mára már hová tűnt ez a gyermekien nevető, s minden csínytevésben benne lévő nő, kit az édesanyának nevezhettem. Ő már valahogy... nem az, akit én ismertem. Ő már csak egy idegen, ki szeretett édesanyám bőrét viseli.
S édesapám. Az ő emléke is tisztán él bennem. Az emlékek legalábbis tiszták. A belőlük áradó érzés viszont kevésbé. Bár most visszagondolva, hiba volt őt így kezelnem. Hiba volt ennyire megvetnem elveit. Hiba volt így bánnom vele. Hiba volt, hogy nem hagytam, hogy tényleg az apám lehessen. Mégis szerettem. Szerettem őt tiszta szívemből, amennyire csak egy kislány szerethet. De nem mondtam neki eleget. S nem éreztettem kellőképpen. Pedig ő hogy tudott szeretni. Mennyire tudott nevetni. Úgy, akár egy rossz gyerek. Gurgulázó nevetése bejárta az egész házat. S még a szomorkásabb hangulatúak is újra nevetni tudtak. Nem volt szigorú, de tartotta magát az elvekhez, s megvoltak a saját szabályai, melyeket nem volt tanácsos megszegni. Olyankor a boldog arckifejezése, pár pillanat leforgása alatt váltott át, s vörösödött el. Homlokán kiduzzadt az a bizonyos ér, s szinte szeme tükrözte, hogy mindjárt ordítani fog.  De erre nagyon ritkán került sor. Sokszor, csak úgy rám tekintett, s láttam amint kisimulnak vonásai, s eltűnik a düh arcáról. Fejemet megsimította, majd gyermeki mosolyra húzta száját, s folytatta tovább teendőit. Ritkán láttam abban az időben. Hiányzik is az, amikor még úgy élt a szememben, mint a nagy hős. Talán négy éves voltam, amikor kezdtem igazán megérteni mit tesz, s milyen ember is. Abban az időben jutott el megrökönyödött tudatomig, hogy ez az ember, nem az a csoda, akinek hittem. Meghallottam eszméit, s vágyait. Elárulta a belém vetett hitének gyökerét. S megtudtam jövőmet, sorsomat. Azt, amire szántak. Azt, amire sose gondoltam, s sose vágytam. Apám Samurainak akart nevelni s a palota őrségébe szánt. Ki majd a vezető alatt, jobb kezeként szolgálhat. Én leszek majd a feláldozható. Az eldobható, akire nincs akkora szükség. Erőssé kell válnom, hogy megvédhessem a vezetőt. Szép tervek... Voltak...
Újabb pocsolyába csaptam talpam, miközben a gyerek kezét rángattam.. .s az eső csak csepegett.
Négy éves koromban jött el az idő, mikor el kellett kezdeni a képzésem. Átgondolták vajon ezt? Egy négy éves gyerek. Kinek volt ez az eszement ötlete? Egy négy éves kislány, hadd játsszon és szaladgáljon a csöpp testével, amivel egy doboz tejet alig tud felemelni. Koncentrációm nem volt a teljes, testi erőm az átlagnál alacsonyabb volt. Nem voltam alkalmas a képzésre. De ez apámat nem hatotta meg. Ellenkeztem. S mikor nekikezdett volna a magyarázásnak, egyszerűen felálltam, s elmentem. Ekkor hallottam apámat először ordítani. Hangos kiáltások között utasított maradásra, s ültetett vissza. Szemembe könnyek szöktek, de nem engedhettem utat nekik. Rettegtem, hogy esetleg ezt újabb hangos szavak követik. Így kipirosodott arccal, szipogva, remegő lábakkal ültem le, vissza törökülésbe, s könnyeimtől elhomályosult tekintettel, folyó orral néztem apámat, amin a Bushido legfontosabb szabályait magyarázza. Akkoriban nem értettem meg szavait. Csak azt tudtam, hogy mennyire nem vágyom erre, s menekülni akarok. „Bátorság és kitartás, Egyenes jellem, igazságosság, Jóindulat, együttérzés, udvariasság, őszinteség, becsület, hűség, önuralom”. Ezen szavak maradtak akkorról meg bennem. Bár nagyjának még a jelentését se tudtam. Csupán tetszett a hangzatuk. Mára már többet jelentenek nekem ezen szavak. Mostanra értem, őket. Csak nem tartom be őket. Nem vagyok samurai, nem köt a Bushido. Ezen jellemi vonásokkal pedig, az én létezésem, pedig lehetetlen volna. Magányosan ültem ott akkor, kiskoromban. Hallgattam apám szavait, amint teljes átéléssel, oldalára erősített katanáját csapkodva magyarázza a samuraiok legfőbb ismérveit, előnyeit, múltját, s csodáit. Semmire se emlékszem. A szavai egyáltalán nem maradtak meg bennem. Nem hagytak nyomot. Tudom mikről mesélt, csak azt nem, hogy mit. De pontosan emlékszem rá, hány napot ültem végig, unatkozva, csak azért, hogy kielégítsem a belém vetett vágyait, s az önkényes tanítási kényszerét. Szerencsémre, ezen kötelező tanórák, nem egymás után következtek. Édesapám munkája nem engedhette meg neki, hogy túl sok időt itthon töltsön. Talán heti egy, maximum két napot ültem ott. Közel nyolc hónapon át. Fogalmam sincs, hogy bírtam ki, és egyáltalán miért. Megvetettem mindazt, amit apám belém próbált ezzel ültetni. Nem engedtem neki. Nem érdekelt, amit mond. Nem akartam védelmező lenni, se örökös második. Ez időben alakult ki egy enyhe ellenszenvem apámmal kapcsolatban. Túl sok reményt fűzött hozzám. De nem is ezzel volt a baj. A probléma, s az ellenszenves fokozódása akkor vette kezdetét, amikor már fegyvert adott a kezembe. Itt lehettem öt éves. Miért adnak egy kisgyereknek olyan fegyvert, amit felemelni sem képes? Őrültek. Eleinte csak fa botokkal kellett ütnöm, egy másik, nagyobb fahasábot. Ezt se teljesen értem. Majd a család, hozzám hasonló fiatal tagjaival kerültem szembe. Ügyetlen voltam és béna. Nem nyertem, soha. Mindig a földre löktek, Eltapostak. Egy senki voltam. Az az örökös második, akit mindenki fölre bír kényszeríteni, s legyőzni. A botok rémes lila foltokat hagytak maguk után gyönge testemen, elszínezve így porcelánfehér bőrömet. Az érdes, szálkás fegyverek vérző sebeket hagytak maguk után. Egyet-egyet, minden vereség után. Folyamatosan. Napokon, heteken, s hónapokon át. Miért? „Mert ettől leszek erősebb”. Dehogy is. Ettől csak gyengébbé váltam. Bőröm érzékenyebbé, csontom könnyebben törhetővé. Sírtam, zokogtam.. nem is egyszer. Szinte kínzás volt, pedig ezzel csak jót akartak. Összetörve, remegve omlottam a földre, s a porban fetrengve könyörögtem, hogy fejezzék be. De sosem hagyták abba.  Még ma is, ott virítanak a sebek bőrömön... kifehéredve... s már sose tűnnek el.
Ötödik életévem betöltésének alkalmából, apám egy katanát adományozott nekem. Hófehér fogással, csontszín pengével, s fekete tokkal. Felemelni se tudtam. Mégis örülni próbáltam neki. Arcomra furcsa, hamis mosolyt erőltetve borultam édesapám nyakába, köszönve az ajándékot. Megjátszottam ezt a hamis boldogságot. Akkor éreztem magamat először másnak. Valakinek, aki nem én vagyok. Valakinek, akinek a család jobban örül, mint nekem. De furcsamód, élveztem. Élveztem azt az érzést, hogy végre mosolyognak körülöttem, s örülnek tetteimnek. Ez egy hazug boldogság volt, mellyel magamat is átvertem. De nem zavart. Akkor nem gondoltam bele még, hogy mekkora lavinát is fogok ezzel elindítani. Ha most visszamennék.. Biztosan nem mosolyognék. Dühöngenék, és végre a sarkamra állnék. S akkor most.. Itt.. én sétálhatnék, kézen fogva az otthonról elszökött ifjút. Újabb pocsolyába léptem, s az ég csak zokogott.
Eztán vette kezdetét a katanával való edzésem. Belegondolni se kellemes. Ez még rosszabb is volt, mint a botok. A katana nehéz, és éles. Saját lábamat vágtam meg vele. Még felemelni is egy szenvedés volt, nem, hogy megütni valakit vagy valamit vele. Izmaim megfeszültek, fejem elvörösödött az erőlködéstől. Vállam görcsbe rándult, tenyeremen felszakadt a bőr. S ezt mind miért? Hogy fel tudjam emelni azt a kicseszett kardot. De végül, mindig a fegyver nyert ellenem. Remegő térdkalácsim végül mindig találkoztak, majd fájdalom teljesen adták fel a szolgálatot, s rogytak a földre. A katana kiesett gyenge kezeim közül, s velem együtt az is a porban végezte. „Csalódtam benned”. Ez az a mondat, amit egy gyermeknek sose lenne szabad hallani.. főleg nem a tulajdon apjától. Ekkor már anyám oltalmazó karjaira se számíthattam. Mindenben édesapám pártját fogta. Így őt is elvesztettem. S nem tehettem mást. Meg akartam felelni. Érezni akartam a büszkeségét. A kényszer, mely bennem volt, hajtott előre. Így már én magam kértem meg, hogy tanítson, hogy segítsen. Újra a botokkal kezdtünk harcolni. Nem is értem, miért csináltam ezt. Nem értem miért akartam olyanná válni, akit elfogad, s végre teljes szívéből szerethet. Megmásultam. A kedvére alakultam, és olyan reakciókat kezdtem kifejleszteni, amikkel kedvére tehettem. Kitapasztaltam a személyiségét. Tudtam melyik mondatára, mi a helyes megmoccanás. Lassan azzá váltam, amit mindig is akart. Saját tudtomon kívül formálódtam az ő akaratára. De ez csak egy színdarab volt. Egy megjátszott szerep. Csak akkor ezt még nem fogtam fel. Azt gondoltam, az a tökéletesen idomuló valaki, aki apám igazán szeretett s elfogadott gyermeke lehetett, én voltam. Miközben, ez csak egy maszk volt. De egy hatásos maszk. Rákaptam a képmutatás ízére. Ráéreztem, hogy ez egy milyen csodálatos fegyver. Még akkor is, ha észre se vettem. Ugyan fejlődtem végre annyit, hogy ne öt perc alatt terítsenek földre, még mindig nem voltam elég, egyik családtagom legyőzéséhez sem. Továbbra is a földre küldtek. Továbbra is felsértették bőröm, sebek százait ejtették rajtam. Zúzódások dagasztották nagyra végtagjaim. De felbírtam már állni. Az általam játszott szerep, elég volt ahhoz, hogy folytassam, még ha nem is vágytam rá. Gyűlöltem az egészet. Belül megvetettem a harcot, samurai létet.. De legfőképp apámat, akit ekkor már szinte sose láttam, hogy az igazi énemre mosolyogna. Egy hamis emberré formálódtam lassan, egy hamis családdal. S az ég csak zokogott...
Az öt éves koron már jócskán túl voltam.. Lassan töltöttem a hatot. Végre elértem arra a szintre, hogy képes legyek felemelni legalább a katanámat. Ütni vele, szinte alig tudtam. Már az is nagy szó volt, hogy felemeltem, s a fahusángra ráütöttem fele. A penge belefúródott, s a fa erezetei közé furakodott. Éles. Nagyon éles. Ha egy ilyennel megütnek, biztos, hogy átvágják a karom. Féltem. Gyáván gyakoroltam apámmal, ki furcsa mód könyörületes volt velem. Gyengéd, s segítőkész. Nem ugrott azonnal erőből a torkomnak. Az alapoktól segített felépíteni. Mind a tartásom, mind a reakcióidőm, mind a mozgásom... mindent. Lassan de biztosan tudtam már fogni fegyverem koszos fehér markolatát. Testem továbbra is remegett. Lábaim össze akartak csuklani. Végtagjaim összeomolni. A sérülések, a megannyi horzsolások s vágások. Mind emlékeztettek, s sose tűntek el. Fehér foltot hagyott maga után a legtöbbjük. Még most is a bőrömön pihennek. Úgy nézek ki, mint valami elcseszett dalmata. Egy velem született bőrbetegség oka ez, miként a bőrömet ért sérülések kifehéredve gyógyulnak. A szervezetemben kevés a festéksejt... fasza cucc, mi? De megtanultam együtt élni vele. Ahogy minden mással is. Ez is csak erősebbé tette gyenge lelkemet. Az elfogadásra tanított meg. Arra az erényre, amit senki más sem tudott. Ezek a fehér foltok.. mind engem jellemeztek, mind én voltam. Mind azt mutatta, hogy a földön vagyok. Mind megmutatta, hogy mennyit érek. Minden fehéren gyógyuló hegem, visszanézett akkor, s kinevetett engem. Mert gyenge voltam. Gyengébb, mint amilyennek apám szánt. Gyengébb, mint kortársaim. Gyengébb annál, hogy képes legyek megvédeni majd nővéremet. A bőröm volt az élő példa rá, hogy haszontalan vagyok. Én voltam, maga a hasznavehetetlen selejt. Újabb pocsolya... 
Még nem töltöttem be hatodik életévemet se, mikor a szigeten valami veszély történt. Már nem is emlékszem mi. Lázadás, betörés, földrengés... ötletem sincs. Apám pedig ezért elhagyta akkori őrhelyét, s hozzánk sietett haza. Mert neki a család volt az első. S túl becsületes samurai volt. Tudta, hogy ezért kérvényezni fogják a seppoku-ját.. ezért inkább ő kérte. Ő kérte a saját halálát. Önkánt vonult a végzetébe. Ezzel megmentve családunk becsületét.. Eme nemes tettel. Nemes tett a jó büdös francokat az. Gyáva cselekedet volt. Itt merte hagyni, az egész klánt, az egész családját. A gyerekeit, a feleségét! Itt hagyott mindent, ennyiben és félben! Nem értettem. Nem voltam képes elfogadni. Nem voltam rá hajlandó. Megvetést éreztem, undort és szomorúságot is egyszerre. De ezeket nem mutattam már ki. Addigra az álarcom, a részemmé vált. Így a dühöngés helyett, csak kipirosodott arccal, patakokban folytak könnyeim. Zokogtam. Megjátszottam a létező legszomorúbb személyt, akit lehetett. Napokig ki sem jöttem a szobámból. Miért? Mert ez volt a helyes reakció. Pár nap után, éreztem, hogy gyengébb vagyok mint ez előtt. De akkor még nem volt erős fájdalom. Akkor még nem tudtam, ez a pillanatnyi testi gyengeség, minek is a jele. Mert ha tudtam volna...  talán képes lennék felemelni egy teli bevásárlószatyrot is...
Az ez utáni napok homályosak. Szinte alig emlékszem valamire. Egyetlen egy dolog maradt meg tisztán. Amint a hideg szél ruhám alá férkőzik, kint a temetőben. S koromszínbe öltözve állok családom mellett. Kezemben hímzett zsebkendő, azzal törölgetem könnyáztatta  szemeimet. S még most is magam előtt látom... ahogy elhalad előttem a fekete lepellel lefedett koporsó, melyet négy ember vitt vállán. Mögöttük a sötétbe vedlett gyászmenet. Samuraiok, katanájukat vállukon pihentetve, a koporsó minden oldalát védik. Lassan menetelnek, felemelt fejjel. Tisztelettudóan menetelnek. Síró, zokogó hangot hallatnak a gyermekek. A halott mögött, megannyi családtag, barát, ismerős s kolléga szedte egymás után lábait. S láttam, az elhaladó, gyászoló tömeget, amint utolsó útjára kísérik a nagy samurait. Azt, aki már nem kel fel többé. Egy mindenki szemében bátor, becsületes, tisztelettudó hős. Egy vezér, egy édesapa, egy szeretett férj.. egy követendő példa. Az én szememben? Egy gyáva, maga után félárvákat hagyó, menekülő senki volt már. Mindig is a vezérünk, s a biológiai apám marad... de a szememben már soha többé nem lesz egy olyan személy, akit szeretetteljesen nevezhetek édesapámnak. Ez az ember, nem az, akit én ismertem. Nem az, aki tanított és szeretett. Számomra, ő egy nagyvezér... és egyben egy gyáva féreg. S az ég még mindig sírt, miközben a fiú és én, befordultunk a következő utcába.
Eztán már, a baj csak a bajt követte. A család nem akarta, hogy apám halálához hasonlóan bárki is eltávozzon közülünk. Anyám rémes letargiába volt, s közel egy évig szinte mosolyogni se volt képes. Eztán hozzáment édesapám testvéréhez. Aki a nevelőapám ma is. Az az ízig véri paraszt ember. Ki nem állhatom. Olyan szintű szigorral rendelkezik, mint kevés ember. Semmi se jó neki, soha. Ha rend van az, ha kupi az a baj. Minden kisgyerek, s ember rémálma. Ahogy az enyém is. Csupán, én nem álmodtam. Mellette anyám is ilyenné vált.. így már két oldalról kaptam a sarat.. s még bátyám se volt mellettem. Ugyanis, ő boldog volt nevelőapánk mellett. Végre megkapta azt az apafigurát, akire mindig is vágyott. Egy vasmarkú férfit. Ezekben az időkben magamra voltam utalva teljesen. Nem is tudok rá boldogan visszaemlékezni. Egyszerűen, ha azokra az időkre gondolok, csak a folyamatos csesztetés jár az agyamban. A gyakorlással persze apám halála után se állhattam le. Nevelőapám talán rosszabb is volt. Még hét éves koromban is alig bírtam el a katanát. hamar kiesett kezemből, még akkor is, ha könnyűfémből volt. Ellöktek, megsebeztek, megvágtak. S egyre csak gyűltek testemen a fehér foltok. S valahogy sose éreztem azt, hogy egyre erősebbek lennének izmaim. Nem is erősödtek, s nem is gyengültek. Ugyanolyan szerencsétlen maradtam. S ha tudtam volna, akkor, hogy ez miért van.. .ha felfigyeltem volna rá.. talán most nem itt tartanék. Ezekhez az időkhöz, sok hozzáfűzni valóm sincs. Monoton volt minden egyes nap. Lapok sorai hullottak ki a naptárból, s én mégse éreztem, hogy telt volna az idő. Emlékszem, egy napra, ami még most is él bennem. Amikor egy pillanatra megtörtem. Álcám a földre hullott, s én egy erősebb arcomra mért pofontól a konyha másik oldalára repültem. Azt se tudom, hogy miért kaptam akkor épp azt a taslit. De emlékszem, hogy újra én, én voltam. Nem a szerep amit játszottam. Önmagamból kikelve, hisztérikusan ordítoztam, s bőgtem. Szüleim fejéhez vágtam mindent ami esze,be jutott. Minden sérelmet.  Egész addig, míg szóba nem hoztam édesapám. Mert akkor egy másik pofon csattant az arcomon. Ekkor már édesanyám keze által. Én pedig elcsitultam. Visszavettem az álcám, majd bocsánatkérések közepette hagytam el a helyiséget. De akkor ott még egy kis időre... végre önmagam voltam. Remélem, jól megjegyezték ki vagyok... mert én már kezdem elfeledni...
Az élet, s a mindennapok, sose lettek rózsásabbak. Úgy éreztem magam, mint egy nyomorult fegyenc. Bezárva folyamatosan. Feladatokra kényszerítve. Szigorú szabályokat követve. S mégse váltam erősebbé...
Eztán következett el az a pillanat, amire egész eddig nem is számítottam. Akadémiára küldtek. Samurai helyett, shinobivá neveltek. Vadparasztok. Bár, eme döntésüket annyira nem sajnálom. Nem kellett így hátralévő életemet a Bushido alapján leélnem, s valamennyivel szociálisabb környezetbe is kerültem. Utáltam az egész helyet. Az egész osztályom előtt megjátszottam magamat, hogy befogadjanak. Egy kínzás volt ez a négy év. A folyamatos chakrakontoroll, az évek alatt történő edzések... Egyre, egyre inkább megterhelővé váltak. S én még mindig nem lettem egy kicsit se erősebb. Az évek számomra vánszorogva teltek el. Mégse emlékszem belőlük semmire. Az egyetlen ami megmaradt, az a koszos s dohos szag, amit minden áldott nap éreztem az iskolapadban. S az a fülsértő nevetés, melyet lányosztálytársaim hallattak. Meg persze az a furcsa penészfolt a terem jobb sarkában, amire négy év elteltével se jöttem rá, hogy mire is hasonlíthat. De ennyi. Egyetlen egy érdekes momentum sem maradt meg. Mert nem volt olyan. Mégis volt egy folyamat, melyre akaratom ellenére is emlékszem. Mikor is, a tanárok figyeltek fel arra, hogy túl gyenge vagyok. Nem voltam alkalmas a shinobi létre. A pusztakezes harcokban alul maradtam volna. Mégis kellett valami, ami miatt én is hasznos tagjává válhattam a közösségnek, s az országnak. Mivel a chakrakonrollomat jobbnak lehetett mondani az átlagnál, így arra kezdtek el képezni. Szenzor ninjának. Engem. Érzékelésre tanítottak. Arra, hogy képes legyek megfigyelni a körülöttem levőket, s érezhessem a világot, akár úgy is, ha senki nincs velem. Csodás képesség ez. Egy menekvés volt. Úgy tudtam megfigyelni másokat, hogy nem kellett a közelükben lennem. Ez a képesség megmentett a világtól... emlékszem, a gyakorlással töltött órákra, a belém nevelt rendbe, s minden feladatra amik hozzásegítettek ehhez a különleges adottsághoz. Tetszett. S akármennyi nehézséggel is járt, akármilyen fáradságos s nem túl könyörületes volt, mégis élveztem. Hiszen egyre közelebb kerültem a célhoz. Hogy akár úgy is figyelhessem a világ minden mozzanatát, hogy én ott se vagyok...
Majd elérkezett a genin vizsga. Az a nap is elég homályosan rémlik. De az biztos, hogy izgultam előtte. Féltem, hogy talán még egy évet ott kell majd rohadnom a kicseszett akadémián. Így szinte remegve léptem be a terembe, ahol leültem a már megszokott helyemre. Kezemben a tollal oldottam meg a feladatsort. Fogalmam nincs mi állt benne. De tudom, hogy csak pár pont híján mentem át. Majd elérkezett a második feladat. Célba dobás. Ez kifejezetten jól ment.. magamat is megleptem. Bár akkor az, aki ott állt már rég nem én voltam. Végezetül, a transzformációs technikát kérték bemutatásra. Nem volt bonyolult. Felvettem az akkor ismert legtökéletesebb maszkomat, s arcomon egy nagy mosollyal hajtottam végre a feladatot. Olyan mű volt.. minden. S akkor, abban a pillanatban, nem csak önmagam számára, de a külvilág számára se én álltam ott. Nem én kaptam meg ott és akkor büszkén Onigakure fejpántját s a mellé járó oklevelet. Majd nem én sétáltam ki teli pofával vigyorogva. Az nem én voltam. Az egy tőlem teljesen eltérő személy volt az én bőrömben. Ő csak egy színjáték volt, egy véget nem érő darabban. Újabb pocsolyába csaptam talpamat.
Itt vette kezdetét 12. életévem. Ezekben az években tanultam meg a függőleges területen való megmaradást, és a vízen járást is. Kemény másfél napomba, s rémes fáradtságokba került. Egy jó párszor eláztam, de végül csak sikerült. Ezek után egyszerű küldetésekre jártam. Kutyákat kergettem házakon keresztül, néniknek segítettem szatyrokat cipelni. Kerteket műveltem, házakat restauráltam. Fagyis boltban segédkeztem a nyári nagy forgalomban, árufeltöltő voltam az influenzajárványban. Inkább éreztem magam valami alulfizetett mindenesnek, mint shinobinak. Felesleges volt minden tettem. A szüleimtől egyre inkább eltávolodtam. Nem éreztem már jónak anyámmal a kapcsolatomat, s újdonsült apám felé se tápláltam családi szeretetet. Megvetettem elveit, jobban, mint halott szülőmét. Fájt, hogy egyszerűen semmi sem volt jó neki. S az a durva megfelelési kényszer, melybe az idők során kerültem, egyre inkább kezdett összeroppantani. Ez a furcsa érzés magával rántott s aztán már nem engedett. Egyre mélyebbre rántott elmém sötétségébe. Próbáltam kitapasztalni minden egyes mozdulatot és reakciót. De egyszerűen képességeim még nem voltak elegek ahhoz, hogy erre képes lehessek. Nem tudtam létrehozni annak a tökéletes gyereknek az álcáját, akire mindig is vágytak. Nem voltam elég hozzá. Nevelőapám nem volt gyengéd mikor a fegyveres harcokról volt szó. Nem sajnálta gyönge testem, s törékeny csontjaim. Nem érdekelte semmi. Ütött, s vágott katanájával, hogy erősödjek. Vállamon egy mély seb pihen ma is, melyet az ő kardja okozott rajtam. Aznap a gyűlöletem felé mindennél jobban fokozódott. Már amúgy is fáradtan tértem haza, semmi energiám nem maradt a gyakorlásra. De ő mégis, kardomat kezembe nyomta, s harcra szólított fel. Izmaim megfeszültek, amint a nehéz fegyvert magam elé tartottam. Talpamat magam mellett csúsztattam el. Derekamat hátrébb löktem. A súlypontomat egyenletesen oszlattam el lábaimon. Bal kezemmel fogtam a penge alatti részt, míg jobbal kitámasztottam a katanát. Egy hangos sóhajtás hagyta el szám, miközben végignyaltam felrepedezett ajkaim. Unottan mozgattam át vállaim, s ropogtattam ki nyakam. Majd egy enyhe bólintással jeleztem, készen állok. A férfi várt, nem moccant. Én pedig lassú, kimért léptekkel közelítettem felé. Szinte észre se vettem kifejezéstelen arcán tervét. Kardján nagyot lendített, egyenesen felém. A két fémdarab ütközött. Körülbelül negyed percig bírtam ezt megtartani, mikor is saját fegyveremet elrántottam. Ezt még egy vágás követte. Majd az én részemről is egy esélytelen próbálkozás. Az elkövetkezendő részek már homályosan rémlenek. De tudom, emlékszem még arra a fájdalomra, amit akkor éreztem. Vérhólyagokkal telt tenyeremből kirepült a fegyver markolata, s a hófehér katana, tőlem két méterre elterült a porban. Vöröslő kezemet fázó vállamra tapasztottam. Valami furcsa volt. Meleg. Fájt. Egy mély sebbe sikerült egy mozdulattal belenyúlnom, s erre csupán egy fájdalmas szisszentéssel voltam képes reagálni. Éreztem, amint a vágás helyén a bőröm egyre csak felhevült, s ontotta magából vöröslő véremet. A seb mély volt, de nem eltüntethetetlen. Bár az ez utáni cselekedetek már kicsit sem rémlenek. De tudom, hogy ordítani akartam. Sikítani, s fájdalmas kínlódások közben a földre rogyni, miközben segítségért kiáltok. Le kellett volna csesznem azt a férfit. Ellenkeznem kellett volna már a legelején. De én nem tettem. Annyiszor fejet hajtottam akaratának, s mint egy jó marionett báb, tettem amit kért. Engedelmeskedtem akaratának. Pedig nem kellett volna. Most olyan szívesen lekevernék egy hatalmas pofont a múltbeli önmagamnak. Kioktatnám, s figyelmeztetném, hogy amit tesz, rémesen rossz. Hogyha ilyen gyenge marad, sose várjon haladást. S ha így folytatja önmagának megmásítását, sose fog már tudni szabadulni belőle. Figyelmeztetném, hogy ne legyen gyáva. S, hogy még akkor is, amikor egyre inkább a földön érzi magát, tudja, lesz még sokkalta rosszabb is. De nincs olyan, amit ne lehetne túlélni. S lekevernék neki még egy pofont.
Gyűlöltem a gyerekkoromat. Azt a megannyi fájdalmat. A bántalmazásokat. Azt, hogy unokatestvéreim apám sajátos engedélyével szúrhattak hátba. Hogy a saját, tulajdon apám engedélyt adott arra, hogy engem bántsanak. Még most is megvannak a hegek. Kifehéredve nevednek vissza rám a testem minden pontjáról. Olyan mintha vitiligóm lenne. Gusztustalan.
Így telt el életem első meghatározó szakasza. Fájdalommal fűszerezve. Kínnal, s kevés mosollyal. Kellemetlen érzésekkel. S még mindig nem voltam erősebb. Nem szellemileg, hanem szó szerint, fizikailag. Alig voltam erősebb, mint hét évesen.  S itt már végre elkezdett egy kicsit zavarni. ellenben a családomat nem hatotta meg. Ezért is én voltam a hibás. Ezért is én kaptam ki. Ezért is vagyok tele most hegekkel. Olyan szívesen visszaütöttem volna. S olyan szívesen visszaütnék most is, ha attól nem csak én sérülnék meg. Bárcsak, olyan lenne a testem, hogy képes legyek megütni valakit sérülés nélkül. S akkor... akkor se lennék képes bántani a családom. Nem lennék képes levetkőzni álarcom. Akkor is csak ülnék, arcomra fagyott mosollyal s várnám, hogy ítélkezzenek felettem. – ez nem én vagyok – motyogtam magam elé. S a mellettem sétáló fiú kérdőn nézett rám.
Már közel tizennégy éves voltam, mikor is, megint egy már megszokott s rém unalmas feladatban kellett részt vennem. El kellett kapni valami random macskát, ami elszökött a rá vigyázó vénasszonytól. Pontosan semennyi kedvem nem volt hozzá. De hát mit van mit tenni, meg kellett csinálnom. Így mint egy retardált, megkaptam az instrukciókat, majd azokat követvén indultam el az úton, melyen elméletben a cirmos is járt. Hát persze, hogy rohadtul nem ott volt. Mert az a kicseszett macska, miért is menne egyenesen egy főúton át? Az egész úgy volt logikátlan, ahogy volt. De nem volt választásom. Mentem, s hívogattam. Nézelődtem a bokrokban, a fákon, s folyamatosan a nevét mondogattam. Semmi. S engem egyre inkább fogott el az álmosság. Órák teltek el, amíg én barangoltam, s még mindig semmi. Ellenben borzalmasan szédülni kezdtem. Fejem fájt, végtagjaim zsibbadtak. S olyan erőtlennek éreztem magamat, mint addig még soha. Nem is csodáltam, hiszen aznap egy falatot se ettem, így betudtam eme cselekvés mellékhatásának. Az órák úgy peregtek, hogy nekem fel se tűnt. Csupán az, hogy rám esteledett, s minden egyes lépéssel egyre fáradtabbnak éreztem magam. Erőtlennek, gyengének. Fájt mindenem. Nem éreztem se a karom, s a lábam. Szám kiszáradt, szemem könnyes lett. Lassacskán látásom is elhomályosult. S minden lépésnél egyre tisztátalanabbul láttam. Talpamat húztam a porban magam után. Gyenge voltam. Nagyokat cuppogtam felrepedt ajkaimmal, miközben lassan dőltem előre. A világ teljesen elsötétült előttem, s lassan már azt se láttam, hol vagyok. Minden már csak fekete-kék pacákká ette át magát. Fülem csengeni kezdett, így már azt se hallottam, ami körülöttem volt. Mindent elnyomott a visító zaj. Nem voltam magamnál. Nem éreztem azt se már, hogy megyek-e, vagy épp állok. Fogalmam nem volt mit csinálok. Azt se tudtam, mi jár a fejemben. Csak abba voltam biztos, hogy nem vagyok jól. A fájdalom volt az egyetlen, amire koncentrálni tudtam. Abba az égető, s éles fájdalomba, mely, mint egy óriáskígyó, úgy kúszik bőröm alatt folyamatosan, egyik helyről a másikra. Körbefonta a gyomrom, s jól megszorította azt. Majd kifeszítette minden izmomat, mintha szét akart volna tépni. Húzódott a karom, a lábam, s a létező összes végtagom. Mindenem fáj, tépődött. Azt hittem szétrobban a fejem, ahogy belülről, a koponyám falát nyomta valami. Olyan volt, mintha szét akarnának szaggatni. Bőröm úgy feszült testemen, legszívesebben megnyúztam volna magam. Viszketett. Rémesen viszketett, mindenhol. De megvakarni nem tudtam, mivel kezeim nem reagáltak. Kezem, s lábam lebénult egy pillanatra. S nem éreztem belőlük semmit. Meginogtam, ez biztos. Nem állt már talpam a földön. Lassan elemelkedett róla, s fokozatosan borultam hátra. Éreztem, ahogy a világ megfordul velem, majd folyamatosan húz maga felé. S éreztem a fájdalmat, amint hátam belevágódott a porba. Az egy kicsit felkeverődött, s így még orromba is jutott egy kevés. Ösztönösen felköhögtem. De minden krahácsolás, csak egyre több energiámba került. A zsibbadás, a fájdalom s a viszketés közben nem hagyott alább. Süket fülemmel figyeltem, mi történhet körülöttem. De a világ megnémult. Próbáltam elnézni valamerre, de szemem elvesztette világát. Nem láttam semmit. Szagokat se éreztem. Kiáltani próbáltam, hangosan üvölteni... de egy hang se jött ki fogaim között. Egyszerűen nem volt már rá erőm. S így, ott feküdtem.. Süketen, némán, vakon, lebénultan. Miközben folyamatosan tépte valami bőröm, feszítette izmaim, zsibbasztotta végtagjaim, viszketegséget árasztott szét egész lényemen, s a létező összes szervembe éles, lüktető fájdalmat pumpált. Nem értettem a világot, nem értettem semmit. Már a pánikot is elfelejtettem, s csak a kínzó érzésekre tudtam koncentrálni.  Majd egy pillanat alatt, minden eltűnt. Minden elnémult. Minden abbamaradt. Nem erőlködtem. Elájultam. Nem emlékszem aztán semmire. csak a szédítő érzésre, amint a sötétség üldözi a fényt, s én egy pillanat alatt elmém rabjává válok. Nem voltam már önmagam, nem voltam senki. Nem tudtam, mit kéne tennem. Egyszerűen elnémultam, s arra az időre megszűntem létezni. Elmém megmenekített fizikai valómtól, s annak borzalmas fájdalmaitól. A gyengeség, az ájulás megmentett ezen szörnyűségektől. S nem tudom, hogy.. s nem tudom miként, vagy egyáltalán miért, de túléltem, s megmenekültem. Ez esetben nem rab voltam elmém börtönében, hanem menekült. Menekült, önmagam elől. S az ég... könnyeinek ezreit hullajtotta.. 



Furcsa pityegések, s halk duruzsolás zajára ébredtem. Motyogások, s cipőtalpak súrlódásának hangja a frissen mosott csempén. Egész testem fájd, s még mindig zsibbadtam. De már feleannyira se, mint pár pillanattal ezelőtt. A viszketés elmúlt, s már nem is akartam megnyúzni magam. Csupán fáradt voltam. Rémesen fáradt. Nem is akartam még felébredni. Nem is igazán tudtam. Így csupán feljebb próbáltam magamon húzni a takarót, s oldalamra fordulva továbbszenderegni. De ez nem volt lehetséges. Kezemet nem voltam képes felemelni, s a befordulás se igazán ment. Nehéz volt minden testrészem, mintha ólomgolyók lettek volna rám akasztva. sehogy se mozdult se a kezem, se a nyakam, se a lábam. Túl gyenge voltam ezen műveletek elvégzéséhez. Így inkább, erőt véve magamon, kinyitottam szemeimet. Szemhéjaim nehezek voltak. Még pillám súlyát is nehezen emeltem meg, s már szemgolyóim mozgatása is rémes nehézséget okozott. Elfáradtam a pislogásban is. Ahogy nagy nehezen sikerült elemelnem lélektükreim elől az azokat elfedő lepleket, magyarán szemhéjaimat, boldogan konstatáltam, hogy nem volt végleges a vakulásom.  Azonban mindenfelé csak pacákat láttam. Hófehér egymásba olvadó, alaktalan foltokat. Melyek csupán nagyon lassan voltak hajlandóak kitisztulni. Az egyik paca pár perc elteltével közeledni kezdett felém. S mikor elérte testem közelségét, kirajzolódott előttem egy férfi alakja. A negyvenes éveiben járhatott. Haja ébenfekete volt, s szemüveget viselt. Egy hosszú fehér köpenyt hordott, alatta hasonló porszínű ruhát. - Mit akarhat tőlem? S ami fontosabb, hol vagyok, s hogy kerültem ide?- ezen gondolatok futottak át akkor agyamon.  Mert nem otthon voltam, az biztos. Mégis, az ágy puha volt, a levegő tiszta, s a környezet elég halk. Csupán pityegések, motyogások, köhögések s csoszogások voltak hallhatóak. A kép lassan teljesen kitisztult előttem, s láthatóvá vált számomra az egész környezetem. Vajszínűre festett falak, a hidegfényű lámpáknak használatos neoncsövek pislákoló fényében megvilágítva. A megkopott, de egykoron hófehér csempe, mely végigfutott a padlón. A sarkokban a megannyi szürke porháló. Az összetaperolt üvegablakok, s a felrepedezett fakeret. S a megannyi, szürke, fém rácsos ágy. Azokon megannyi hófehér ágynemű. S mindegyikben egy-egy ember aludt. Mellettük éjjeliszekrény, s egy kis emelvény. Minden emelvényről egy gomb lógott le, s némelyikről még ezen elektronikus eszköz mellett egy infúzió is csepegett. A szekrényeken gyógyszerhadak, meg pár személyes tárgy. Könyvek, poharak, fényképek, levelek, órák, kavicsok, virágok, csokik és kefirek. Minden, ami kellhet.  Némely ágy mellett, egy odahúzott kis hokedlin egy-egy hozzátartozó ült, maszkban. Az ágysorok között, fehérköpenyes alakok járkáltak, kezükben egy csiptetős táblával, azon pedig papírhalmokkal. Gondolkoztak, hümmögtek s diskuráltak, majd azzal a lendülettel elhagyták a szobát. A repedezett üvegű ablakból fény semennyi nem szűrődött be. Furcsa mód, be is volt rácsozva. Este volt már, így csak a csillagokat láttam a tyúkháló mögül. Ez alatt egy radiátor volt, közel hozzám. Én magam a fal mellett feküdtem. Szinte rajta a hűs vakolaton. Alattam a hófehér lepedő, fejemnél a hófehér párna, rajtam a hófehér takaró. Mellettem a vajszínű éjjeliszekrény, azon egy pohár, amibe egy alak épp most tett bele egy szál virágot. Felettem a kis állványon egy befőttesüvegszerűségből csöpögött alább a folyadék az infulziósszerelékbe, mely lassan vezette a gyógyszerrel telenyomott vizet a kézfejembe szúrt branülbe, hogy a vénáimon át a szervezetembe kerülhessen a megannyi tápanyag. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy ahol éppen erőtlenül fekszem, az egy kórház. S a mellettem álló magas, köpenyes férfi egy orvos. Akkor már sokadszorra voltam kórházban, de mindaddig csupán a bőrgyógyászaton a pigmenthiány miatt. Most azonban a helyzet teljesen más volt. Meg voltam rémülve. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom. De erre nem is volt szükség, hiszen helyettem a doktor szólalt meg. Színtisztán emlékszem a kérdéssorozatra, s mindenre, amit mondott..
- Tatsuno Sizu, igaz? – bólintottam erőtlenül – Hogy érzed magad? – Nem tudtam beszélni, így csak megforgattam szemeim – Emlékszel- e rá, hogy kerültél ide? - próbáltam rázni fejem - Tudod-e, miért kerültél be? – ráztam megint elgyengülten a fejem.
Eztán tudtam csupán meg, hogy már két teljes napja feküdtem öntudatlanul. S elmondhatatlanul sok minden történt ez alatt a két nap alatt. Ahogy végigtekintettem testemen, borzalmas látvány fogadott. Ereim mind kidagadtak, bőröm elszürkült. Gyomrom beesett volt, s én sokkalta soványabb, mint ezelőtt. Nem is értem, hogy voltam képes ekkora változásra két nap alatt. A szervezetem olyan gyorsan kezdte leépíteni magát, mint eddig még egyszer se. Láttam a bordáimat. Szörnyen festettem. Még a levegőt is nehezemre esett venni. Orrszondám is volt. Az segédkezett ebben. Kérdőn tekintettem fel az orvosra, ki elmagyarázta értetlen tudatomnak leépülésem okát. „születési rendellenesség... Lassú lefolyású betegség... folyamatos leépülés.. jelenleg nem gyógyítható”. Ezen szavak ragadtak meg leginkább bennem. Azonban megnyugtatásul azt is a fejemhez vágták, hogy tünetmentesíthető.. de előbb kellett volna diagnosztizálni, és akkor most nem feküdnék itt. Nem is sejtettem akkor még, hogy mekkora küzdelmek is várnak rám. Azt hittem, legfeljebb egy hónap alatt már otthon is lehetek.. ohh, mekkorát tévedtem.  S az ég egyre inkább zokogott...
Ott voltam, közel tizennégy évesen, egy betegséggel, mely első soron az izmaim teljes elsorvadásával, s a szervezetem lassú leépülésével jár. Ott feküdtem gyengén s tehetetlenül. S könnyes szemmel hallgattam, amit a doktor mond, s folyamatosan beszél. Kezelésekről, gyógyszerkúrákról, gyógytornáról beszélt nekem.  Azonban műtétről szó se volt. Ez nem egy olyan kór, melyet át lehetne operálni. Itt a hiba a génjeimben van. Bennem. S én erre nem is számítottam. Majd miután meghallgattam, fájdalmas sorsom, egy kérdés merült fel bennem. „miért csak most?” A válasz pedig egészen egyszerű volt. Az izmaim folyamatosan épültek le, de én pedig rendszeresen építettem őket vissza a megannyi edzéssel. Ezért mondhatni, egy szinten maradtam. S ezért nem vettem észre a gyengülést. De most, a folyamat felgyorsult. S az eddig szinten tartható baj, most felgyorsult, s hihetetlen tempóval ragad magával. Fogalmam se volt róla, hogy milyen eszeveszettül gyorsan...
Ágyhoz láncolódtam. Nem voltam képes felkelni, se megmozdulni. Enni meg aztán végképp nem. Az egyetlen dolog, amit tenni tudtam, az a fojtott hangú beszéd volt.  Így bírtam társalogni a mellettem lévő ágyon fekvő lánnyal. Körülbelül velem egykorú volt, s Yui névre hallgatott. Kedves lány volt. Szerény, s megfáradt. Látszatra nem volt bent sokkal több ideje, mint én, mégis sokkal rémültebb volt. Elmesélte a baját, amivel idekerült. Nem volt kicsit se jobb a helyzete, mint nekem.. sőt, rosszabb is volt. Mégis képes volt mosolyogni. Azonban, nem vagyok hajlandó elárulni, hogy mi is volt a betegsége. Megígértem neki, hogyha valaha is emlegetem a nevét, csak jókat mondok... s én betartom a szavam. 


A hozzászólást Tatsuno Sizu összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Aug. 12 2018, 21:51-kor.
avatar
Tatsuno Sizu
Játékos

Taijutsu Pontok : 26

Tartózkodási hely : Egy véget nem érő színdarabban


Adatlap
Szint: C
Rang: Anchisukiru
Chakraszint: 264

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tatsuno Sizu

Témanyitás  Tatsuno Sizu on Hétf. Júl. 30 2018, 01:08

Ő volt az, ki megédesítette a kórházban töltött napokat. Napokat beszéltünk át. S átsegítettük egymást a problémákon. Ő ott volt nekem, amikor senki más se. Amikor magamra voltam utalva, ő akkor is velem volt. Nagyon furcsa lány volt. Hibátlan kreolbőre szinte csillogott. Smaragdzöld szemei pedig megbabonázták az embert. Ezek mellé, világosszürke volt a haja... s annyit mosolygott.. szinte sose láttam sírni... vagyis, az együtttöltött idő elején. Amikor még idegenek voltunk a másiknak. Idegenek, akik jól elbírtak beszélgetni. S.. Hogy ő miért volt furcsa? Mert olyan volt, mint én. Egy kaméleon. S erre pár hét alatt fény is derült. Mikor is, egyikünk se volt képes igazodni a másik jelleméhez. Akárhogy is próbálkoztunk, nem tudtuk, mire, hogy is kéne reagálni. S mivel hasonlóan hozzám, ő is ágyhoz volt láncolva, nem tehetett mást, mint lassan levette az oly’ régóta viselt álcáját. S én is próbáltam megnyílni. Saját magamat adni. De már elfelejtettem ki vagyok. így azt próbáltam adni, akinek hittem magam. Amit gondoltam igazából, azt mondtam ki. Lassan, de mindent elmeséltem magamról. S ő is így tett. felismertük egymásban önmagunkat. De nem úgy, mint mások például bennem. Hiszen a személyiségünk eltért.. Mégis egyformák voltunk. Simulékony, hazugok. Hazugok, kik önmagukat is, egész életükben átverték. S ezen annyit nevettünk. Viccé vált előttünk az egész téma. De csak kettőnk között. ez a mi titkunk volt. S így, ez volt az első közös egyességünk. Telt az idő, s megismertem őt, ő pedig engem. Engem. Nem azt, akinek mindenki előtt mutattam magam. Hanem azt, akit mélyen elnyomtam magamban. S én is megismertem, azt a furcsa személyiséget, akit az orvosok soha sem. Yui, látszatra, egy túl kimért, s rendes lány volt. Nem túl pénzes, de azért nemesi családból származott. Míg belül, egy gyerek volt, aki megvetette a nemességet, s bolondul, önfeledten akart játszani. Furcsa lány volt, mégis ő az egyetlen, akit most is, így 17 év után, a barátomnak tudok nevezni.  Neki elmondhattam mindent. S úgy beszéltünk ki minden létező személyt, ahogy nem szégyelltük. Poénos volt. Úgy élveztem minden egyes beszélgetésünket. Ezek a pillanatok, még ma is megmosolyogtatnak. S még alig telt el csupán, csak másfél hónap...
Másfél kínzó hónap... Mely azért ennyire mégse volt szívderítő. Ez alatt a másfél hónap alatt ugyan kiépítettem egy jónak mondható barátságot, tehát szellemileg ez életben tartott.. ellenben a fizikumom.. az borzalmas volt. Csontig lefogytam. Kevesebb, mint egy hónap alatt, még úgy is, ha folyamatosan etettek. A szervezetem túl gyorsan bontotta le a tápanyagokat. De a kezeléseket még nem voltak hajlandóak elkezdeni, mondván még semmi sem biztos, és lehet, csak rontana az állapotomon. Így meg akarták várni, hogy nem-e javul e magától. Vadparasztok. Arcom beesett, s testemen, több helyen striák jelentek meg, melyek a gyors fogyás eredményezte borzalmak. Márványszín bőröm elszürkült. Hajam fényét vesztette, s szememből is eltűnt a csillogás. Ereim pedig hatalmas duzzanatként dagadtak ki testemből. Folyamatos fájdalmaim voltak. Néha lüktető érzés, néha csak egy pillanatnyi, máskor pedig éles és csípő. A borzalmas viszketés is többször előjött. Egyfolytában ki voltam száradva.  Tán a legrosszabbak mégis, a néha előjövő rohamok voltak. Másodlagos (szekunder) epilepszia. Melyet az eredeti betegség váltott ki belőlem. Hetente többször jelentkező görcsrohamok voltak, mely az egész testemre kihatott. Szétfeszítette izmaim, s olyankor mozdulni se bírtam. Csak sikoltottam a fájdalomtól. Üvöltöttem, amilyen hangosan csak bírtam, amíg véget nem értek a fájdalmak. Majd mikor elmúlt minden általában pár pillanaton belül el is aludtam. Ugyanis, egy-egy ilyen roham, olyannyira kimerített, hogy nem voltam képes tovább fennmaradni. Gyenge voltam, sőt, még annál is gyengébb. Nem voltam képes felülni, se semmilyen mozgásra. Csak feküdtem egész nap. Minden reggel meg kellett kérnem valakit, hogy fordítsa el fejemet a bal oldali irányba, hogy Yui felé nézhessek, s tudjunk társalogni. Így telt el ez az idő az én részemről.
S magáról a kórházról, még egy szót se ejtettem. Katasztrófa volt, ami ott működött. Pénzhajhászok, kik egy kis pluszért akármit felírtak, s aki nem fizetett, azt elhanyagolták. Ágyneműt kéthetente, ha cseréltek, akkor már boldog voltam. Gyógyszereket se kaptam akkor, amikor kellett volna. Naponta az adagom felét, vagy épp negyedét sikerült körülbelül beadni. Ezért nem is javultam. Sőt, egyre inkább romlott az állapotom. S szerencsétlen Yui se volt jobb állapotban. Ahogy teltek a hónapok, megismertem a kórház igazi arcát. Ahogy a betegekkel bántak.. akár az utcára kidobott állatokkal.. mint a pattanással. Dobálták, fellökték, hurcibálták, kioktatták, ordítottak vele.. és még sorolhatnám. Elhajtották a nyíltcsonttörésű hajléktalant. Elvették a betegtől az ételt s a gyógyszert. Elvették méltóságunkat, s akaratunk ellenére cselekedtek. Ha ágyneműcsere volt, a járásképteleneket egyszerűen legörgették a földre, majd miközben kész voltak, egyszerűen egy beteghordó segítségével visszadobták, aztán ahogy esett, úgy puffant. Nem is csoda így, hogy nem egyszer tört el csontom az ott töltött idő alatt, mivel szinte semmi zsír, izom vagy épp hús nem volt a testemen. S így a bőrrel fedett csontot könnyű volt szilánkosra törni. S a gipsz.. az az igazi kínzás volt. Ha a hasamon pihent, alig tudtam lélegezni. Ha mellettem, akkor olyan volt, mintha a vállamat tépné le. S ezzel a rohamokat túlélni... néha tényleg azt hittem, le fog szakadni valamelyik végtagom. Aztán az etetés.. lenyomta a torkomig a kanalat, s ha köhögtem, még én voltam lecseszve. .majd elvették tőlem az ételt, mondván, így nem is érdemlem meg. Aztán ott volt a fürdetés, mely aztán tényleg elvette az ember méltóságát, teljes mértékben. Egy járásképtelenhez, ketten kellettek. Az egyik a hóna alatt fogta a beteget, míg a másik nedves törlőkendővel áttörölte a mezítelen testét, a kórterem mondhatni kellős közepén, mert csak ott volt hely, és a fürdőig nem akartak senkit elrángatni. S elnézést, ha most alpári vagy gusztustalan leszek... de nem egy rosszul behelyezett ágytállal volt dolgom, s elmondhatom, nem kellemes hetekig a saját fosomban hemperegni. S mivel csupán pépeset voltam képes enni, így az pillanatok alatt ment át rajtam. S heteken át, a szaros, hugyos lepedőn, az összekent takaróval aludni s létezni a napokban.. Igazán emberi. S ez ellen nem, hogy tenni, szót emelni se tudtam. S míg a fájdalom miatti üvöltést elviselték, - mely amúgy jelzem, normál beszédhang volt, hiszen nem volt erőm nagyobb hang kifejtésére- addig, ha bármi rosszat szóltam, egyszerűen leukoplaszttal leragasztották számat. S azt csupán akkor voltak hajlandóak leszedni, ha befejezem az ócsárolást. S ezt a sok borzalmat látni is fájt, nem, hogy átélni. Látni a megannyi szenvedő arcot, hiszen nem csak velem művelték ezt. S látni, bejönni a nagy nemesi vért, azzal a panasszal, hogy szálka ment az ujjába.. s az orvost megvesztegetve.. a doktor csak mosolyogva megy, s segít neki, amíg panaszmentesen nem távozik. S ezért ilyen pénzesek itt az orvosok. Velem akkor miért voltak kedvesek? Mindenkivel ilyenek az elején. Mert nem tudják, hogy fizet-e, vagy sem. Én nem voltam hajlandó pénzt adni, s a családomnak se hagytam, mondván nem szükséges. De ők nem is látták ezt a kínt, ami itt van. Én pedig nem beszéltem róla, mert csupán rosszabb lett volna. Csak bizonyos, meghatározott időközönként volt látogatás, s arra a pár órára mindig olyan fényessé varázsolták a kórtermeket, hogy öröm volt nézni. Így senki se láthatta, ami itt folyik. S ha valaki, kikerül erről a helyről, s vádat emelne, pert indítana.. a kórház ügyvédserege olyan szinten visszatámad, s ellenpert indít, hogy még a beteg fog fizetni. Hibátlan rendszer. Egyszerűen, ebbe nem voltak képesek sehogy se belebukni. Ha valaki meghalt, az se az ő hibájuk volt, hiszen „megtettek minden tőlük telhetőt”. S így romlott az én állapotom is. Egy fél évbe telt, de egyszerűen már nem voltam önmagam. Gyógyszerek s gépek tartottak életben. Tüdőmet, szívemet.. s minden szervemet gépek működtették. elegem lett. Feladtam. Nem akartam tovább küzdeni. Vágytam a halált. Könyörögtem mindenkihez, hogy öljenek meg. A lelkem megtört. De nem csak az enyém. A mellettem fekvő lányt is sokszor láttam sírni. De róla nem mondhatok többet. Én magam pedig, teljesen a padlón voltam. Nem akartam többé küzdeni, hiszen teljesen feleslegesnek láttam. Nem volt motivációm, nem volt kiért életben maradnom. felesleges, haszontalan voltam, s ezt végre ott és akkor elfogadtam. Elfogadtam, hogy nem vagyok senki és nem érek semmit. S jobb lenne ha meghalnék. S már vágytam is erre. A fájdalmaktól s kínoktól megszabadító halálra. de nem érkezett el. Ugyanis, milyen furcsa a sors fintora? Pont akkor emelték végre a gyógyszereim adagját, s kezdték el a megannyi kezeléssorozatot, s kúrát, melyet amennyiben nem jelent túl nagy gondot, nem részleteznék. A lényeg annyi, hogy több szanitéc ninja kezelése alatt álltam, minden héten, teljes másfél órán keresztül. S, hogy ezt végül miért is kaphattam meg? Nem, eztán se a pénznek volt ez köszönhető. Sokkal inkább annak, hogy a tanuló szanitécek rajtam gyakorolhatták a jutsuikat. S.. ők voltak az alja mindenek. Az már tényleg kimaxolja a megszégyenítés fogalmát, amikor egy konkrét tanonc előtt mutogatnak, mint valami kiállítási darabot. S most semmit se tehettem. Egy ember fogott a hónom alatt, én pedig mozgásképtelenül, akár egy biológia szertárból előhalászott csontváz, lógtam tajpucéran. Miért? Mert tökéletes bemutatódarab voltam. S én ezt hagytam. Mert nem is tehettem mást. Mert ez volt a feltétele annak, hogy kezeljenek. S én meg akartam gyógyulni. Újra bizonyítani akartam, hogy érdemes vagyok az életre. Hogy ezt is képes vagyok átugrani, s túlélni. S lássatok csodát.. így is lett. De nem ennyi volt az út, amit most elmondtam. Ez még csak az eleje volt.  Ezután kellett csak igazán nekem tennem.
A kezelések valamilyen módon, hatásosnak voltak mondhatóak. Az állapotom javulni kezdett, s lassan a csont helyett bőrömön már hús is láthatóvá kezdett válni. Ekkor már több mint tizennégy éves voltam. Egy fél éven át kezeltek, volt, hogy hetente kétszer is. Cserébe minden második héten, mondhatni segédeszköz voltam a tanulócsoportban. De megérte. Megérte az annyi megaláztatás, s az emberiség egy aljacsoportjának megismerése azért cserébe, hogy ma már újra tudok járni. Teljes mértékben megérte. S így éltem végig a napokat továbbra is. Gépekre kötve, kezelésekkel, gyógyszerekkel, rohamokkal, megaláztatásokkal.. s javulással.
Ez idő alatt, míg ágyhoz voltam kötve nem sokat tehettem. Így chakrakonrollomat gyakoroltam, mikor erő engedte. S mivel ágyhoz voltam kötve, s nem láttam semmit... így chakrám segítségével érzékeimet fejlesztettem. Fülembe koncentráltam chakrám, s figyeltem. Figyeltem a zajokra, s mindenre. Keresni próbáltam más embereket. Kitapasztalni mindent és mindenkit, aki körülöttem van, még akkor is, ha nem látom szabad szemmel. Érzékelni akartam mindent, ami körülöttem történik, s erre ez volt a legjobb megoldás. Így amikor nem dőltem ki azonnal, s kicsit erősebbnek éreztem magamat, mint egy megtaposott szardarab, akkor ezzel foglalatoskodtam. S minden létező dolgot megtettem annak érdekében, hogy ezen a téren fejlesszem magam. Chakra kontrollomat, s mindent.  Ha már a testi erőm, sose lesz a régi.. Legalább ebben kiemelkedhessek. S ne legyek haszontalan. Talán így, érhetek is valamit. S minden nap, tettem is egy kicsit ennek érdekében. Egyre fejlesztettem a szenzor képességeimet. Előtérbe hoztam mindazt, amit az akadémián tanultam. Hogy legalább egy kicsit, érzékelhessem magam körül a világot, még akkor is, ha én magam nem lehettem ott.
Egy év elteltével, megannyi kezelésen voltam már túl. de mindeddig az állapotom nem akart stabilizálódni, s a betegség folyamatosan rántott magával. Izmaim egyre inkább épültek le, mind a végtagjaimban, mind a szerveimben. Eme kórság, nem akart engedni. Meg akart ölni. Mindenáron az életemet akarta. Még ma is könny gyűlik azonban a szemembe, mikor is a több mint egy évnyi ágyhoz láncoltság után, meghallottam egy szót. „Tünetmentes”. Tünetmentesítve lettem. Ugyan eme rendellenesség nem megszűntethető, de a leépítési folyamat megállítható és kordában tartható. S én túléltem. Nem rántott magával. Aznap, patakokban folyt a könnyem, évek óta először. S még most is melegséggel tölt el ez a szó. Túléltem.
Gyógytornász járt hozzám eztán. Átmozgatni oly régen nem használt végtagjaimat. Fájt, görcsölt zsibbadt. Az, hogy beindult s felgyorsult újra a vérkeringésem, újabb görcsrohamokat idézett elő. De nem bántam. Már túléltem. Képes voltam rá, hogy áthidaljak a fájdalmon, s lassan de biztosan, újra érezhessem azt, hogy élek. Testemet átjárta az a fajta erő, melyet már több mint egy éve nem éreztem. Az a kellemes pillanat, s furcsa bizsergető érzés, ahogy izmok épülnek végtagjaimban. Felemelő volt. De nem tartott sokáig ez a tétlen időszak. Mihelyst észrevehető volt legalább egy kicsit is testemen a változás, azonnal én jöttem előtérbe.  Újra nekem kellett tennem magamért. Fel kellett emelnem magamtól a kezemet. Már több mint egy éve nem sikerült eme folyamat. Ahogy most sem. Izmaim megfeszültek, de alig bírtam egy centiméter magasságba felemelni. S ugyanezt meg kellett ismételnem a lábaimmal is, egy nap többször. Így váltam napról napra, lassan de biztosan eredményesebbé. Teltek a hetek, s én már képes voltam felemelni a karomat, sőt a lábamat is. Olyan büszkeség árasztott el, mint ami évek óta nem. El sem hittem. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy újra magamtól mozgok. Még ha nem is teljes funkcióban, akkor is. Hihetetlen volt. Látni, ahogy képes vagyok felemelni kezemet, s lábamat is, egyre magasabbra, majdan kis híján az ég felé is. Eztán jött a következő megmérettetés. Fel kellett ülnöm. Tizenhárom éves korom óta nem ültem fel. Egyedül nem is ment. Nem voltam még olyan erős. Így pár arra járó hozzátartozó volt ebben segítségembe. S így ültem fel. S néztem úgy a világra. Izmaim sajogtak, lüktető fájdalom járta át testemet. Mégis mosolyogtam. S folyamatosan feladatokat végeztem. Műanyag poharakat, majd evőeszközöket emelgettem. S mindig, egyre inkább erősebbé váltam. Három hónap telt el, mire a legnagyobb megmérettetéssel kellett szembe néznem. Fel kellett állnom. Másfél éve annak utoljára, hogy a saját talpamon álltam. De nem sajnáltam. Két tanuló segített fel talpaira. Elém hoztak egy műanyagvázas, szürke járókeretet. Azon támaszkodtam meg. Egész testem remegett. Hónom alatt s derekamnál támasztottak meg. Majd mikor már stabilan fogtam a keretet, csak derekamnál fogtak biztosíték képen. A saját lábamon álltam s nem estem össze azonnal. Elképesztő volt. S az ég már nem zokogott...




Hónapok teltek el, s nap mint nap egyre jobban voltam. Yuival ketten nap, mint nap körbesétáltuk a kórházat. Tudtam, hogy már közel a teljes gyógyulás, s napról napra csak az öröm járt át. Lassan a járókeretet is elhagyhattam. Bár továbbra is feleannyi volt a súlyom, mint kellett volna lennie, már nem néztem ki úgy, mint aki a biológia szertárból szökött. Lassan de biztosan mozogtam. Egyre élettel telibben. Évek után...  végre éreztem, hogy élek.. és elhittem, hogy élni is fogok.
Azonban sokáig nem maradhat minden jól. A mai napig, vakuemlékként él bennem a nap, mikor Yuival a tetőn voltunk. Beszélgettünk, nevettünk. A szél gyengéden fújkálta a hófehér kórházi köpenyeket a kifeszített szárítózsinóron. Kellemes illat szállt a levegőben. Az én kedvem pedig továbbra is jó volt. Hiszen tünetmentesítve lettem.  Azonban... a velem szemben álló lány.. meg volt törve. Láttam rajta, de nem tettem szóvá. Hittem benne, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot. De nem az volt. A fiatal lány már nem kacagott. Komoly arccal sóhajtott, majd átfogott karjaival. Könnyektől küszködve motyogott valamit, majd eltávolodott. Ellépett tőlem, majd megfordult, s úgy kezdett bele mondandójába. „Amíg van remény, nem szabad feladni”- Hagyta el a mondat a száját. Még most is él bennem a hangja. Majd ezzel a lendülettel, ő maga is tett végre egy lépést előre. De lefelé ment... s így zuhant alább a korház tetejéről. Elgyengült teste a földön terült el, s tört ripityára. Önmagát ölte meg, mielőtt a kórság tette volna. Így nem a kórház lett az utolsó élménye... hanem a repülés. Potosan emlékszem arra a félelemre, ami eluralkodott rajtam, mikor lenéztem a tetőről. S láttam őt.. láttam, amint elhagyja az élet. Láttam az egyetlen és utolsó barátomat holtan, összetörve a saját vérében fetrengeni. Arca betört, s nem egy helyen lett nyíltcsonttörése. De mégis hiszem, hogy boldogabb halála volt, mint akármelyikünknek is lesz.
Az élet eztán sokkal silányabbá vált a négy fal között. Nem maradt társaságom. Mélyen belül tudtam, hogy így jobb. de fájt. Fájt őt elveszíteni. Még most is hiányzik...
Időm nagy részét arra szenteltem, hogy mihamarabb kikerüljek arról a helyről. Ettem, amennyit csak tudtam, s edzettem. Így vissza tudtam nyerni egy emberi kinézetet. Sajna, szervezetem még mindig rémesen gyenge volt. A mai napig gyógyszert szedek, hogy stabil maradjon az állapotom. Rohamaim szinte nincsenek is. Bár, testem még mindig törékenyebb az átlagnál. Egy tejes dobozt nem tudok kinyitni sajna. Csontjaim könnyen törnek, szervezetem gyenge. Egyszerűen majd mindentől lebetegszem. Igazából, egy jól megépített genetikai hulladék vagyok. Az evolúciós hátraszaltó. egy haszontalan kis láncszem a ninja világban. Egy gyenge és esetlen, képmutató kis szenzor. Akkor mégis.. miért csinálom ezt?
 Miután kijöttem a kórházból újra shinobinak álltam. Ugyanis pénzt keresni azt kell. Fizetek a családnak, hogy otthon lakhatok. A bátyám? Továbbra is egy érzéketlen pöcs. Nagyban elvan a főtemplom körüli teendőivel. Édesapánk miatt, egész jó beosztást kapott. Anyám még mindig egy hisztis picsa. Apám pedig... arra nincs jó szó, hogy ő mi. Meglátott és csak nevetett... Én is nevettem. Igazából nem tudom min. Lehet elhitte, hogy én, mint a kis szégyenfolt végre lemosódom a családunkról. De szarügy tata.. Még itt vagyok. És már domestossal se súroltok le.
Újrakezdtem az edzéseket.. egyre inkább éreztem folyamatosan, hogy száll belém vissza az élet. Már nem vertek el mindig mindenben olyan egyszerűen. A harcmodorom egyszerű volt. Megfigyelő. Családtagjaim ellen pedig ez volt a legjobb taktika. Folyamatosan védekeztem, így kibírtam figyelni, hogy milyen rend szerint mozognak. Legtöbbjük egyszerű volt, mint az egyszeregy. Mindig ugyanazon metódus szerint mozogtak. Így könnyű volt az ellentámadás. S lásson csodát az ember.. már közel se voltam egy szarfolt. Már egy rózsaszín szarfolt voltam, masnival átkötve. Hirtelen úgy kezdtek velem bánni, mintha érdemes lennék az életre. Melyikünk is az igazi képmutató?
 
Az eső már nem esett. A fiú és én megálltunk egy ajtó előtt. Még egyszer belenéztem az ifjú szemébe – Ne csinálj ilyet többet. – s mosolyogtam hamisan. Ő elhitte, amit mutattam, én pedig teljesítettem a feladatom. A ház falának dőlve hallgattam végig, amíg az ifjú bekopog a házba. Majd a nyikorgó ajtónyílást követő hangos zokogást, miként az édesanya eltűntnek hitt gyermeke nyakába borul, s könnyek között üdvözlik egymást. Szép. Úgy irigylem az ilyen családokat. de én se panaszkodhatok. Van tető a fejem felett és néha napján még étel is a hűtőben. Tehát, egész túlélhetőek a mindennapok. Még megvártam, amíg bezáródik az ajtó, hogy biztonságban tudhassam a fiút. Majd hallottam ahogy kattan a zár. Én pedig abban a pillanatban sóhajtottam egy hatalmasat. Jobb kezemmel beletúrtam hajamba. Ujjaim csak úgy cikáztak jég kék fürtjeim között, s azzal a mozdulattal együtt végigcsúsztam a falon, míg nem leültem a földre. Fejemet nekidöntöttem a falnak s az ég felé emeltem tekintetem. Megannyi csillag nézett vissza rám. Kicseszés ez az egész. Az embernek sose lehet nyugta. Olyan hajnali négy- öt óra körül járhatott már. Jó messzire elkóborolt a kis szaros. Órákon át rángatattam végig a falun. És ezért alig ezer ryo-val fogják kiszúrni a szemem. Hogy egyem meg a zúzájukat. Egyszer felmondok, és kiherélem az egész bizottságot.. még a nőket is.
Halkan elnevettem magam. Mint valami őrült. Magamban röhögök. Bár... már megszoktam, hogy én vagyok a legjobb társaságom. Eztán nagy nehézségek közepette álló helyzetbe szenvedtem magam. Teljesen átázott a ruhám. Otthon hajat se ártana majd mosnom. De mindenek előtt.. a pénz kell. Így, megindultam a munkaosztómhoz, átvenni a jussom. Fáradtan és unottan kaptattam végig visszafele is ugyanazt az utat, mint ide. Szám felrepedt. Szemfestékem elkenődőt. Fejem csapzott. És tocsogok a vízben. De ez nem is én vagyok. Ez valaki más az én bőrömben. Így nem ez nem zavar..
Kisvártatva elértem úti célom. Hajnali hat órához közel járhatunk időben, mert már van bent ember. Így fáradtan, karikás szemekkel kopogtam be. engedélyt kaptam a belépésre. Gyorsan megtöröltem arcom, megigazítottam küllemem.  Beléptem, s illedelmesen köszöntem. Majd lejelentettem a küldetés részleteit. Végezetül megkaptam a pénzt. Azt, amiért jöttem. Megköszönte, elköszöntem, elmentem.
Fáradtan gyalogoltam haza. Majd a kapuban öt percig szarakodtam a kulcsommal. Remélem az egész házat felvertem. Mikor beléptem, senki se jött üdvözölni. Ledobtam a cipőm, majd eltűntem a szobámban, s egy mozdulattal elterültem az ágyon. Fejemet elfordítva azonban egy levél nézett velem szembe. Nekem volt címezve. Összegezve annyi a lényege, hogy hétfő reggel meg kell jelennem. A készenléti őrség tagja leszek. Egy őr. Látod apám? Valóra váltom az álmod...
 
A világ tele van képmutatókkal... és én vagyok az egyik...
avatar
Tatsuno Sizu
Játékos

Taijutsu Pontok : 26

Tartózkodási hely : Egy véget nem érő színdarabban


Adatlap
Szint: C
Rang: Anchisukiru
Chakraszint: 264

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tatsuno Sizu

Témanyitás  Uchiha Kagami on Vas. Aug. 12 2018, 15:19

Szervusz!

Igazából ehhez sokat nem kell írnom szerintem. A tőled látott - és, ha mondhatom így, elvárt, mármint a szó pozitív értelmében - és várható minőségi tartalmat olvashattam. Elgépeléseket láttam, de azok megesnek; mivel az ET viszonylagosan kapcsolódik a másik onigakurei karakterhez, aki már elfogadásra került, így nálad is ugyanazokat tudom írni: fontos kitétel, hogy a hivatalos, "nyugati mintájú" shinobi sablon rád sem érvényes, "állami shinobi" lesz a karakter.

A szót igazából nem is szaporítanám tovább, az értékelés a következő:

Szint: C
Chakra: 250 (maximális adható chakra a C szinten indított karakterért)
TJP: 25
Rang: Anchisukiru (ez azt jelenti, hogy "gárdista", vagy "őr". Ezt még megbeszéljük, de papíron ugyebár a karakter nem használ hivatásos shinobi rangot, annak nyugati értelmében)
Pénzösszeg: 5827 ryo

Írj adatlapot, keress mesélőt és/vagy játékostársat és jó játékot!

Kagami

_________________
Tää jylhä kauneus ja ääretön yksinäisyys
Lapsuuteni metsän, taivaan
Kaikuu se haikeus halki tän matkan
Aamun tullen yö tarinansa kertoo



Állandó mesélések (7/7)
- Djuka Orimi
        - Jelenlegi kaland: ElektrOP vol 2.0
- Djuka Kodomo
        - Jelenlegi kaland: A Bölcsesség Ára

-Tsuuzoku Tomoe
        - Jelenlegi kaland: A Téboly Mezsgyéin
- Kowarii Zion

        - Jelenlegi kaland: Cirque du Freak
- Hasegawa Zauki
        - Jelenlegi kaland: Üdvözöllek és búcsúzok
- Hyuuga Shakaku

        - Jelenlegi kaland: Holdezüst

- Hyuuga Ayako

        - Jelenlegi kaland:


Chuunin Válogató Vizsga
avatar
Uchiha Kagami
Adminisztrátor

Specializálódás : Több éves posztok előkutatása

Tartózkodási hely : Elfeledett fóliánsok között


Adatlap
Szint: S
Rang: A Gundan Könyvtárosa
Chakraszint: Vodka

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

Re: Tatsuno Sizu

Témanyitás  Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.